Csak semmi drog, kacérság és fehér rabszolga !

Jane Russel okozott néhány álmatlan éjszakát a cenzoroknak

Deutsch Andor

Az amerikai film önszabályozása és szabálytalanságai

A húszas években a mozi sikerágazattá vált Amerikában. Megszületett a klasszikus Hollywood, kialakult a stúdiórendszer és vele a filmes tömegtermelés; országos, állandó mozikból álló hálózat épült ki, működött a gyártás, a forgalmazás, a reklám, valamint az ehhez szükséges sztárrendszer a maga sajtójával. A nyereség növekedésével együtt a szakma presztízse is nőtt, bár sokan továbbra is gyanakvással tekintettek rá: ezt az iparágat mégiscsak csupa bevándorló, a világ minden tájáról érkező szedett-vedett népség futtatta fel, akik előtt nem nyíltak meg a bevett szakmák, céhek kapui, így az újonnan születő hivatásokban kerestek boldogulást.

Amikor egyre-másra botrányok híre érkezett Hollywood felől, az erkölcsös amerikai középosztály (a moziba járó nép törzshada) mindentudóan bólintott. Hát, persze. A mozi világa a romlottak világa is. És a húszas években, a filmipar felívelésének korában történt ez-az arrafelé, amit felkaptak a pletykalapok. Néhány botránynak volt alapja, másnak nem, és olyan is akadt, amiről azóta sem tudjuk biztosan, mi történhetett.

Ott volt Fatty Arbuckle, a 10-es évek egyik legnevesebb komikus színésze, aki producerként is maradandót alkotott: ő fedezte fel például a színpadon tehetségesnek tűnő Buster Keatont, de Chaplin felemelkedésében is közreműködött. Aztán megvádolták egy Virginia Rappe nevű színésznő megerőszakolásával és megölésével. Az esküdtszék hosszú huzavona után felmentette (nem utolsósorban Buster Keaton tanúvallomása miatt), a botrány azonban nehezen csillapodott.

Nem sokkal ezután William Desmond Taylor rendezőt, sikeres némafilmek alkotóját találták holtan az otthonában. Utólag úgy tűnik, hogy a nyomozók rengeteget hibáztak, bizonyítékokat vesztettek el (eleinte az áldozat hátán lévő, golyó ütötte nyomot sem vették észre, és arra tippeltek, hogy gyomorvérzés végzett az áldozattal), de az összes gyanúsítottjuk a sztárok világából került ki. Az újságok a hanyatló Róma erkölcseit emlegették, és a helyzetet az sem enyhíti, hogy a dekadens 21. század már másképp látja mindezt: a rendező szülőhelyén, az írországi Carlow-ban évente némafilmfesztivált szerveznek Taylor tiszteletére.

Ezek után jött még néhány kábítószerrel kapcsolatos halál (Wallace Reid, Barbara La Marr és Jeanne Eagles, valamennyien hírességek voltak). A stúdiók a művészekkel megkötött szerződésekbe belefoglalták az erkölcsös életmód záradékát, de ritkán sikerült érvényt szerezniük a megegyezésnek.

A filmek is egyre merészebbé váltak: Mae West szemkápráztatóan csélcsap oroszlánidomárt formált a Nem vagyok angyalban, Barbara Stanwycket sokan és könnyen kapták meg az Egy asszony útjában, Cecil B. DeMille pedig A kereszt jelében mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa, a bibliai időkben a nők nem sok ruhát hordtak, és ez elég jól állt nekik.

A kormány arra készült, hogy lecsapjon. A nagy hollywoodi stúdiók vezetői pánikba estek, és már a húszas években próbálták együtt kitalálni, hogy miképpen bújhatnának ki az állami szabályozás alól.

Mae West a Nem vagyok angyal című fimben

Ekkoriban már jó ideje működött néhány nagyvárosban helyi, hatósági jogkörrel nem rendelkező cenzori hivatal. 1907-ben Chicagóban (az ország második legnagyobb filmes piacán), 1908-ban pedig New Yorkban (az ország talán azóta is legnagyobb filmes piacán) jött létre ilyen testület: ők szerény fizetség ellenében vágási javaslatokat tettek az alkotóknak. A stúdióvezetők féltek, hogy jön a cenzor, ezért a New York-i intézményt alapul véve alkalmazták az ország nagy baseballcsapatainak taktikáját, akiknél néhány fogadási csalás lelepleződése váltotta ki az erkölcsi tisztulás igényét. Felkérték a washingtoni republikánus körökben otthonosan mozgó főpostamestert, William Hayst, hogy évi 150 ezer dollár fizetségért cserében legyen a szakma erkölcsi önellenőrző szervének vezetője. Az állás szinte formális volt, a törvényhozókat viszont meg lehetett nyugtatni vele: Hollywood éberen őrzi az amerikai nemzet erkölcseit.

A becsületes hivatalnok a stúdiókkal összefogva meg is alkotta szabálykönyvét. Annyit legalább elért vele, hogy a neve fennmaradt: a Hays-kódexet máig ismerik és emlegetik a szakmában, bár ma már inkább gúnyolódnak rajta. De ha valaki tanulságot keres e cenzúratörténeti gyorstalpalóban, akkor ezen a ponton máris levonhatja, és azt hiszem, a többség valami ilyesmire fog kilukadni: aki erkölcsi vagy politikai okokra hivatkozva avatkozik be a művészek munkájába, attól a kortársai talán félni fognak, az utókor viszont menthetetlenül kineveti.

A listát két részre osztották. 11 „don’ts” és 15 „carefuls” szerepelt rajta. Az első oszlop tételei a totális tabu kategóriájába estek, a másodikéval elég volt nagyon óvatosan bánni. De ahhoz, hogy igazán komolyan vegyék az új szabályokat, egy Joseph I. Breen nevű buzgó újságíró kellett, aki az amerikai katolikus egyház Nemzeti Illemlégiójának vezetőjeként vétette először észre magát, azután 1934-ben Hays irodáját is elfoglalta, és kiharcolta, hogy a stúdiók vállalják: csak azt mutatják be, amire a PCA (Production Code Administration) megadta a játszási engedélyt. Breen nem vette félvállról a munkáját. A mozikban tiltotta a szenvedély, a csábítás, a nemi erőszak, a prostitúció, a drog, a meztelenség ábrázolását, nem keveredhettek a rasszok, nem kerülhetett a kamera elé fehér rabszolga; kacér tánc vagy ruházat ki volt zárva, a házasság szentségének megsértésére vagy házasságtörésre csak utalni lehetett (mutatni nem), de kizárólag akkor, ha a film története feltétlenül szükségessé tette, és ha a film végére a bűn elnyerte büntetését. De nemcsak az erotikától féltek a szigorú cenzorok: bűncselekmények részletei, fegyverek, gépfegyverek nem kerülhettek mozivászonra, bűnöző nem ölhetett meg rendőrt, és végül helyre kellett állnia az igazságos világrendnek.

A Kódex előírta, hogy ha egy házaspárt közös hálószobájában kívánnak a filmesek bemutatni, akkor vagy egymástól egyértelműen elválasztott külön ágyban kell feküdniük, vagy ha a díszlettervező franciaággyal próbálta megoldani a jelenetet, akkor meg kellett mutatni, hogy a nő egyik lába mindig a földön van: ezt valószínűleg elég bizonyítéknak tartották, hogy a takaró alatt sem történik illetlenség. Mindez természetesen csak különböző nemű, azonos bőrszínű színészekre vonatkozott: a rasszok közötti kapcsolatok és a homoszexualitás ábrázolása sokáig fel sem merülhetett.

A szabályozás külön kitért arra, hogy a női test nemcsak a kamera előtt, hanem áttetsző anyag mögött vagy árnyékként sem jelenhet meg ruhátlanul; nyílt színi átöltözés sem kerülhetett szóba, de a zárt szájjal elcsattanó csókot nagylelkűen megengedte: csupán a hosszú ideig tartó, buja csókok látványától óvta meg a nézőt. Ezek után nem lehet meglepő, hogy a filmesek egyházi személyeket csupán emelkedett helyzetben ábrázolhattak, és a nemzeti zászlónak is meg kellett adni a maximális tiszteletet. Más országok zászlóiról nem esett szó a szabálykönyvben.

Szenvedélyes csók, épp csak egymáshoz érő ajkakkal?

De legyünk igazságosak, vagy legalább tegyünk úgy, mintha azok volnánk: állítólag a Casablanca csodás, melankolikus befejezése is azért lett olyan, amilyen, mert ha Rick és Ilsa (Bogart és Bergman) egymást választják a film végén, az egy házasságtörő kapcsolat népszerűsítésének nyilvánult volna, és az szerepelt a tiltólistán.

Azt is a cenzoroknak köszönheti a világ, hogy amikor Hitchcock megrendezte A Manderley-ház asszonyát, akkor a regényeredetiben történt gyilkosságot balesetre cserélték: különben a film azt állította volna, hogy a főhős embert ölt, és büntetés nélkül megúszta tettét. És talán a legabszurdabb példa: az I Love Lucy című tévékomédia-sorozat címszereplője nem mondhatta el azt a sort, hogy „terhes vagyok”, mert a néző esetleg rögtön elképzelte volna, mi teszi a nőt terhessé…

Az iroda a forgatókönyveket és a leforgatott filmeket is vizsgálta, és minden filmírónak határozott előírásokat kínált: szerelem csak házasságban, bűn büntetésben végződhetett. A filmesztéták gúnyosan emlegetett hollywoodi happy endje ezek szerint nem lusta dramaturgok, hanem erkölcsvédelmi szabályok miatt alakult ki.

Egy minden szempontból korrekt filmjelenet

A Hays-kódex gyengülése sem politikai alapon vagy a józan ész nevében kezdődött, hanem az erkölcsök miatt. Pontosabban az erkölcsök hiánya miatt. Még pontosabban: Jane Russel dekoltázsa miatt. A szabályozás akkor kapta az első súlyos sebet, amikor Howard Hughes, a szeszélyes milliomos, filmproducer és a repülés úttörője felfedezte Jane Russelt, és rendezett neki egy filmet. A törvényenkívüli több okból is álmatlan éjszakákat okozhatott a hithű erkölcsvédőknek: Breenék arra akarták kötelezni az alkotókat, hogy forgassák újra azokat a pikáns részeket, amikor a tépett ruhájú színésznőt martalócok rabolják el, és kötözik ki, vagy amikor a bátor és szép Rio McDonald lovon menekül előlük. Hughes nem volt hajlandó az alkura, a film jó pár évig dobozban maradt, és amikor a negyvenes évek vége felé végre bemutatták, elképesztő sikert aratott: hiszen azzal reklámozták, hogy tiltott gyümölcsről van szó.

A cenzorok tekintélyét külföldi filmek is kikezdték, elvégre azok tartalmára nem voltak hatással, a moziláncok pedig ekkoriban már függetlenek voltak a stúdióktól: a szakemberek Roberto Rossellini Szerelem című 1948-as művét emlegetik a legtöbbet, mert ebben Cocteau eredeti darabja, Fellini vallást nem tisztelő forgatókönyve és Anna Magnani jelenléte egyszerre késztette pirulásra a szemérmesebbeket. E film kapcsán ítélt egyébként úgy egy bíróság, hogy a szólásszabadságot védő első alkotmánymódosítás a filmek tartalmára is kiterjed: ez azért volt fontos, mert 1915-ben még más véleményen volt az amerikai igazságszolgáltatás.

A cenzorok tekintélye aztán már egyre csökkent. 1953-ban Otto Preminger The Moon is Blue-ja, amelyben David Niven és William Holden csábítási trükkjei sorakoznak, szintén átlépett néhány határt, és a rendező 1955-ös Az aranykezű férfija, amelyben Frank Sinatra heroinistát alakít, már egyáltalán nem tisztelte a szabálykönyvet. És mi adta meg a kegyelemdöfést? Elia Kazan Baby Doll című filmje? Vagy Antonioni Nagyításának hancúrozós jelenete? Mindegy is.

A harmincas évek szigora tovább tartott, mint az alkoholtilalom, de pár évtized alatt végül semmivé lett: a moziban ma már mindent lehet, és a nézők néha úgy érzik, a minden egy kicsit túl sok is. Az amerikai filmek máig önként vetik alá magukat a kategorizálásnak – a korhatár-besorolás nem az állam, hanem saját szakmai szervezetük feladata –, és egyre valószínűbb, hogy minden cenzori igyekezetnél többet ér a józan ész: ha valaki nem akar, esetleg nem bír látni valamit, akkor ne nézze. A mozi gazdag és sokszínű: mindenki megtalálja benne a neki valót.

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!