Popper-történetek: Szürkeségből a fénybe

Fotók: Unsplash

Popper Gábor

Egy apa és a fia kapcsolatát sok minden alakíthatja. A közös élmények. Az együtt utazás. A versek. És olyan furcsa dolgok is, mint a családi szürkehályog.

Egy éve éltem vidéken, dacból – és mint utóbb kiderült, átmenetileg – felrúgva az értelmiségi életet. A lázadás nem volt ritka a családunkban. Éreztem valahol legbelül, hogy ez nem végleges döntés, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy muszáj váltanom.  Így hát, vidékre költöztem, és ideiglenesen kocsmáros-vendéglátós lettem. Ritkán kellett autóba ülnöm, fő közlekedési eszköz a bicikli volt. Egyszer kénytelen voltam Debrecenbe menni, ráadásul úgy, hogy késő este indultam vissza. Mindig nagyon szerettem este, sötétben vezetni, talán ez az egyik, amit apámnak köszönhetek. Még fiatal felnőtt koromban is gyakran felhívott, nincs-e kedvem autózni egyet az éjszakában. Neki ez volt az egyik kikapcsolódása az egész napos szellemi munka után. Amikor csak tudtam, örömmel csatlakoztam hozzá. Ezeken az utazásokon kerültünk mind közelebb egymáshoz, jót tettek a beszélgetések. Volt egy játékunk: egyikünk elkezdett egy verset, a másiknak folytatnia kellett. Ha nem tudta – kettőnk közül mindig én voltam, aki így járt –, legközelebbre meg kellett tanulnia. Így szerettem meg a verseket, és tudok a mai napig is igen sokat. S ha olyan hangulatom van, vagy egyedül vezetek, gyakran szavalom hangosan a kedvenceimet.

Szóval, elindultam hazafelé, és észrevettem, hogy a szembejövő autók lámpája egyre jobban zavar. Nemcsak zavart, hanem csillagszóróként szinte belecsapott a szemembe a fényük. Nagyon kellemetlen volt, és meglepő, eddig ilyet soha nem tapasztaltam. Gondoltam, fáradtabb vagyok az átlagnál, majd kialszom magam. A következő napokban már nem foglalkoztam a dologgal, egészen addig, amíg egyik este a tévét nézve azt a megjegyzést tettem, hogy milyen furcsa pasztell színei lettek a képnek. A párom meglepetten nézett rám, nem igazán értette, mit mondok. Aztán megint eltelt egy kis idő, és már napközben is halványodni kezdtek a színek, sőt, néha megduplázódtak a tárgyak – pedig nem is ittam. Annyit.

Ekkor már aggódni kezdtem, amúgy is hajlamos vagyok a hipochondriára, az még rá is tett egy lapáttal. Úgyhogy felhívtam apámat, kérdezvén, ilyenkor mi a teendő. Ő amúgy egy igen nyugodt ember volt, de amikor elmondtam a tüneteimet, röviden annyit mondott: ˛˛Reggel beülsz a kocsiba és délelőtt itt vagy nálam!” – majd letette a telefont.

Késő délelőtt értem hozzá, útra készen várt és azonnal indultunk a Szent Imre Kórházba, ahol egy nagyon jó barátja volt a főorvos. Kiderült, már este leszervezte, hogy fogadjon az egyik legjobb szemész. A vizsgálat után gyorsan meg is volt a diagnózis: szürkehályog a bal szemen. Hát, nem lettem boldog. Úgy látszik, ez családi vonás: egyrészt a betegség, másrészt, hogy elég fiatalon jelenik meg. Apám a harmincas évei elején, én a 41-es éveim elején észleltem az első tüneteket, holott ez főleg időskorra jellemző (azóta már a fiam is átesett a műtéten a 20-as évei végén).

– Mikor lesz a műtét? – kérdeztem.

– Majd, ha megérik – felelte a főorvosnő. – Ha már nagyon szürkén lát mindent, akkor.

A vizsgálat után elmentünk ebédelni. Apám rám sandított, látta, hogy kicsit megviseltek a hírek.

– Na, legalább valamit örökölsz már az életemben tőlem! – oldotta fel azonnal a feszültségemet. Kénytelen voltam felröhögni.

– Köszi. Igazán megtisztelő – vettem át a stílusát, és ezzel a helyére is billent minden.

– Azért megdöbbentő, hogy az egész családon végigmegy ez a nyavalya – mondta apám. – Igaz, dédnagyapád és nagyapád már jóval hatvanon felül volt, amikor kijött rajtuk. Úgy látszik, a generációk előrehaladtával  hamarabb jön.

– Mindegy, legalább túl leszek rajta.

– Az egyiken. Gabi. Ne legyenek illúzióid, a másikon is lesz, valószínűleg pár év eltéréssel.

– Remek. Még jó, hogy csak két szemem van! A harmadik szemem nincs veszélyeztetve, ugye? – kérdeztem, csak hogy ne maradjak le humorban.

– Na, úgy látom rendben vagy – kommentálta apám a kérdést. – De tényleg ne izgulj. Ma már rutinműtétnek számít ez. Gyors, fájdalommentes és a gyógyulás is sokkal hamarabb történik, mint régen.

Aztán eljött a nap. A szerencsém az volt, hogy akkor már újra Pesten laktam, ráadásul 10 percre a kórháztól.

Azon elmélkedtem, amit apám mesélt a maga szemműtétjéről. Egyrészt meg kellett várni, amíg megvakul. S miután neki a hályog egyszerre támadta meg mind a két szemét, ezért bizony 1-2 hónapon keresztül megtapasztalta a vak életet. Ő, aki világéletében a rendetlenség mintaképe volt, megtanulta, milyen fontos, hogy minden tárgyat mindig ugyanoda rakjon, hogy biztosan megtalálja. 

Ebben a három hónapban határozta el, ha nem sikerül a műtétje – abban az időben erre nagyobb volt az esély, mint most –, akkor öngyilkos lesz. Kiszolgáltatottan, megfosztva a látás képességétől nem akart élni. Aztán eljött a műtét napja. Ahhoz képest, amit át kellett élnie, az én operációm kellemes délelőtti kikapcsolódás volt. Először is tűvel érzéstelenítették. Ami azt jelentette, hogy három injekciót kapott: kettőt a szemébe (!), egyet a szem oldalához. Aztán a professzor ránehezedett apám mellére, és egy szikével végezte el a műtétet (aki nem tudná: ilyenkor a szemlencsét kiemelik, és egy rugalmas műlencsét tesznek a helyére, ami a szembe kerülve felveszi az alakját.) Akkor még varrni is kellett. Szóval nem volt egy leányálom. Ráadásul utána mozdulatlanul kellett feküdni egy jó ideig (ma már erre sincs szükség). Ekkor történt az, hogy a kórterembe, ahova apámat a műtét után elhelyezték, érkezett egy új páciens. Öten már túl voltak a műtéten, síri csendben feküdtek hanyatt, mozdulatlanul az ágyukban. Az újonnan érkezett bácsi megszomjazott, és úgy gondolta, készít magának egy szódát (az idősebbek, mint jómagam is, még emlékezhetnek a klasszikus szódásszifonra, amihez víz és patron kellett). Az öreg akkurátusan teletöltötte az üveget, majd becsavarta a patront, de valahogy nem sikerült, mert akkorát durrant, hogy megremegtek az ablakok. Ami még hagyján… de az öt frissen műtött beteg reflexből vigyázzülésbe merevedett fektéből, mire mindnyájuknak azonnal bevérzett a műtött szeme. Miután a főorvos kiőrjöngte magát, a bácsitól ideiglenesen elkobozták a szifont, és kezelésbe vették a többi beteget.

(Gondolom, ez a történet is hozzájárult, meg persze, a családi örökség, hogy nekem a szemem a gyengém, valamiért a látás elvesztésétől félek – tulajdonképpen alaptalanul – a világon a legjobban, így nagyon mérges tudok lenni, ha a holmijaimat máshová teszik, mint ahol hagytam. Azt hiszem, eltúlzom a dolgot, de nem tehetek róla – noha tudom, hogy emiatt elég macerás velem élni.)

Ehhez képest az én műtétem semmiség volt. Reggel bebandukoltam a Szent Imrébe, kaptam egy ágyat egy kétágyas szobában. Átöltöztem, és már éppen elvackolódtam, amikor megjelent egy nővérke és becseppentett a szemembe, majd közölte, hogy fél 11-kor lesz a műtétem. Ezt a cseppentést egészen addig folytatta kis kihagyásokkal, amíg el nem indultunk a műtőbe (mármint, ők, engem toltak). A műtő előtt még várni kellett egy kicsit, majd felfeküdtem az asztalra, az egész arcomat letakarták, a műtendő szememet kivéve. Azt kipeckelték és megint csepegtettek, amitől aztán csak foltokat láttam. Mint kiderült, a délelőtti csöpögtetések az érzéstelenítők voltak – összehasonlíthatatlanul kellemesebb, mint a szurik –, aztán rögzítették a fejemet. Csak annyit érzékeltem, hogy valami elindul a szemem felé, de nem zavaróan, aztán csak egy kis nyomást éreztem a fejemben meg hűvöset, ez váltakozott, majd szóltak, hogy kész. ˛˛Ennyi?” – gondoltam kicsit szégyenkezve, mert igencsak aggódtam, nem leszek-e tagja a Karib-tengeri kalózok félszemű csapatának. De valóban ennyi volt. Másnap reggel kontroll után haza is mehettem, betartva az előírásokat.

A műtét után apám vitt haza. Sosem voltunk érzelgősek, most is csak annyit mondtam, hogy igaza volt, nem volt elviselhetetlen és minden rendben van. Láthatóan örült, de figyelmeztetett az emelés, lehajolás, hirtelen mozdulatok tilalmára.

Persze nem telt el két-három év, és újra a műtőasztalon feküdtem, ezúttal a másik szememmel. Ez törvényszerű, állítólag. A műtét közben már nagylegény voltam, mert tudtam, hogy mi vár rám: az jutott eszembe, miközben matattak a szememben-fejemben, hogy milyen jó, hogy nem vagyok úgy, mint Eötvös bohóc: Van mááásik! Hálisten, már több nincs!

De legalább még tudok szemmel verni. Bármikor szükség lehet rá.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!