A háború első néhány hetében szinte minden barátom elhagyta Kijevet: Izraelbe, Németországba, Lengyelországba, Liechtnsteinbe, Csehországba, és más országokba menekültek. Az ottani kormányok mellett önkéntesek és teljesen egyszerű, hétköznapi emberek fogadták őket és nyújtottak számukra segítséget. Ismeretlenek nyitották meg a házuk ajtaját előttük, étellel kínálták őket, ruhát vettek nekik. Végtelenül megindító gesztusok ezek.

Bécs második kerületében, az Integrációs Ház Projekt mindhárom épületén fekete zászló jelzi: a menekültügyet nagy veszteség érte. Nemcsak a ház mostani lakói, a projektek részvevői, a számkivetettségből három évtized alatt kiemelt és a hétköznapi életbe átvezetett egykori menekültek ezrei/tízezrei gyászolnak. Willi Resetarits, a népszerű muzsikus, énekes, előadó halála nagy csapás Ausztria zenei életének is.

Rayski ’56 után csalódottan szakított a lengyel kommunista párttal, és végleg visszatért Franciaországba. Az apámat is várták Párizsban az avantgarde mozgalomban megismert művészbarátai. A történet harmadik szereplője szerény személyemben a 80-as évek elején érkezett letelepedési szándékkal Franciaországba, és egy langymeleg estén elkísérte apját Rayski bácsihoz, aki tágas polgári lakásában baráti vacsorát adott.

A nyolcvanas hölgy – húsz évet simán letagadhatna – figyelmesen mustrálja a gondosan bekeretezett festményeket. A falhoz támasztott gyűjteményből egyet-egyet előre tesz – hátralép, alaposan megnézi, majd visszateszi és jöhet a következő. Jótékonysági célra válogat, az elképzeléseinek megfelelő festmény a Licht ins Dunkel (Fény a sötétbe) címmel megrendezett nagy jótékonysági aukcióra kerül.