L. Ritók Nóra: Egy rossz pillanat

Képek: az Igazgyöngy Alapítvány archívumából

L. Ritók Nóra

Azt hiszem, a legnehezebb dolog a generációs szegénységben szocializálódóknál a következményekkel nem számoló viselkedésminta. Az, hogy ez miben gyökerezhet, bonyolult kérdés. Biztosan köze van hozzá a bizonytalanságnak, amiben a szükségletek kielégítésének kiszámíthatatlansága azonnali döntéseket követel az egyén részéről, csak őt, az ő szükségleteit nézve, és nem mást. A pillanat megélése, a megszerzés és átélés igénye olyan erős, hogy felülírja a következményekben gondolkodást.

Megéljük ezt a vásárlásokban, amikor a pénzügyi tudatosság hiánya a legtöbbjüket eladósodásba sodorja. Sajátos, a jövőt is meghatározó terület lett ez a szocializációval megerősített tudáshiány és a fogyasztói világ hatásainak összeépülésében. A ˛˛nekem is kell”, mert a ˛˛másiknak is van”, nagyon erősen jelen van ebben: megmutatni, hogy oda tartozók ők is, ahhoz a világhoz, ami 21. századi – birtokolva az olyan jóléti attribútumokat, mint a telefon, a tablet, a tv, az autó, mindenáron. Olyan iszonyatosan ellentmondásos ez a terület, hogy képtelenség megérteni annak, aki nem ebben szocializálódott. Aki pedig benne van, az  nem igazán képes szakítani vele, és más stratégia szerint szervezni az életét.

A fiú is ebben nőtt fel, de reméltük, hogy ha segítünk, képes lesz majd másképp élni, hiszen próbáltunk kiskorától hatni rá, és dolgozni a családdal is. Valahogy más volt, mint a testvérei; nem is igazán tudtuk ezt szavakkal megfogalmazni. Ha beszéltünk róla, mindig azt mondtuk: érezzük, hogy van benne potenciál, képes lesz kilépni abból, amit generációs szegénységnek nevezünk.

Dolgoztunk vele a művészeti suliban, a tanodában is, a nyolcadikat be is fejezte, de aztán lemorzsolódott. Kicsit el is tűnt, bár azt tudtuk, hogy elvégzett egy OKJ-s tanfolyamot. Végül nálunk kötött ki, a társadalmi vállalkozásban. Itt próbáltuk vele felépíteni azt, amit tervezhető életnek hívunk. Egyre jobban működött, kapcsolódott a lehetőségekhez, elgondolásai lettek az életről, célokkal. Rá tudtunk bízni felelősséggel járó feladatokat is, egyre többet. Mi is elkezdtünk tervezni vele. Azt reméltük, hogy kulcspozícióba hozhatjuk a társadalmi vállalkozás munkatársai között, teljesen megbíztunk benne. Úgy döntöttünk, beiskolázzuk jogosítványszerzésre. Befizettük az első szakaszt, kapott tabletet, felkészült, és sikeresen le is tette a KRESZ-vizsgát. Vártuk a második egységet, ahol a vezetés, a gyakorlati rész következett volna.

Itt, ezen a ponton rosszul döntött. Értelmetlenül, meggondolatlanul. Próbálgatta már a vezetést, talált ehhez partnereket, és úgy döntött, egyedül is menni fog. Az alapítvány autójával is, engedély nélkül is. A kulcs az autóban volt, beült és elindult. Aztán növelte a sebességet, már nem a földút feltételeihez igazodva. Az út vége egy gazdasági totálkár lett, rommá törte az autót, az egyetlen szerencse, hogy neki magának, csodával határosan, nem lett semmi baja.

Mindannyiunkat sokkolt az eset. Az ő rossz döntése mellett persze másoké is benne volt, az egység vezetője is hibázott; leginkább a túltolt bizalomban, amiben vakon hitte, hogy az ő hatása stabil, mindenek feletti. És ebben a hitben nem volt óvatos, az autóban hagyta a kulcsot.

Mindenki azt mondta, ez rendőrségi ügy. Hiszen engedély nélkül vitte el, és másfél milliós kárt okozott! Könyörgött, hogy ne jelentsem fel. Mindent elismer, aláír, csak ne vonjuk be a rendőrséget! Nagyon sokat tipródtam. Ha feljelentésig visszük, a közvetlen főnöke is érintett lesz, hiszen az ő felelőssége volt az autó használata. Furcsa volt megélni azt is, ahogy a környezet összezárt. Sokszor megfigyeltük már ezt: ha a rendőrség szóba kerül, eltűnik az eset súlya, védeni kezdik azt, aki hibázott, mindegy, mi történt. Sokszor végig kellett beszélni az egészet ennél az esetnél is, hogy a felelősséget mindenki egyformán értse.

Végül nem tettem feljelentést. A fiút azonnali hatállyal elbocsátottuk, ügyvéd segítségével megfogalmaztuk a kártérítés folyamatát is, ami a végén behajtócéges szakaszba kerül majd. A fiú közvetlen főnökével pedig közös megegyezéssel váltunk el egymástól, befejezve a közös munkát.

Nemrég, egy, a közösséget érintő rendezvényen láttam őt is. Vidáman mókázott a gólyalábbal játszó fiúkkal. Nem köszönt, levegőnek nézett. Az üzenete ennek: végeztem veled, nincs hozzád közöm! Túllépett mindenen, könnyedén, felelősségérzet, lelkifurdalás nélkül. Rossz döntés volt, rossz pillanat – de elmúlt, nem érdekes tovább. Látszólag nem fontos számára a lehetőség elvesztése. A befektetett munka, a bizalom pedig nem az ő ügye. És nem érdekesek a következmények sem.

Akkor arra gondoltam, talán mégis fel kellett volna jelentenem. Talán abból tanult volna. Mert ebből, ahogy lezártuk, biztosan nem. De az is lehet, hogy annak sem lett volna nagyobb hatása. A következményekkel nem számoló gondolkodásban nincsenek megbánások, nagy elhatározások, hogy majd másképp lesz bármi ezután.

Az ilyen esetek mindig felvetik a kérdést, van-e értelme ennek a munkának. Sokak szerint nincs. De én mindig oda lyukadok ki, hogy muszáj csinálni. Összeszorított foggal, de muszáj. Nézni, segíteni a gyerekeket, a családokat, észrevenni az utat, amelyen elindíthatóak. És bízni abban, hogy végig tudnak menni rajta. Hogy sikerül nekik. Először csak egynek, aztán többnek, és a hatásuk a közösségre is visszagyűrűzik majd.

Ennek a jelei világosan látszanak a munkánkban. Még az ilyen kudarcok ellenére is.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!