Nádudvari történetek – a kocsma és egyéb boltok

Popper Gábor

Az 1990-es évek végén a Sors úgy hozta, hogy egy időre – pontosabban két és fél évre – egy Hajdú-Bihar megyei kisvárosba, Nádudvarra költöztem. A hogyanról és miértről: elegem lett Pestből, a mindennapokból, éreztem, hogy ha nem is végleg, de változtatni kell. És hát ott a kalandvágy is, ami végigkísérte a család férfitagjait az évtizedek során. Az akkori párom Nádudvarról származott, neki is mehetnékje volt. Rokonai is ott éltek még. Azt nem vettük számításba, hogy Kelet-Magyarország már akkor sem volt a leggazdagabb térség. Én csak annyit tudtam, hogy ott volt a Vörös Csillag TSZ, ami egybeforrt Szabó István nevével, csodát csinált annak idején. És nagyjából mindenki ismert mindenkit, pedig akkoriban is laktak ott nyolc-kilencezren. Így hiába vállalkoztunk több lábon is, mindenki hitelből akart vásárolni, bármilyen üzletet is nyitottunk. Mindez a Hortobágy szélén – én, aki hegypárti vagyok.

Lett egy nagy házunk. Mindig szerettem volna kertet, veteményt: hát most az is lett. És kutyák is, Bundás és Csoki, kedves, abszolút neveletlen ebek. Az előbbi egy német juhász-berni pásztor keverék, ha két lábra állt, magasabb volt, mint én (bár ez nem nagy szó az én 177 centimmel). Csoki pedig egy német vizsla volt, rengeteg ésszel megáldva, de ezt kizárólag huncutságokra használta: ajtónyitás, kajalopás, illetve mindenlopás, mert amit észrevett és mozdítható volt, azt azonnal elcsente és elrohant vele a vackába. Simán lehetett volna rendezni kéthetente garázsvásárt a felgyűlt holmikból.

Vettünk két biciklit, azzal jártunk mindenhova, a kocsit csak bevásárlásokra és a pesti utakhoz használtuk. Egyszer pont úgy jártam, mint Tóth úr, a tűzoltóparancsnok, az a bizonyos dobozolós: hazafelé kerekeztem, igaz, nem nagyon szomjasan egy összejövetelből, amikor az úton előttem egy – szerintem – lámpaoszlop árnyéka húzódott keresztbe. Lassítás nélkül akartam átmenni rajta, mert hát miért is kellett volna fékeznem. Aztán kiderült, hogy nem árnyék volt, hanem egy friss útfelbontás, ami kora délután még nem volt ott. Ezen és az élet egyéb furcsaságain elmélkedtem az árokban, ahová lerepültem. Nekem szerencsére nem lett különösebb bajom, de biciklit újat kellett vennem, mert, amikor elvittem a szerelőhöz, azonnal lefényképezte, mert azt mondta, ekkora nyolcast kerékben még nem látott.

Első felindulásunkban vettünk egy kocsmát. Amolyan falu végén kurta kocsma volt, régi parasztház, hajópadlóval, cserépkályhával. Felfuttattuk, hétvégenként cigányzenészeim is voltak, egyszer egy hónapban főztem a vendégeknek üstben. Marhapörköltöt, pacalpörköltöt, mikor mit. Hajnalban nyitni kellett, mert a lakosok többsége napszámban dolgozott, munka előtt beugrottak egy kávéra, de főleg felesre. Akkoriban szó sem volt ágyas meg mézes pálinkákról, azzal nem lehet 8-10 órát dolgozni: szilva-körte-barackpálinka volt a sláger. No, meg a házi, ha éppen tudtam szerezni.

A kocsmámban rejtői közönség verődött össze esténként. Ott volt Marci bácsi, a világ legnyugodtabb embere. Csak sört ivott lassan, komótosan, és óránként mondott egy kéttagú mondatot jó esetben. Gyanítom, hogy székely vér csörgedezett ereiben. Mesélik: egyszer, ahogy iddogálta a sörét, berontott a szomszédja azzal, hogy ég az öreg pajtája, jöjjön gyorsan. “Jól van, fiam!” – mondta az öreg. – “Gyere, ülj le, megiszom a sörömet, oszt megnézzük!” Hát, ilyen ember volt, kicsit irigyeltem, hogy nem infarktusban fog meghalni.

Druszám, Gábor tekintélyes tagja volt a kocsmai társadalomnak. Mivel megjárta – legalábbis állítása szerint – a francia idegenlégiót, mindig az érdeklődés középpontjában volt a történeteivel. Nem gondolnám, hogy olvasott Rejtőt, sőt, kétlem, hogy bármit is olvasott volna a sportújság kivételével, de kalandjait olyan színesen tudta előadni, hogy minden tiszteletem az övé lett. Tény: az izmai kemény életről tanúskodtak, simán beleférhetett egy idegenlégió is. Szerettem, ha nálam volt, mert olyankor biztos lehettem abban, hogy semmilyen balhé nem lesz.     

A nádudvari kocsma

Aztán jöttek a megrögzött játékgépesek. Akkor még minden kocsmában lehetett akár több gép is. Az az igazság, hogy először magam sem hittem el: elképesztő összegeket dobáltak be a megszállottak. Havi elszámolásnál mindig hüledezve néztem, hogy ha a forgalom gyengébb is volt, a gép biztosította a bevétel jelentős részét. Nem tagadom: érdekelni kezdett a gépezők világa. Az igazi játékosokat onnan lehetett megismerni, hogy mindig ugyanannyival játszottak. Ha nyertek, örültek, ha nem, vállat vontak. Számukra tényleg csak játék volt. De ott voltak azok, akik sosem tudták abbahagyni, inkább kölcsönkértek, adósságokba verték magukat, csak hogy játszhassanak. Meggyőződésük volt, hogy majd a következő pörgetésben mindent visszanyernek. Ha nagy ritkán szerencséjük volt, bizonyítani látták igazukat, nem számolva az addig beleölt összeget. Hamar adósságspirálba kerültek, előbb-utóbb ugrott a fizetés, az autó, akár a ház is, és volt, ahol a végén az élet is.

Volt egy házi munkásom, Lali. Egyedül lakott a kocsma mellett egy düledező viskóban. Némi készpénz és boros kóla ellenében rendben tartotta a kályhát, befűtött hajnalonként, összeszedte a poharakat, kitakarított. Beszédhibás volt, meg kellett tanulnom speciális artikulációját, de sikerült.  Mindenki szerette, ugratta, s ő hálás volt a törődésért, a figyelemért. Aztán egy tavaszi reggelen nem jött, kiderült már egy égi kocsmában serénykedik. Pár hónappal ezután pedig fokozatosan visszaesett a forgalom – végül eladtam a kocsmát.

Próbálkoztunk aztán bolondbolttal is. Nem bolondokat árultunk – pedig azokból mindig van bőven kínálat országszerte – , hanem mindenféle vicces tárgyat. Nem volt túl nagy sikere. Rájöttünk, hogy nem a megfelelő közegbe helyeztük. A használtruha-bolt már jobban ment, abból kettő is volt egyszerre. Nyugodtabb életet biztosított, mint a kocsma, mellette tudtunk jönni-menni, élni. Gyakran átszaladtunk Hajdúszoboszlóra kicsit áztatni magunkat, be-benéztünk Debrecenbe, igen megszerettem a cívis várost. Aztán kiderült, hogy Nádudvaron is ugyanaz a gyógyvíz található, mint Szoboszlón, ki is építették a gyógyfürdőt, ma már egész évben üzemel.

Na, de a többit majd legközelebb!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!