Fotó: Szigeti Tamás, képszerkesztő: Bielik István, szöveg: Dési János
Egy egészen különleges fotósorozatból mutatunk be részleteket. Szigeti Tamás fotóriporter azt találta ki, hogy húsz-harminc-negyven éve készített képeinek alanyaihoz újra elmegy a régi, egészen hatalmasra nagyított portréikkal, és újra lefényképezi azokkal együtt őket. Azaz egy képen kettőt látsz: a mai és az évtizedekkel korábbi arcot. Igen, az idő mindannyiunkat megrág – ilyen értelemben a végzetszerűen bekövetkező változások kedélyes hangú, ám könyörtelen dokumentációja ez. Ugyanakkor mégiscsak optimizmust sugároznak a képek: nem az elmúlásról szólnak, hanem arról, hogy a humánum – ha ideig-óráig is –de képes legyőzni Kronoszt. Tamás kedélyes optimizmusa sugárzik át ezeken a fotókon, s a sorozat végére érve nyilván mindannyiunknak az jut az eszébe, hogy húsz-harminc év múlva milyen jó lesz harmadszorra is megismételni ezeket a tükörképeket. Különben is, régóta tudjuk, hogy nem az idő halad: mi változunk.
Mint általában a nagy ötletek, ez is pofonegyszerű. Ha már kitaláltad.
Jó tíz éve meghívtak egy prágai sajtófotó-kiállítás megnyitójára, amelyen fellépett Jiři Stivin fuvolaművész is. És akkor eszembe jutott, hogy már fényképeztem őt sok-sok éve. Milyen érdekes lenne megismételni azt a képet! Elkezdett ez az ötlet hömbörögni bennem. Érted? Megkerestem azt a régi felvételt, ami egy nagykanizsai jazz fesztiválon készült. Aztán végül mégsem tudtam elutazni Prágába. De addigra már nem hagyott nyugodni a dolog. A koncertprogramban kinéztem, hol játszik a közelben. Pozsony. Felhívtam és megkérdeztem, benne lenne-e egy ilyen fotózásban. Az felelte: ha ezért eljössz odáig, hogy lefényképezz, akkor persze! Így kezdődött.
Kezébe nyomtad a régi képet, és hajrá?
Pozsonyban egy lakótelepen tartotta a koncertjét egy igazi hetvenes évekbeli kultúrházban. Ott minden olyan maradt, ahogy eredetileg a tanácselnök átadta. Igazi időutazás. Nagyon illett ehhez a dologhoz.
Tamás, bocs, de Stivin egy függöny előtt áll. Semmi sem látszik ebből a jó kis kultúrból.
Ahogy az összes többi képen sem látszik, hol készült a kép. Vittem magammal apáméknak egy borzalmas sötétítő függönyét, az előtt fotózok le mindenkit azóta is. Mert ettől egy kicsit olyan színházszerű lesz a hangulat. És azért is, mert nem akartam, hogy a háttérben látszó dolgok eltereljék a figyelmet. Különben is, az egyik képet egy öltözőben, a másikat egy folyosón, a harmadikat egy szállodaszobában csináltam. Nagyon különböző helyeken – amelyeknek a kép szempontjából semmi jelentősége nincs.
Vitted magaddal a függönyt Pozsonyba?
Vittem és viszem azóta is mindenhová egy állvánnyal együtt.
Nagyon végiggondoltad akkor ezt a sorozatot, hogy még a függönyt is kitaláltad hozzá!
Először azért találtam ki, mert nem tudtam, milyenek lesznek a körülmények. Aztán később jutott eszembe, hogy ezt meg kell tartani. Ettől lesz egységes a sorozat.
Akkor ez a sorozat nem úgy született, hogy mikor az első képet, mondjuk Selmeczi Györgyről ’91-ben csináltad, arra gondoltál, hogy majd 30 év múlva megismétlem. Hanem mostanában jöttél rá, hogy akikről régen készítettél képet, azokról lehetne újra.
Az első után arra gondoltam, hogy másokkal is meg kellene ezt próbálni, mert nekem rengeteg zenészről van régről képem. Ugyanis a hetvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig a Magyar Rádiónál egy Zenei Híradó című kiadványnak fotóztam a Rádió által szervezett számtalan koncerten és azok próbáin. Akkor még a Magyar Rádió nagyon fontos kultúraszervező intézménynek számított. Úgyhogy nekiálltam előszedni a régi negatívokat.
Szép, hogy ennyi év és ennyi sajtóbéli viszontagság után egyáltalán megmaradtak a negatívok.
Nagy szerencse! Amikor ezeknek a képeknek a zöme készült, akkor még a Kertészet és szőlészet című újságnál dolgoztam főállásban. Ezeket a zenésznegatívokat nem a szerkesztőségi archívumban tartottam, hanem otthon. Emlékszem, hogy amikor a Kertészet újság laborjába beadtam kidolgozni őket, sokszor megjegyezték a laboránsok, hogy ez a káposzta milyen szépen hegedül…
Akadt olyan alany, aki azt mondta, hogy ő nem akar a saját régi valójával szembesülni?
Az egyik ilyen Fischer Iván; bár ő lehet, hogy nem is tud róla, hogy kerestem. A kollégáinál elakadtam. A másik Jose Carreras.
Pedig Placido Domingo képpárod van.
Na, ez az! Domingo után azt gondoltam, hogy nincs előttem akadály. Tudod, ez olyan lett nekem, mint a drog. Mikor láttam, hogy Carreras itt lép fel, próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de nem sikerült. Aztán elkezdtem üldözni a városban, végül ráakadtam arra a szállodára, ahol lakott. Nagy nehezen a közelébe férkőztem, mutattam neki, milyenek ezek a képek, és azt mondtam: ott, akkor és úgy, ahogy ő akarja, és csak pár perc az egész. Annyit felelt: no. Miközben Domingo – na jó, nem az ő képét mutattam azért neki – nagyon kedvesen viselkedett. Bécsben fotóztam. És amíg dolgoztunk, azt mondta, csak az enyém, azt csinálja, amit mondok. Jó, két percet kaptam.
Bánhatja most már Carreras.
Kösz. Még egyet sajnálok nagyon. Rajk Lászlóval mindent megbeszéltünk, aztán mégsem tudtam már elkészíteni a képet.
Állj, Rajk nem is zenész!
Jó megfigyelés. De közben kiterjesztettem a sorozatot másokra is. Talán Kántor Péterrel kezdtem. Aztán Szőcs Géza, Iványi Gábor, Magyar Bálint, Kemény György grafikus. Most beszéltem meg Mihályi Péter közgazdásszal. Aztán jönnek a sportolók.
Még jó, hogy ilyen régen fényképezel! És végülis praktikus az egész; kettő az egyben.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!