Popper Gábor

Ahogy vénülök, úgy változik meg bennem sok minden. Azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban csap meg egy-egy rég elfelejtett illat. És rögtön kapcsolódik hozzá egy emlék, egy ember, egy történet. De előfordul olyan is, hogy hiányzik egy már ismerős illat egy adott helyzetben.

Kisgyerekkoromban néhányszor meg kellett járnom a kórházakat, égési sérülés, mandulaműtét, erősítő injekciókúrák miatt. És ahogy beléptem az I. sz. Gyermekklinika (ott dolgozott apám 25 évig) előterébe, és elindultunk felfelé a lépcsőn, azonnal megcsapta az orromat a kórházszag.

Jellegzetes volt, mindig ugyanaz az illategyveleg. Szerencsére felnőttként már nem kellett kórházba mennem betegként, látogatni azonban, sajnos, elég gyakran. Hirtelen azt vettem észre, hogy eltűnt, megváltozott a kórházszag. Nem a megszokott illat fogad, inkább valami áporodott levegőtlenség terjeng az épületeken belül. Azt gondolom, az a bizonyos, jellegzetes kórházszag egyrészt a gyakrabban használt fertőtlenítők, másrészt a gyerekkoromban még altatáshoz használt éter jellegzetes egyvelege volt. Bizony, engem még úgy altattak mandulaműtét előtt, hogy egy nyugtató injekció után az arcomba nyomtak egy éterrel átitatott gézdarabot. Érdekes: a műtét alatt álmodott álmomra a mai napig is tökéletesen emlékszem. Az akkor slágerjáték, a rugós foci asztala jelent meg előttem, és ahogy egy-egy bábut hátrahúztam lövésre, a figurák, mint egy rajzfilmben, lassan előredőltek, de úgy, hogy lassítva lehetett látni a mozgást. Ez az álom azóta (5 éves lehettem akkoriban) élénken elkísér, ami azért is furcsa, mert nagyon ritka, hogy egy-egy álomra ilyen tisztán emlékezzek; pláne 57 év távlatából! És az a bizonyos kórházi illat, amit azóta is hiába keresek, ugyanúgy itt van az orromban.

Hasonló gyermekkori illat volt az autóbuszoké. Általában a 26-os autóbusszal mentünk ki a Margit-szigetre, és ahogy a sofőr kinyitotta az ajtókat, jellegzetes „buszszag” csapta meg az orromat. Nem igazán tudom mihez hasonlítani; talán a gázolaj, a műbőr ülések, a néha kicsit olajos padló illategyvelege volt. Ezt sem érzem a mai buszokon.

Nagy illatszerelmem a frissen nyomott könyvek semmihez sem hasonlítható illata. Már általános iskolában, felső tagozatosként is vállaltam nyári munkát. Egy hónapot dolgoztunk barátaimmal az akkor a Visegrádi-Gogol utca sarkán lévő Könyvtárellátó Vállalatnál. Feladatunk volt a megrendelt könyvcsomagok összeállítása. Miután a vállalat az ország egész területére szállított, volt munkánk bőven. Ott tanultam meg a trepnivel bánni, és a könyvtári könyvekre jelzetet tenni aranyfüst-papírok segítségével. És ott szerettem bele a nyomdából frissen érkezett könyvek illatába is. Szerencsémre ettől az élvezettől nem kellett az évek során megválnom. Egyrészt, mert gyakran vásárolok könyvet, másrészt, mert a munkámból kifolyólag jelentős mennyiségű tankönyvvel is foglalkozom, és 3-4 ezer frissen nyomott tankönyv illatával bódíthatom magam minden augusztusban. Az idillt kicsit megtöri ugyan, hogy az egészet 3-4-szer mindig át kell pakolni, mire a gyerekekhez eljut; ez valamennyit elvesz a szaglászás öröméből, de még így is megéri.

Vannak olyan illatok, amelyekről bizonyos emberek jutnak az eszembe. Ilyen például a 4444 nevű parfüm. Anyám világéletében ezt használta (mind a mai napig), ha valahol megérzem az illatot, egyből ő jut az eszembe. Sőt, mivel a család női tagjai általában ezt a parfümöt részesítették előnyben, anyai nagymamám is rögtön felbukkan az emlékeimben az illattól. A nagymamához kapcsolódik a púderszag is. Kizárólag kamillás púdert használt, soha nem felejtem el az illatát, az említett parfümmel keveredve már kicsit émelyítő is volt. A szag beette magát a lakásába, néha még az amúgy kiválóan elkészített rakott krumpli is púder- és kölni illatot árasztott.

És persze a nők illata is végigkísér az utamon. Még nagyon fiatalon egy nálam idősebb barátnőm Charlie nevű parfümöt viselt. Ő volt életem első igazán komoly és meglehetősen viharos kapcsolata, talán a 13 év különbség okán. Akkor a Charlie illata mellém szegődött, és rendszeresen meglepődtem, amikor az épp aktuális partnerem úgy nyilatkozott, hogy nem kedveli. Sokáig nem értettem, talán meg is sértődtem kicsit; aztán elkezdett halványulni az emlék, érettebbé is váltam. De ha megérzem az illatot, ma is felkapom a fejem.

És mi, férfiak se maradjunk ki: a Derby termékcsalád volt a sláger (és egyben az egyetlen, ami kapható) ifjúkorunkban. Kétségtelen, néha nem ártott volna a dezodorok használata mellett gyakrabban zuhanyozni, de hát kamaszkorban az ember nem törődik ilyen apróságokkal.

Mostanra megváltoztak a jellegzetes illatok. Vagy eltűntek, vagy átalakultak. Az utcát a keleti konyhák illatai uralják, a pékségekben felerősödött a nem természetes állag-és ízjavítók aromája. A moziknak is más már a szaga, mint amit annak idején a Duna, Szikra, Vörös Csillag mozikban éreztünk. Talán a színházakban maradt meg egyedül a régi, jellegzetes illategyveleg.

Két nagy kedvencem maradt, ezek talán összefüggnek természetszeretetemmel. Az egyik a Duna semmihez sem hasonlítható illata – bár, sajnos, ehhez el kell menni Pestről, itt már nem érzem úgy, mint annak idején. A másik az erdő: az avar, a növények, a gombák megnyugtató közege. És az illathoz a csend, amit sajnos egyre ritkábban tapasztalhatunk meg az erdőket járva.

Hasonlóan vagyok az ízekkel is. Én anyai nagymamámtól tanultam főzni, ami máig kedvenc időtöltésem. Nagyi híres volt töltött csirkéjéről. Számtalanszor asszisztáltam az elkészítésekor, le is írtam a receptet, még a pontos sütési időt is. Ám akárhányszor elkészítettem, soha nem tudtam ugyanazt az ízvilágot produkálni. Ma sem tudom, mi ennek az oka; gyanítom, hogy az alapanyagok változhattak meg az idők során.

Ugyanígy vagyok a fagyi ízével. Máig érzem a számban az 50 filléres málna, csoki, vanília, eper, citrom aromáját. De ezek is már csak az ízemlékeimben léteznek. Igazán nagy fagyizós vagyok – egyszer barátommal ahelyett, hogy a sárga földig leittuk volna magunkat, mint kortársaink, mi a sárga földig lefagyiztuk magunkat: ahány fagylaltozó szembe jött, mindenhol ettünk egy adagot –, szóval, profi a témában. De ehetek bárhol, kis eldugott retro helyeken vagy nagy, modern cukrászdákban, azt az ízt már sehol nem találom. Végül pár hónappal ezelőtt egy újpesti apró fagyizóban bukkantam rá majdnem ugyanazokra az ízekre. (Ajánlom mindenkinek, nincs messze a piactól, Orosz cukrászda a neve).

Sok íz és illat hiányzik már az életemből, és persze hozzájuk kapcsolódva azok az emberek is, akik előrementek, de illatemlékük itt maradt. Kénytelen vagyok gazdálkodni azzal, ami megmaradt, megszokni az újakat, de valahol az egész mégis nagyon hiányzik.

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!