L.Ritók Nóra: Akarat, esély, kockázat

Kép: az Igazgyöngy Alapítvány archívumából

L. Ritók Nóra

A legtöbben még mindig a 19.századi szegénységeszmény felől közelítenek, mikor a társadalmi leszakadás problémája szóba kerül. Még mindig a „Kincskereső kisködmön”, vagy a „Légy jó mindhalálig” világát veszik alapul, és azt a „tisztes szegényt” keresik ma is, akihez a szegénység mellett pozitív dolgok köthetők. Mint a mesében a legkisebb fiú, aki képes a végén győztesen kikerülni mindenből, saját motivációból, saját erőből, minden nehezítő körülmény ellenére is.

Amikor valaki jelentkezik, hogy támogatni szeretne egy-egy tehetséges gyereket, gyakran kiköti: de olyat adjunk, aki „érdemes” rá. Az „érdemes” pedig azt jelenti, hogy biztosan siker koronázza a támogatását, és nincsenek kockázatok az életútjában. No meg – mert ez is a kép része – kellő hálát mutat a támogatónak mint megmentőnek. 

De ilyen tuti sikertörténetet nem tudunk bevállalni. Ezt igyekszünk kommunikálni is, már az elején, de ennek ellenére van, aki számonkérően, sőt, néha indulatosan reagál a felmerülő kudarcra, minket téve felelőssé, hogy „nem tettünk rendet a fejében”, vagy „nem beszélgettünk el vele megfelelően”, stb. Mintha ennyin múlna ez az egész, egy-egy beszélgetésen! Mintha nem lenne ekkora harc a gyerekek szocializációjával küzdeni – aminek nemcsak a gyerek a részese, hanem a szülők és az a környezet is, ami a szocializációs mintát adja. Messziről mindez nem látszik. Az elvárások pedig a régi irodalmi élményekhez kötődnek, tudomást sem véve a világ változásairól: a fogyasztói társadalom hatásáról, vagy a generációk óta fennálló viszonyulások átörökítéséről, amivel egyébként senki sem foglalkozik a rendszeren belül. Pedig egyre biztosabban látjuk, hogy enélkül sosem lesz változás, mert minden hatást amortizál a közeg, amiben a gyerekek a mindennapjaikat töltik.

Mégis, a sok kockázatot tartalmazó esetek között bukkannak fel olyanok is, melyek mintha tényleg a régi időket idéznék. Ilyen az ebben a posztban szereplő lány története is.

Talán négy éve találkoztunk először. Az apukája hozta be a kis faluból azzal, hogy a tanító nénije szerint ügyesen rajzol, és nem nézném-e meg. A kislány meg sem szólalt, de a rajza tényleg figyelemre méltó volt. Elkezdett hát járni a művészeti iskolánkba. Nem volt egyszerű eljutnia hozzánk, az apja jött vele mindig, busszal, próbálta a munkahelyén ehhez igazítani a munkarendjét, ami nem mindig sikerült. De jöttek, ha néha kihagyással is, rendületlenül. 

Az első évben a lány nem nagyon szólt semmit. Nem volt egyszerű a helyzete, hiszen egyedül volt, ismerősök nélkül, bár nagyon rajta voltam, hogy alakuljanak körülötte kapcsolatok. Figyelmesen meghallgatta mindig a feladatot, ritkán akadt meg vele, nagy feladattudattal dolgozott. Sok pályázati eredménye is volt, a sikerélmények pedig jótékonyan hatottak rá, és nyitottabb lett.

Miután egyre közelebb kerültünk hozzá, egyre több információnk lett róla, és az általános iskolai előmenetelét is elkezdtük figyelni. Jó tanuló volt ebben a pici, összevont osztályokkal működő falusi iskolában. Felvettük az ösztöndíjprogramunkba, ami még szorosabb kapcsolódást hozott. Aztán egy táborozási lehetőséggel is megkínáltuk, amire igent mondott. A társak felé nyitásban sokat segített az együtt töltött pár nap, a közös élmények.

A családban öt gyerek van, a legkisebb még alig múlt egy éves. Az édesapa dolgozik, bejelentett állásban. Az anyuka kicsit furcsa szerepben van, nem igazán látjuk még mindig át, de a családban kulcsfontosságú a nagymama, nem messze lakik tőlük: két gyerek, a kislány is, nála alszik. Az önfenntartási képességek erősek, van kert, háziállatok, és a gyerekek munkára nevelése is – főleg a mai világ gyakorlatához viszonyítva – nagyon erős. 

Imádom, mikor arról beszél ízes tájszólással, hogy eteti meg a disznókat, vagy épp arról, hogy tisztába tudja tenni a legkisebbet a családban. Nem sok hasonló gyerek van körülöttünk, aki ilyen biztosan mozog a család, a ház körüli teendőkben ennyi idősen.

Kép: az Igazgyöngy Alapítvány archívumából

Az előző tanévben ő és az öccse úgy döntöttek, hogy általános iskolát váltanak, és a székhelyünk egyik intézményébe iratkoznak át. Az apuka azzal indokolta a váltást, hogy itt magasabbak a követelmények, és biztosabb tudásra számítanak. Az ingázást meg végülis gyakorolták már nálunk, vállalható.  Örültünk, de miután sok ilyet láttunk már, féltettük is a gyerekeket. Mert egy ilyen iskolaváltás általában a tanulmányi eredmény jelentős romlásával is jár, nagyon messze vagyunk az egységes színvonaltól ma az oktatásban.

Nagy meglepetésünkre ennél a lánynál nem volt gond. Vette az akadályokat ebben is: megtalálta a helyét az osztályában, megtanult az öccsével egyedül is utazni, nyitott lett, beszédes. Az osztálytársaihoz képest biztosan korábban kel legalább egy órával, és később is ér haza. Érte nem jönnek kocsival, autóbusszal közlekedik, de felelősségteljesen oldja meg ezt is. Nincs vele gond az órákon ott sem, és erős motivációval dolgozik nálunk is.

Szóval, itt kevesebb a kockázat. Mert van egy majdnem biztos családi háttér, amiben az apa és a nagymama adja az alapot, az elvárásokat. Amiben ő jól tud működni. Ebben a körben kapja meg az alapviszonyulásokat, ami a személyiségéhez könnyen illeszkedik. Nem minden testvérénél van ez így, más jellemvonásokkal bírnak, és ennek megfelelően a szocializációjuk sem egyformán alakul. Most úgy tűnik, az általános iskolát majd jó eredménnyel zárja, és ha befejezte, innen léphet tovább egy jó középiskolába. Ha ez is sikeres lesz, talán még tovább. De bármi történhet közben.  Amilyen kis „tyúkanyó”, ráterhelődhet a többi testvér élete és minden problémája. A nagymama most biztos pont… de vajon meddig? A nagycsalád sem egységes értékrend szerint él, itt is vannak feloldhatatlan, felnőttek közötti konfliktusok, melyek hatnak a gyerekekre. Aztán itt az iskolarendszer: vajon lesznek-e támogató pedagógusok mellette, olyanok, akiket érdekel, hogy hány gyerek van a családban, mikor vágják le a disznót, vagy milyenek az apa elvárásai a tanulásban és az élet mindennapi megszervezésében? Akik látják, honnan, milyen közegből érkezik, és tudnak erőt adni a továbblépéshez?

Nála azért kicsit bizakodóbb vagyok, mint sok-sok hasonló helyzetű gyereknél, amikor a tehetségcsírákat sincs, aki megkeresse, amikor nincs külön figyelem rájuk, és csak az érthetetlen kérdés marad a jól induló alsó tagozat után: mi történt vele? Miért kezdett el rontani az eredményein, majd bukdácsolni, mikor a pedig „többre lenne képes?” 

Hogy ez hányszor elhangzik! „ Többre lenne képes. Csak hát nem akarja. Én meg nem akarhatok helyette.” Ezzel vége is a történeteknek, felelősségeknek… és az esélyt hordozó indulás megtörik, majd elhal minden, és ismétlődik a szülők sorsa. 

Vajon mikor jutunk el oda, hogy ezt is megpróbálja a rendszer kezelni? Az „akarás” társadalmi leszakadásban eltűnő képességét?

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!