Deutsch Andor
Van egy makacsul kitartó mítosz, amely szerint a filmszakmában a szélhámosok aratnak igazi sikereket. A helyzet ennél persze jóval bonyolultabb, de azért nem zárhatjuk ki teljesen, hogy a feltételezés igaz. Ahogy azt sem, hogy a szélhámosok között is akadnak zsenik.
Mi volt Erich von Stroheim? Zseni biztosan, vagy legalább is a filmtörténet a kezdetek egyik legnagyobb író-rendező-színészeként tartja számon. És tény, hogy elég fura alak is lehetett, aki általában nem nagyon ragaszkodott az igazsághoz.
Ott van például az a kis nemesi előtag a nevében, a „von”. Amerikában sokáig azt mesélte, hogy az apja az Osztrák-Magyar Monarchia dragonyos ezredese, az anyja pedig Sissi udvarhölgye volt. Idősebb korában szigorúan helyreigazította az újságírókat: ne írogassanak már össze-vissza mindenfélét róla, hiszen az apja a császár egyszerű tábornoka volt, anyja pedig csupán az Erzsébet-rend tulajdonosaként került Sissi közelébe. „Egyébként sem a nemesi cím tesz valakit emberré” – tette hozzá szerényen. Általában szívesen nosztalgiázott, és ezer apró részlettel szolgált az óvilágbeli arisztokrácia hétköznapjairól.
Az életrajzírói a hatvanas években kutatták ki, hogy apja, a zsidó kalapos, Sziléziából érkezett Bécsbe, és bár Stroheim Amerikában azt terjesztette, hogy nyolc évet szolgált mundérban, a szülei valójában kereskedelmi iskolába járatták. Ugyan valóban beállt a bécsi huszárokhoz, de öt hónappal később leszerelték és alkalmatlannak nyilvánították. Van olyan forrás, amely szerint egy azóta sem tisztázott ügyben hadbíróság elé akarták állítani, és ő ezért szökött Amerikába. Pedig valószínűbb, hogy többször is próbálkozott a sereggel, de sosem aratott sikert, világ életében csak vágyakozott az egyenruha után, és meg nem valósult álmait váltotta valóra a filmjeiben.
1914-ben érkezett Amerikába, a szegény bevándorlók gyűjtőhelyén, az Ellis Islanden rögtön „von” lett, aztán végre valóban katonáskodott valamennyit, pincérkedett, mindenféle munkákat vállalt (saját megfogalmazásában: bogárirtó port árult egy városban, amelyben nem voltak bogarak), és statisztált a némafilmkor egy másik legendája, D. W. Griffith filmjében. Talán ott is néhány jól elhelyezett füllentés segítette hozzá, hogy a következő Griffith-produkcióban már katonai szakértőként működött közre, és 1915-ben először játszhatott porosz katonát: a szerepkör élete végéig elkísérte – sokszor játszott komor, hideg, gonosz európai tisztet. „Az ember, akit imádunk gyűlölni” – ezzel a szlogennel népszerűsítették a stúdiók.
Három évébe telt, míg sikerült rábeszélnie egy producert, hogy filmet rendezhessen a saját forgatókönyvéből. A Vak férjek Ausztriában játszódó háromszögtörténet: erotika, sokféle emberi gyarlóság és persze egy romlott osztrák katonatiszt az alapképlet, amelyet azután még jó néhány filmjében megismételt. Vagy éppen: mindig ennek a történetnek a változataival próbálkozott.
Nem mintha olyan sokat filmezett volna. A filmtörténészek ugyan egyhangúan korszakos jelentőségű, máig tartó hatású alkotónak nevezik, de összesen csak tíz éven át, összesen csak kilenc filmet rendezhetett. Egy hangosfilmet sem készített; viszont amikor rendezői pályája derékba tört, sikeres színész lett belőle.
A saját filmjeiben is mindig játszott, mindig a főgonoszt alakította, és van, aki szerint csupán azért osztott magára fontos szerepet, mert így a rendezői székből is nehezebben lehetett kirúgni.
Tele volt mániával, mindenben szélsőséges precizitásra törekedett. Bécsben játszódó filmje statisztáinak az alsóneműjét is egyenként ellenőrizte: bár a fehérnemű természetesen egy pillanatra sem került képbe, pont olyannak kellett lennie, mint amilyet Európában viseltek. Ahogy állítólag akkor is dührohamot kapott, amikor rájött, hogy Monte Carlóban játszódó filmje díszletszállodájában nem működik a kifutófiú szólítására szolgáló elektromos csengő. A díszletmester hiába mentegetőzött azzal, hogy a filmben nem is használják a csengőt, ő ragaszkodott hozzá, hogy minden pontosan olyan legyen, mint a valóság. Imádott női lábakat filmezni. Utálta a producereket. Soha nem tartotta be, amit ígért nekik. Élete végéig erős akcentussal beszélt, de ha a téma szóba került, makacsul állította, hogy tökéletes az angol kiejtése.
A Vak férjek sikere után nagyobb alkotói szabadságot kapott, és nekiláthatott a Szeszélyes asszonyok megvalósításának. A két hét alatt elkészülő mozifilmek korában egy évig forgatott, nyolcezer méter filmet használt, és a stúdió saját reklámszlogenje szerint elkészítette az első olyan filmet, amely több mint egymillió dollárba került. Ezúttal egy orosz katonatiszt csábítja el Európában az amerikai követ feleségét, míg végül csúfos, szörnyű véget ér. A sajtó háborgott: erkölcstelennek, perverznek, alantasnak és ártalmasnak nevezte a nagystílűen látványos és fülledten erotikus filmet – a közönség persze zabálta.
Az ezután következő Gyilkos arany, amelyet később a világ legjobb tizenkét filmje közé is beválasztottak, szintén kilenc hónapon át forgott, a vágás egy évet vett igénybe, és az első változat tízórás lett: a producerek azt követelték, hogy a végtermék legalább háromórásnál legyen rövidebb, Stroheim persze nem engedelmeskedett nekik, és pórul is járt: a mészárosmunkát a vágó egyedül végezte el.
Mondjuk ki nyíltan a szörnyű igazságot: a legendás rendezőnek egyetlen olyan filmje van, amely úgy került a nézők elé, ahogy ő megálmodta. Az összes többit producerek, a stúdió által alkalmazott új rendezők, névtelen vágók csonkítottak meg, alakítottak át és torzítottak el. Ahányszor csak a rendezői székbe ült, meggyűlt a baja a producerekkel, a cenzúrával és a költségvetéssel. Csekély vigasz lehet, hogy akik lehetetlenné tették igazi kibontakozását, szintén világklasszisok voltak: hősünk legnagyobb mumusainak, Irving Thalbergnek, Louis B. Mayernek, a Universalnak és a Metro-Goldwyn-Mayernek is megvan a maga legendája. Kár, hogy inkább sikergyárosként, és nem a korai szerzői filmesek felismerésében jeleskedtek. Stroheim világ életében a szerencse forgandóságáról, a vak végzetről készített filmeket, és tény, ami tény, közelről ismerte a bukás, a kudarc, a tehetetlenség szagát. Szerencsére csak filmen volt realista, az életben nem nagyon zavarták a tények: nem alkudott meg, és nem próbálkozott kompromisszumokkal. Na jó, néha mégis. A gyilkos arany után következő filmje, A víg özvegy premierjén állítólag azzal köszöntötte a vendégsereget, hogy „szörnyű dolgot tettem… de hát feleségem van és gyerekeim”. De hiába, még az operettfilmjét is durván megvágták a cenzorok. Egy operettmegfilmesítés a némafilmkorszakban egyébként is fából vaskarikának tűnhet, de ő ebben a sztoriban is szokásos témáit találta meg: Kelet-Európát, a csábítást és sok-sok hazugságot.
Hattyúdala is néma maradt: a Kelly királynőnek a némafilmkorszak egyik legnagyobb csillaga, Gloria Swanson volt a sztárja és az egyik producere, ám a finanszírozók azt sem engedték meg, hogy befejezze a munkát. A rendezőt kirúgták, a forgatás félbeszakadt, a bevezető részhez Swanson másokkal csináltatott valami ügyetlen finálét, de annak semmi köze az eredeti, egzotikus, a tervek szerint Afrikában befejeződő sztorihoz.
Mi jött még ezután? Harminc év. Meg a hangosfilm.
Stroheim próbált rendezni Amerikában, de senki nem engedte neki. Vállalt néhány színészi feladatot Franciaországban (többek közt eljátszotta Jean Renoir Nagy ábrándjának a főszerepét, amelyet szintén a világ tizenkét legjobbja közé szavaztak), és ott is megpróbált rendezni. A főszerepet két színházi gigász, Louis Jouvet és Jean-Louis Barrault vállalta, a forgatás kezdetét 1939. szeptember 1-jére tűzték ki – de a világtörténelem megakadályozta, hogy valóban munkához lássanak.
Maradtak a színészi szerepek. A legnagyobb legenda természetesen az Alkony sugárút öreg komornyikját övezi. Billy Wilder 1950-es rendezésében egy magányosan élő, elfelejtett idős színésznő (milyen furcsa szereposztó a véletlen, az akkor ötvenegy éves, a valóságban is a margóra szorult Gloria Swanson játssza) nagy visszatérésére készül. Kísértetiesen elhagyott, komor villájában csupán egy öreg komornyik a társa (az akkor kb. hatvanöt éves Stroheim), akiről a történet során kiderül (bocs, ha szpojler), hogy valaha a legnevesebb némafilmrendező volt, aki már nem kell senkinek.
Az Alkony sugárútban minden benne van, ami a melodramatikus, drámai, sztárkultusztos Hollywoodban szép vagy különleges, és bár Stroheim ezután is színészkedett, hazudott és tervezgette rendezői visszatérését, az a legjobb, ha a Sunset Boulvard-on álló, vakolatát hullató villa úszómedencéje mellett hagyjuk magára. Akkor vagyunk igazságosak, ha így emlékszünk rá: keserű, fel nem ismert zseniként, mogorva, magányos öregúrként, aki tulajdonképpen álruhában él – és élvezi.
Nem tudom, vigasz-e, hogy az utókor igazságot szolgáltatott neki. Bízzunk benne, hogy az.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!