Van, akinek már a születése pillanatától szüksége van támogatásra, segítségre; világosan látszik, hogy a hátrányok már akkor, de néha még hamarabb, már a magzati korban meghatározzák egy-egy gyerek életét, jövőjét. Máskor eleinte úgy tűnik, hogy minden rendben, aztán történik valami, és kiderül: mégsem. A problémák sokáig maradnak a zárt ajtók mögött. És mire kívül kerülnek, addigra néha már túl késő. De van, hogy időben sikerül megoldást keresni.
segítségnyújtás
A bringás csávók, akik ráadásul még maffia is. Hajléktalanoknak segítenek és közben nagyon jól érzik magukat. Ingyenmunka a tiktok helyett. Avagy: milyen az, amikor a kétméteres fickó elsírja magát, mert valakit érdekel, mi van vele? Na és persze mi legyen az előítéletekkel: miért nem megy dolgozni? Interjú Havasi Zoltánnal, a Budapest Bike Maffia egyik alapítójával.
A háború első néhány hetében szinte minden barátom elhagyta Kijevet: Izraelbe, Németországba, Lengyelországba, Liechtnsteinbe, Csehországba, és más országokba menekültek. Az ottani kormányok mellett önkéntesek és teljesen egyszerű, hétköznapi emberek fogadták őket és nyújtottak számukra segítséget. Ismeretlenek nyitották meg a házuk ajtaját előttük, étellel kínálták őket, ruhát vettek nekik. Végtelenül megindító gesztusok ezek.
Minden éjjel azt álmodom, hogy otthon vagyok, Kijevben. Álmomban az Andrejevszkij lejtőn vagy a Vlagyimirszkaja utcán sétálok. Éjjelente ukrán menekültek milliói álmodják ugyanazt – álmunkban mindannyian újra és újra bejárjuk az otthonunk legkedvesebb helyeit.
Az egyik legnehezebb dolog ebben az egészben a határok kijelölése. Hogy meddig vonódsz be egy gyerek életébe, milyen felelősségeket vállalsz át, milyen helyzetekbe mégy bele érte, miatta.
Bécs második kerületében, az Integrációs Ház Projekt mindhárom épületén fekete zászló jelzi: a menekültügyet nagy veszteség érte. Nemcsak a ház mostani lakói, a projektek részvevői, a számkivetettségből három évtized alatt kiemelt és a hétköznapi életbe átvezetett egykori menekültek ezrei/tízezrei gyászolnak. Willi Resetarits, a népszerű muzsikus, énekes, előadó halála nagy csapás Ausztria zenei életének is.
Rayski ’56 után csalódottan szakított a lengyel kommunista párttal, és végleg visszatért Franciaországba. Az apámat is várták Párizsban az avantgarde mozgalomban megismert művészbarátai. A történet harmadik szereplője szerény személyemben a 80-as évek elején érkezett letelepedési szándékkal Franciaországba, és egy langymeleg estén elkísérte apját Rayski bácsihoz, aki tágas polgári lakásában baráti vacsorát adott.
Szerzőnk, aki nemrég az életét mentve hagyta el kijevi otthonát, szerencsésen megérkezett Varsóba. A háború olyan következményeiről számol be személyes tapasztalatai alapján, amelyekről eddig nem sokat hallhattunk.
A háború elől menekülők nagy része nő és gyerek. Közülük sokan biztos anyagi háttér és kapcsolatok nélkül érkeznek a teljes ismeretlenbe. Szamoskéren a helyiek ilyen családokon próbálnak segíteni.
Amikor valaki jelentkezik, hogy támogatni szeretne egy-egy tehetséges nehéz sorsú gyerekeket, gyakran kiköti: de olyat adjunk, akinek biztosan siker koronázza a támogatását, és nincsenek kockázatok az életútjában.
De ilyen tuti sikertörténetet nem tudunk bevállalni.
A nyolcvanas hölgy – húsz évet simán letagadhatna – figyelmesen mustrálja a gondosan bekeretezett festményeket. A falhoz támasztott gyűjteményből egyet-egyet előre tesz – hátralép, alaposan megnézi, majd visszateszi és jöhet a következő. Jótékonysági célra válogat, az elképzeléseinek megfelelő festmény a Licht ins Dunkel (Fény a sötétbe) címmel megrendezett nagy jótékonysági aukcióra kerül.
Food Not Bombs Budapest