Háború és béke

Fotók: Kegyes András

Tardos János

Tisztában vagyok vele, hogy egy kolléga ezen a címen már leadott a tisztelt szerkesztőségnek egy dolgozatot, és nem is áltatom magam azzal, hogy nekem az övénél frappánsabb történet jutna róla eszembe. Azt azonban megígérhetem, hogy igyekszem nála rövidebbre fogni.

Épp 1994-et írtunk, és én a Magyar Hírlap belpolitikai rovatában tengettem életemet. Akkoriban ez a lap – mi úgy éreztük: a napilapok között utolsó mohikánként – még mindig a rendszerváltás idején beköszöntött sajtószabadság lázában élte mindennapjait, és én személyesen olyasfajta démonokkal hadakoztam oldalain, mint Csurka István, Le Pen, Csoóri Sándor és a Magyarok Világszövetsége, és volt egy olyan afférom is (az akkor éppen MTA-főtitkár Glatz Ferenccel), amire ma már kevésbé vagyok büszke. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mai szemmel visszanézve a 27 évvel ezelőtti állapotokra, mi is, és a Magyar Hírlap is a sajtóliberalizmus legszélsőbb fokát képviseltük, amihez foghatót a mai magyar olvasó talán már el sem tud képzelni.

A vicces az, hogy nekem még ezen belül is különleges szerencsém volt. Na nem a fizetésemmel vagy az általam elnyert szakmai díjakkal, hanem a főnökeimmel és a rám kiosztott témákkal. A rovatvezetőm például egy közeli barátom volt, a főszerkesztőt és a helyetteseit pedig akkor csaknem húsz éve ismertem: a múlt ködébe vesző hetvenes évek derekán együtt kezdtük valaha ezt a szakmát. Csak hát, ők másfelé fejlődtek. Van ilyen.

Kifejezett területem nem volt. Ezért szinte bármiről írhattam, amire kedvem szottyant, sosem mondták azt, hogy hátrább az agarakkal, ez valaki másnak a területe. (Ez csak évekkel később következett be.) Így aztán léha módon két héten át tudósíthattam például a Roland Garrosról, egész oldalas interjúkat készíthettem apám 56-os emigráns párizsi barátaival, Méray Tiborral és Kende Péterrel, és ha úgy adódott, kiszaladhattam Bécsbe is, hogy interjúzzak Pallavicini őrgróffal a saját ottani palotájában (amit a családja 1842 óta birtokolt). Azt nem állítom, hogy ennek a szinte korlátlan szabadságnak akkor tudatában lettem volna, és minden ebből adódó lehetőségét kihasználtam, az azonban tény, hogy amikor Lehel László egy nyárvégi baráti vacsorán felvetette, hogy egy segélyszállítmányukkal kimehetnék riporterkedni Ruandába, felelőtlenül a kezébe csaptam.

Akkor éppen jóban voltam a kiadó igazgatójával is, akinek a szeme felcsillant, amikor megtudta, hogy nem neki kell állnia a repülőjegy- és szállodaköltségeket, és efölötti megkönnyebbülésében még 500 dollár zsebpénzt is rám tukmált, hogy ne haljak éhen azon a távoli, vad földrészen.

Ruandával akkoriban tele volt a világsajtó: egész nyáron dúlt a polgárháború, a hutuk machetével leöldösték a tuszikat, egész addig, amíg Ugandából meg nem érkeztek a jól felfegyverzett felmentő seregek, a hatvanas években emigrációba kényszerített tuszik leszármazottai, akik aztán visszafoglalták a kétharmad dunántúlnyi kis közép-afrikai országot. A hutuk egy része a szomszédos Kongóba menekült, ahol történetünk idején épp százezerszám sínylődtek néhány nyomorúságos menekülttáborban.

A gyilkos belharcok hosszú hónapjai alatt az egykori német, majd belga gyarmat el volt zárva a külvilágtól. Közben a termény elpusztult, és sokak maradtak fedél nélkül. Először a segélyszállítmányok érkeztek meg, majd szeptember első vasárnapján Brüsszelből elindult Ruandába az első polgári légijárat is, fedélzetén segélyszervezetek és az ENSZ munkatársaival, valamint mindenféle vegyes kalandorokkal, civilbe bújt katonákkal, kémekkel és több tucatnyi újságíróval – köztük a Magyar Hírlap kissé megszeppent, botcsinálta különtudósítójával.

Ruandáról fogalmam sem volt, Afrikában addig sohasem jártam, háborús pusztítás nyomait korábban csak tévében vagy moziban láttam. El sem tudtam képzelni, mire számíthatok. Egy dolgot tehettem: a hat- vagy nyolcórás repülőút alatt igyekeztem a körülöttem ülőktől megtudni valamit arról, mi vár ránk a következő egy hétben. Szerencsém volt: velem egy sorban egy belga szakszervezeti káder ült, aki járt már Ruandában, ismert ott embereket és ráadásul kölcsönadott nekem egy komplett dossziét mindenféle aktuális tudnivalóval, amit a munkatársai állítottak össze. Egész úton ezeket a papírokat olvasgattam, jegyzeteltem, és a végén annyira összehaverkodtunk, hogy elárulta: a kollégája csak egy héttel később érkezik utána, addig egyedül fog lakni a kétszemélyes szállodai szobájában, ha akarok, addig nem hivatalosan én is beköltözhetek, legfeljebb majd osztozunk a költségeken.

Persze örömmel belementem.

Aztán lassan felkelt a nap, a gép elkezdett ereszkedni valami csodálatos táj fölött. Sűrű esőerdők, hatalmas tavak és méregzöld, lankás dombok között érkeztünk a részben szétlőtt, kiégett Kigaliba. Ahol a háború utáni zűrzavarban a reptéri katonák a legszívesebben minden pénzemet elvették volna, taxi egyáltalán nem létezett, és az egyetlen működő szálloda a számos filmben megénekelt híres Mille Collines volt, amelyre rég kifüggesztették a megtelt táblát.

A gyönyörű természeti adottságokkal megáldott mediterrán – mert magaslati – éghajlatú országban azonban akkor még a teljes káosz volt az úr. Jogbiztonság semmi, fegyveres katonák és önkéntes civil milíciák tagjai az utcákon, gyakran részeg suhancok mászkáltak géppisztollyal a nyakukban, és főleg éjjel életveszélyes kaland volt még a főváros villanegyedének utcáin is egyedül a szálloda felé iszkolni. Amikor pedig egy kétnapos expedíció keretében átrándultunk a kongói határ túloldalán fekvő Gomába, az ottani hatalmas menekülttáborba, megtapasztaltuk, hogy vidéken még ennél is vadabb állapotok uralkodtak: útakadályok, sokfelé temetetlen halottak, mindenütt önjelölt fegyveres rendfenntartók. Úgyhogy sokszor csak nagy szerencsével vagy némi kizsarolt váltságdíj – általában fejenként húsz dollár – árán menthettük az irhánkat.

Ezzel együtt az utca emberei, az éjjeli kijárási tilalom előtt dolguk után igyekvő civilek meglepően barátságosak voltak. Szomorúan, de őszintén beszéltek az elmúlt hónapok alatt átélt borzalmakról. Sőt még a frissen hatalomra került, Ugandából érkezett kormánytagok egyikével-másikával is sikerült interjút készítenem, miután az információs ügyekért felelős miniszter aláírásával hitelesítette akkreditációs igazolványomat, egy többé-kevésbé hamis, fénykép nélküli, prágai dátumozású nemzetközi újságíró-igazolványt.

Bár én, akit csak lehetett, franciául kérdeztem, mindig hozzátettem: nem francia, hanem magyar újságíró vagyok. A franciákat ugyanis éppen nem szerették, mert a belháború kezdetén francia és kanadai ENSZ-békefenntartók állomásoztak az országban, de képtelenek voltak megakadályozni a népirtást, és végül csak a saját állampolgáraik egy részét tudták kimenteni az országból.

A nemzetközi telefonvonalak persze akkoriban még nem működtek: napi riportjaimat részben a holland református segélyszervezeti misszió, részben az ott megismert fiatal amerikai emberjogi önkéntesek szatellit-telefonjáról adtam le, miután csalárd módon megszereztem tőlük ezeknek a készülékeknek a titkos belépési kódjait.

A végigdolgozott, izgalmas, rengeteg új élménnyel fűszerezett nehéz egy hét után nagyon megkönnyebbültem, amikor a következő Brüsszelből érkezett géppel hazafelé indulhattam. Ruanda a természeti szépség és az emberi nyomorúság olyan végleteit produkálta, amelyről én tudósíthattam először a magyar olvasókat. Néhány héttel később azután több magyar újságíró is megérkezett az országba, köztük egy nagyszerű fotós is, akinek többnyire szörnyűségeket ábrázoló képeit végül a Narancs publikálta.

Egyébként ma Ruandában nem csak hogy béke honol, de az országot már kezdik Afrika Svájcaként emlegetni, ahol fellendült a turizmus, élénk a külkereskedelem, ismét aranyáron szervezik a gorilla-szafarikat, és olyan fejlett az infrastruktúra, amelyet Kelet-Európa számos országában jogosan megirigyelhetnének.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!