Kácsor Zsolt: Csacsimagány a lemenő nap fényében

Kácsor Zsolt

Magyarország egyik legkülönlegesebb fekvésű vidéke, a bugaci rónaság mind a négy évszakban káprázatos. Mi most, tavasszal mentünk el oda, és már megint csodát láttunk. Előre eláruljuk, hogy viperát nem.

– „Rendezet kisházat keresek a Falu Központba”

– „Eladó! 1 db Kistraktornak való szerkezet csak motor kell bele és üzembe fogható”

– „2 db Anya Koca nagy sujuak Az egyik 4 éves 350 kiló Körüli A Másik 300 Kiló Körüli”

– „jóálapotban lévő kétkerekű elektromos kerékpár eladó”

– „Faluhoz közel a puszta felé a fácánossal szemben a kőút mellet 14.000 m² földterület eladó 50 db termőre forduló diófával fúrt kút 3 X 20 H. Többféle hasznositási lehetőség befektetőknek is”

– „ELADÓ 4 DB Növendék Pulyka (Bakok). Érdeklődni: Bugac”

– ELADÓ 200-220 kg körüli fehér húshízó. Ár: 520 Ft/kg”

Az idézett hirdetések a falu központjában elhelyezett hirdetőtáblákon olvashatók, s valóságos képet adnak arról, hogy a Petőfi Sándor által oly rajongó áhítattal megénekelt rónaságon miről szólnak a hétköznapok. Bizony, eladásról és vételről, keresletről és kínálatról, éppen úgy, mint más faluhelyen – a különbség „csak” annyi, hogy Bugac, Bugacpusztaháza, az ősborókás és a híres kunsági futóhomok világa Magyarország egyik legszebb és legtitokzatosabb vidéke. De – ahogyan a fentebb idézett hirdetések is híven mutatják – itt is éppen úgy élnek az emberek, mint másutt: a csikós viselet csak a turisztikai plakátokról oly ismerős, az ostorpattogtatás pedig csak az ámuló látogatóhadaknak szól.

Sokszor jártam itt az elmúlt húsz évben egy természetvédelmi egyesület által szervezett kiruccanásokon. Láttam ezt a rónaságot tavasszal és nyáron, ősszel és télen, hajnalban és alkonyatkor, tűző forróságban és metsző hidegben. Mindig az volt az érzésem, mintha nem is Európában volnék, hanem valahol a nyugat-ázsiai sztyeppéken, legendák és tündérmesék szülőhazájában. Itt voltam azon a rettenetes nyáron is, amikor pusztító tűz csapott fel az ősborókásban – természetvédő barátaimmal mi is rohantunk, hogy segítsünk a tűz terjedésének megállításában, de túl nagy sikerrel nem jártunk. A tíz évvel ezelőtti tűzeset nyomai ma is láthatók: az ősborókás homokbuckáin lángmarta, elszenesedett fatörzsek hevernek, elfeketedett ágakban és gallyakban akad el a látogató lába. Még szerencse, hogy a nemzeti park szakemberei meghagyták e nyomokat mementónak, mert ezekből látszik igazán, hogy milyen mesteri munkát végez a természet: a rombolásból, a pusztításból, az elhamvadásból fakaszt és sarjaszt új életet.

Ami pedig a faluképet illeti: először azt hittem, rossz helyen járunk, olyan sok új épületet látni mindenfelé. A legfeltűnőbb egy hatalmas betonkorongnak tűnő építmény, amiből egyszer majd látogatóközpont lesz több mint 1 milliárd forintból – igaz, hogy ez környezetvédelmi okokból messzebb esik a falutól és a legnépszerűbb természeti nevezetességektől. A valahai Árpád-kori bencés kolostor maradványai legalább az épülő látogatóközpont közelében vannak – a kolostort a tatárok pusztították el 1241-ben, de a romok alapján még ma is elcsodálkozik az ember rajta, hogy a tatárjárás előtt ez a vidék milyen fejlett lehetett mind kereskedelmi, mind kulturális értelemben.

– Hát persze, régen minden jobb volt – idézhetnénk a mondást, csakhogy ez most nem idézet, hanem egy helybéli lakos véleménye, akivel a falu művelődési háza mellett épült, hatalmas szabadtéri kemence mellett futunk össze.

Az említett helybéli lakos egy 70 év körüli, ősz úr, aki szerint „nem jól mennek itt a dolgok, nézzék csak meg, még a víz is elszivárgott innen”, – ezt mondja, de a víz elszivárgását nemigen értjük, hiszen éppen, hogy nincsen szárazság. Aztán kiderül, hogy ő arra gondol: régen a falu határában annyi víz összegyűlt, hogy tavasszal a halakért szinte csak le kellett hajolni, sőt, télen meg olyan hatalmas felületen fagyott meg az ártér vize, hogy hosszú kilométereket lehetett megtenni anélkül, hogy az ember a lábáról a korcsolyát lecsatolta volna.

Errefelé olyan vizes-zsombékos volt a vidék, hogy öröm volt nézni a megannyi állatot, a madarakat, a halakat és a vadakat, de ha most körülnéznek, mit látnak? Semmit! Csak a csikósnak öltöztetett bohócok mulattatják a jónépet, de hát azok annyira csikósok, mint én, azaz: sehogy – mondja. Megfogadjuk a tanácsát, körülnézünk, s azt kell mondjuk: nekünk azért mégiscsak tetszik a látvány. Előszezonban vagyunk, még nem árasztották el a falut a turistahadak, és az augusztus 20-a körül gyülekező hagyományőrző lovasíjász seregek sem bukkantak fel a horizonton – szóval éppen abban a pillanatban vagyunk, amikor Bugac úgy szép, ahogy van, a maga „bugaciságában”.

Természetesen a helyi gazdaboltba is benézünk, és lássanak csodát: nekünk az is tetszik. Veszünk paradicsomnak, padlizsánnak és dinnyének való magokat, mert nem távozhatunk üres kézzel. Ezek a magok bugaci magok, bárhol is állították elő őket – elvisszük emlékbe magunkkal.

Akárcsak Czakó Mihály úr kedves arcát, akivel a faluközpontban elegyedünk szóba a háza előtt. Olyan vidáman csillogó szeme és olyan pirospozsgás, egészséges, bizalomgerjesztő arca van, hogy neki még azt is elhinnénk, ha azt mondaná, Bugac a világ közepe. Arról beszél jól látható büszkeséggel, hogy lakott itt a környéken egy madarász, aki folyton a határt járta, felvette a madarak hangját magnóra, és ebből hetente leadott egy műsort a Kossuth Rádió.

Régen minden szombaton délután hallgattuk a rádióban a bugaci madarakat – meséli Czakó Mihály úr, és olyan boldogsággal emlékszik vissza ezekre a régmúlt, madárcsicsergős időkre, hogy arra inkább nem kérdezünk rá: vajon miért jobb a bugaci madarak hangját a rádióban meghallgatni szombatonként, mint minden nap élőben itt a faluban?! De persze nem kekeckedünk, mert érezzük, hogy a rádióműsor említése igazából Bugac népszerűsítéséről szól. Lám, a mi falunk olyan híres, hogy még a rádió is az itteni madarak csicsergését sugározta! Úgyhogy azon már meg sem lepődünk, amikor Czakó Mihály úr közli: a falu határában lévő kolostor romjai között a régészek olyan ritka leleteket tártak fel, amelyek alapján valószínűleg újra kell írni a magyar történelmet.

Lehetséges, hogy a dolgok egészen másképp történtek, mint ahogyan eddig tanították – közli, és természetesen egyetértünk vele, hiszen egészen bizonyos, hogy a valóság nem az, amit megtanítanak belőle, hanem annál sokkal több, vagy éppen sokkal kevesebb.

A bugaci „valóságot” például szemügyre vehetjük az ősborókás mellett kiépített turistacsalogató létesítményben is. Az például egészen furcsa ötlet a „valóság” nevű rendezőtől, hogy a fenséges szürkemarhákra egy pásztorbotra támaszkodó, bőgatyás, szűk mellényes alak felügyel, aki pont úgy fest, mintha egy Jancsó-filmből lépett volna elő. Éppen csak a gyártásvezető hiányzik mellőle, aki szokás szerint a költségek lefaragásán dolgozik, és a büdzsét úgy csoportosítja át, hogy a látványosabb lovas produkciókra több jusson.

Mert hiába nincs még itt a főszezon, amint háromnál több turista összeverődik, a bugaci csikósok felpattannak a nyergeletlen lovaik hátára, s nagy ostorcsattogások közepette tesznek egy kört a romantikusan lemenő nap fényében. Szép, szép, bólogatunk, de nekünk az a magányos csacsi jobban megragadja a figyelmünket, amit egy oszlophoz kötöttek ki, mint valami prédaállatot. Nincs előtte fű, amit legelhetne, nincs előtte víz, amiből ihatna, csak a nagy bugaci rónaság van előtte, amit ugyanolyan unott képpel bámul, amilyen unott képpel a csikósok a turisták kedvéért kilovagoltak.

S mégis, a giccses-turistás-attrakciós berendezkedés dacára ennek a titokzatos tájnak a varázsát nem lehet megtörni. Rabul ejti az ember szemét a távolság, hiszen itt még a felhők is olyan pompás rendben gyülekeznek az égen, mintha bálba készülnének mennyezeti dísznek.

Jó-jó, lehet, hogy igaza van annak a helybéli lakosnak, aki szerint itt semmi sem a régi már. De hát, éppen ez a szép a bugaci rónaságban, hogy sohasem ugyanolyan, mindig változik, mindig a másik arcát mutatja, mintha azt akarná, hogy meg ne szokjuk. Talán a híres-nevezetes homokbuckákat is azért pakolgatja el időről időre a szél, hogy helyet csináljon az új tekinteteknek: gyertek, új szemek, és lássatok csodát Magyarország kellős közepén! Ahol legszívesebben mi is „rendezet kisházat keresnénk a Falu Központba”, hogy aztán ugyanazon lendülettel megvegyük azt a bizonyos „Kistraktornak való szerkezetet”, amibe csak motor kell és máris üzembe fogható.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!