L. Ritók Nóra

Az egyik legnehezebb dolog ebben az egészben a határok kijelölése. Hogy meddig vonódsz be egy gyerek életébe, milyen felelősségeket vállalsz át, milyen helyzetekbe mégy bele érte, miatta. Mert nagyon be tudja ám húzni az embert egy gyereksors, mikor nyilvánvaló, hogy lenne más út is, mint az eleve elrendeltetett. És nem egy ilyen sors akad, hanem sok. Van, amit el tudsz engedni. Más örökre nyomot hagy a lelkedben.

Ebben is vannak persze fokozatok. Néha nem tehetsz róla, hiszen vannak más körülmények, döntések. De olyan is van, hogy nagyon hitted: képes vagy változtatni, mert azt tükrözte neked vissza, hogy hiszi ő is. Aztán győz a családi minta, a szocializáció, és tőle kapod a legnagyobb gyomrost. Akkor megfogadod, hogy legközelebb nem mégy el eddig. Nem vonódsz be ennyire, tartod a határokat. Utána néha sikerül. De az attitűdödet nem tudod megváltoztatni.

A lányt azzonnal megkedveltem. Talán 9 éves volt, mikor először találkoztunk. Jó képességű gyerek, jó jegyei is voltak a suliban, pedig semmi és senki nem támogatta otthonról. Rajzolni pedig imádott. Nagyon megszerettük egymást. A családja nehéz eset volt… ma is az. A körülmények is rémesek voltak. Sok gyerek, állandó pénzzavar, tartozások, melyekről nem vettek tudomást, uzsorába is kerültek… sokszor próbáltunk segíteni, hogy talpra álljanak.

Vannak nagyon mélyen levő családok, akiket, ha sikerül is túllendíteni egy-egy kritikus helyzeten, mindig visszakerülnek ugyanoda. Ez is egy ilyen család. Költözések, védelembe vételek, konfliktusok sora uralta az életüket a családon belül és azon kívül is. Igazából sosem sikerült tartósan a közösséghez illeszteni őket, mindig összebalhéztak valakivel, nem ritkán fizikai agresszióig fokozva a helyzetet.

Amikor a nyolcadik osztály végén járt, a lány egy távolabbi iskolát választott. Kollégiummal, szakmatanulási lehetőséggel. Nagyon boldog voltam, mert tudtam, ha távol lesz az őt ezer szállal visszahúzó családtól, esélye lehet egy másfajta életre. Tele félelemmel, de nagy vágyakkal, tervekkel, erős hittel és a mi támogatásunkkal belevágott. Beköltözött a kollégiumba. Mindenben segítettük.

Nagy tanulás volt ez nekem is, mert őt felkészítettem ugyan erre a nagy váltásra, de azzal nem törődtem, hogy a közeg, ahova kerül, befogadó-e. Nos, nem volt az. Sem a kollégiumi szobatársak, sem az osztálytársak a suliban. Egy gyereknek, aki akkora szociokulturális űrt lép át, mint ő, sok támogatás kell, hogy legyűrje a félelmeit, magabiztos legyen, és legyen ereje végigmenni ezen az úton. Ehhez én kevés voltam, a telefonbeszélgetéseink nem tudták benne tartani a lelket. Túl sok volt a negatív hatás, ami érte, és egyre rosszabb állapotba került.

Az osztályfőnökkel is többször beszéltem és a kolival is. De meg sem próbáltak szót érteni vele, megtudni, mi bántja: mindenki szabadulni akart tőle.  „Erre nem vagyunk berendezkedve”  „Különben sem fogja bírni… neki ez az iskola túl erős…”  „Jobb lenne, ha elvinné innen” – efféle mondatokkal zárták a beszélgetéseinket.

Két hetet sem bírt, hazajött, és nem ment vissza többé. Aztán jött a szokásos életút: az iskolából kimaradt, a faluból elköltözött, némi külföldi tartózkodás, és mire hazakerült, már egy gyermekes anyuka volt. A gyermekét egyedül nevelő anyuka. Visszakerült a családba. Sokadiknak.

Reménykedtem, hogy be tudjuk húzni hozzánk, a társadalmi vállalkozásba. Hogy tudok rá építeni, hiszen jó képességű, és ha ki is maradtak évek, sok minden bepótolható még, felnőttként is. Lehet belőle akár egy helyi kulcsember – gondoltam. És lehetne így egy másfajta életútja, mint amit a környezete ad mintaként. De az örökké békétlen család mindig visszahúzta. Nem maradt tartósan a munkában, és nagyon ingadozóan kapcsolódott a közösségi lehetőségeinkhez is.

Aztán jött valaki, akitől újra teherbe esett. Néha felröppent a hír, hogy elmegy a párjával, aki hol eltűnt, hol megjelent; hol megverték a családon belül, hol ő vert meg másokat. De végül a lány maradt a két gyerekkel a családban. Abban a családban, ami közben teljesen a közösség peremére került: az állandó konfliktusok miatt elszigetelődtek.

Egyszer, amikor egy méltatlan támadás indult ellenünk a faluban, a lány nyíltan kiállt mellettünk. A közösségi média színterében, a nyilvánosság előtt, erős tükröt tartott a támadóknak, és okosan érvelt, trágárság nélkül. Csodáltam a bátorságáért, kiállásáért. A cirkusz elcsendesült, a család pedig akkor épp az együttműködő arcát mutatta.

De ez sem tartott soká. Pár hét, és az ő szervezésében indult az „élőzés” a Facebookon, ahol főleg én voltam a támadásuk tárgya. Döbbenten hallgattam. Ez volt az a gyomros, amire az elején utaltam. Nagyon méltatlan és hazug állításokkal támadott. A szokásos, amit megkap előbb-utóbb minden segítő ebben a munkában: nem adsz semmit, nem segítesz, ellopod az adományokat, stb. Tudtam, hogy az anyja áll a háttérben, csak azt nem hittem, hogy ennyire nagy a hatása rá. Máig nem értem, hogy fordult ekkorát. Alulmaradtam a nagyfene pozitív hatásommal, a nyugodt és kulturált kommunikációmmal, a lehetőségeimmel, a szabályaimmal. Győzött felettem, a kettőnk viszonya fölött az a szocializációs minta, az a túlélési stratégia, amitől meg akartam kímélni. Mert nem ezt az életet érdemelte volna.

A család jelenleg nem kapcsolódik a közösséghez. Ő és a nővére részben elindult a visszarendeződés felé, aminek megvannak a közösséggel közösen kialakított szabályai. Ami segítséget most kap, az a kisebbik gyerekéhez kötődik: a 0-3 évesek programeleméhez csatlakozik. Talán képes lesz más területen is bevonódni. De ez teljesen bizonytalan. Velem nincs kapcsolata.

Nagyon fáj a lelkemnek ma is. Az ember harcol valakiért, erős kapcsolatot, bizalmat érezve, elhiszi, hogy vele menni fog. Aztán összeomlik minden: a bizalom, a hit, és ő marad mindabban, amit otthon lát.

A tanulság? Nos, talán az, hogy segítőként sose hidd azt, hogy te erősebb minta lehetsz, mint amiben valaki él, amiben felnőtt, amit maga körül lát. Ezért mondom azt, hogy a társadalmi hátrányok kompenzációjában a szocializációs minták megtörése a legfontosabb. És a legnehezebb is.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!