Dési János
Ma, amikor mindenki kezében ott van egy szuper fényképezőgép a telefonjába építve, nehéz elképzelni, hogy néhány évtizede még a „fényképezőgép” egy speciális eszköz volt, és a jobb minőségűek egész ipari műremeknek számítottak.
Ezek közül is a legirigyeltebb a Leica kamera volt. (Megjegyzem: ma is az egyik legdrágább a piacon.) A Leica fényképezőgép a német precizitás egyik jelképe. A Leitz (innen a neve: Leitz camera) cég gyártotta kamera ráadásul forradalmasította a fényképezést, kisfilmes – úgynevezett 35 milliméteres – gépe nagy tömegek számára tette elérhetővé a jó minőségű képalkotást, s sokáig minden magára valamit is adó riporter Leicát használt. Népszerűségére jellemző, hogy a II. világháború után a szovjetek afféle hadizsákmányként elvitték a know-how-t, és még a hatvanas-hetvenes években is készültek a Zorkijok és a Fedek a harmincas évek Leicáinak mintájára.
A 35 milliméteres film az a formátum, amit a mozifilmekhez is használtak, így nagy tömegben állították elő. Ráadásul „kisfilm” volt: a korábbi lemezes, majd „nagyfilmes” gépekhez képest sokkal kompaktabb, akár egy zsebben is elférő eszközöket lehetett készíteni. Optikailag is sokkal egyszerűbb volt a kisfilmesekhez objektiveket készízteni, mert azok mérete a film átlójához kellett, hogy arányuljon. A kisebb filmméret kisebb, könnyebb optikák elkészítését tette lehetővé – így sokkal egyszerűbb és olcsóbb volt kisebb átmérőjű üveglencséket csiszolni.
De történetünk szempontjából ez majdnem mindegy. Hiszen nem ipartörténetről írunk; hanem egy olyan derék emberről, aki szembe mert menni korának uralkodó eszméivel.
Az optikai eszközöket is gyártó Leitz cég gyárai a II. világháború alatt nélkülözhetetlen eszközökkel (pédául távolságmérőkkel) látták el a német hadsereget, a tüzérséget és a légierőt is. Így aztán különösen kevesen gondolták, hogy a cég tulajdonosa, Ernst Leitz II. (1871-1956) nagyon sok ember életét mentette meg a hitleri Németországban, jó példaként arra, hogy ha valaki tenni akart embertársaiért, akkor találhatott erre módot. Persze Leitz kivételes helyzetben volt: hiszen gyára, s az azt működtető szaktudása, valamint nemzetközi hírneve sok mindentől megóvta. Ezzel együtt viszonylag kevés történetet ismerünk arról, hogy a német elit ilyen bátran lépett volna fel halálra ítélt honfitársai védelmében – pedig, lássuk be, mások is éltek kivételezett helyzetben.
Leitz, a szigorú protestáns elveket valló cégtulajdonos nem szeretett hőstetteiről beszélni. Amikor egyik unokája, jóval a háború után, meg akarta örökíteni a történteket, őt is lebeszélte minderről. Így a valóság elég későn derült ki, és viszonylag keveset tudunk róla. Szerencsére egy szorgalmas londoni rabbi, Frank Dabba Smith, aki hallott valamit Leitz mentőakcióiról, nyomozásba kezdett, s így maradt fent az utókor számára ez a különleges és minden valószínűség szerint a maga módján egyedülálló történet. (A rabbi írása részletesebben itt olvasható.)
A leírtak alapján megállapíthatjuk: Leitz nemcsak az optikákhoz értett, de a politikában is eligazodott. Hitler hatalomra kerülése után hamar felismerte, hogy a zsidókra kegyetlen sors vár. (Bizony, ezt gyakran maguk a zsidók sem sejtették, vagy ha mégis, tehetetlenségükben homokba dugták a fejüket.)
1933 után tehát Leitz nem várt senkire, hanem cselekedett. Közben gyára székhelyén városi képviselőként politikailag is szemben állt a nácikkal, amíg az lehetséges volt. Hitler hatalomra jutása után nemcsak hozzásegítette, de ösztökélte is zsidó kollégáit, azok családját, nem egyszer még a barátaikat is, hogy hagyják el az országot. Ez önmagában persze nem volt olyan egyszerű. Tudjuk; a világ szabad országai nem adtak menedéket az üldözötteknek, nem nagyon engedték be őket, vagy sokszor egyenesen visszaküldték őket Németországba – azaz a halálba. De Leitz ebbe nem törődött bele. A menekülő zsidókat formailag a vállalat külföldi érdekeltségeihez helyeztette át: Nagy-Britanniába, Franciaországba, Hongkongba és főként az Egyesült Államokba. Az új „állomáshelyre” érkező embereket a Leitz cég sokáig anyagilag is segítette, amíg önálló keresethez nem tudtak ismét jutni. Miután a legtöbben jó szakembereknek számítottak, előbb-utóbb tisztes munkát és jövedelmet tudtak maguknak szerezni. De ami ennél is fontosabb volt: segített vízumhoz juttatni az embereket, miközben az USA ezekben az években finoman szólva sem bátorította a zsidó menekülőket, hogy a tengertúlon keressenek oltalmat – és az eviani konferencia után máshol sem maradt esélye a zsidó menekülteknek, mert a világ nagy része bezárult előttük. (1938-ban amerikai kezdeményezésre ültek össze az országok, hogy ki fogad be üldözött zsidókat. Az eredmény siralmas lett. Dominikán és Costa Ricán kívül minden más állam képviselői tehetetlenül tárták szét a kezüket. Ekkor hangzott el a különösen szükkeblű Svájc képviselőjétől az elhíresült mondat: „A csónak megtelt” – azaz nem fogadnak be senkit sem. Később persze, főleg a közeli észak-olasz városokból, mégiscsak beengedtek menekülőket, de meglehetősen mostohán bántak velük.)
De Leitz nem hagyta magát. Az Egyesült Államokban, s különösen a keleti parton – így New Yorkban is, ahová a Leica-menekültek érkeztek – hirtelen rettentő kedveltek lettek ezek az akkor ipari remeknek számító fényképezőgépek. A nagy, népszerű magazinok munkatársai, ha adtak magukra, ezeket használták, és a Kodak gyár korszakalkotó, úgynevezett fordítós – dia – színes filmjét is már csak ebben a 35 milliméteres méretben gyártotta. A nyomdai munkához ez a viszonylag bonyolult technikájú film volt a legalkalmasabb, de nagyon precízen kellett exponálni és fényt mérni hozzá; ezért csak jó minőségű géppel lehetett rá dolgozni. Volt tehát feladata bőven az Amerikába érkező Leitz-alkalmazottaknak. Sokáig a Leitz cég a katonaság számára alapvető optikai eszközeit, távolságmérőit az Egyesült Államokba is exportálta – tehát a valós kereskedelmi kapcsolat sokáig nem szűnt meg az egyébként már Hitler uralma alatt dolgozó vállalattal, jó alapot teremtve ezzel a mentőakcióhoz.
A Kristályéjszaka – amikor 1938-ban megtámadták és szétverték a zsidó üzleteket, intézményeket, zsinagógákat – már kétséget kizárólag megmutatta, mi vár a németországi zsidókra. Ezért Leitz 1938 után még nagyobb erőfeszítéseket tett, hogy minél több embert ki tudjon menteni az országból.
Tevékenysége korántsem volt veszélytelen. A mentőakciók szervezésében közreműködő egyik vezető munkatársát, Alfred Turkot a nácik lecsukták és csak nagy nehézségek és komoly megvesztegetési összegek kifizetése után sikerült kiszabadítani bő három hét elteltével. Ráadásul azzal a feltétellel, hogy teljesen visszavonul, nem vesz többet részt a cég életében. Mindez persze nem mérhető azokkal a veszélyekkel, amely a zsidókra várt Németországban, ezt vállalni mégis komoly személyes bátorságról tanúskodik. De Leitz lányát, Elsie Kuhn-Leitzet (1903-1985) is elfogta a Gestapo, amikor rajtakapták, hogy a svájci határon át próbált kiszöktetni az országból zsidókat. Elsie-nek máskor is meggyűlt a baja a hatóságokkal: például, amikor emberibb életfeltételeket próbált teremteni az Ukrajnából kényszermunkára hurcolt rabszolgák számára.
A világ bonyolultságát jól mutatja, hogy a náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels többször kifejtette: a náci fotóriportereknek, akik a fasiszta élet felsőbbségét akarják bemutatni, a modern, a kor viszonyai között kicsinek számító, mozgékony Leica kamerákat kell használnia, mert ezekkel lehet igazán bemutatni a „való életet.” A Leicával már könnyedén lehetett fényképezni, nem kellett olyan nagy, nehéz eszközt cipelni, amivel inkább csak beállított vagy műtermi képeket lehetett készíteni. A Leica mindenütt ott lehetett.
Miért nem lett közismert ez a történet sokáig? Ernst Leitz fia, Günter (1915-1969) szintén visszautasította, hogy megírják családjuk zsidómentő történeteit. Csak annyit jegyzett meg: az apám tette, amit tett, hiszen felelősséget érzett a dolgozóiért, azok családjáért, vagy akár a szomszédaiért is. Megtehette, hiszen a kormánynak szüksége volt a gyárunk hadi termelésére.
Közel két évtizede rázta meg a világot Daniel Goldhagen Hitler önkéntes hóhérai című könyve, amely azt elemezte, hogy a németek jelentős része önként, tudatosan és lelkesen vett részt a legszörnyűbb népirtásban. Még egy okkal több, hogy tisztelettel emlékezzünk azokra, akik nem álltak be a sorba.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!