Sokszor előfordul ebben a munkában, hogy alig van kimutatható előrelépés egy-egy gyerekkel. Nem egyszer csak abba tudunk kapaszkodni, hogyha mi nem vagyunk, talán még rosszabb fordulatokat vesz az életük. Persze ez csekély vigasz, és nem is bizonyítható. De néha nekünk is muszáj elhitetni az effélét magunkkal, hogy bírjuk.
gyereksorsok
Sokszor előfordul, hogy az ember pontosan meg tudja jósolni, milyen jövő vár egy-egy gyerekre. Gyakran elég ehhez ismerni a családot, az átörökített szocializációs mintákat, az életstratégiát, a körülményeket.
Sokat töprengek egy-egy gyereksorson. Mert néha nehéz eldönteni, mi a jobb: ha egy gyerek marad a nehéz családban, vagy állami gondozásba kerül? Sajnos nem tudok egyik döntés mellett sem több sikertörténetet felsorakoztatni. Persze vannak esetek, mikor csak a kiemelés lehet a megoldás. Szörnyű, elviselhetetlen történetek ezek. Mégis azt gondolom, azon kell dolgozni, hogy a szülők alkalmasak legyenek a gyerekek családban nevelésére.
Új ruhát kaptak, aztán vonatra ültették őket. A szerencsésebbeket egy új család várta; a többiek sorsa menet közben alakult. Hogy honnan jöttek, azt vagy elfelejtették, vagy sosem tudták.
Vannak halmozódó hátrányok. Mind olyan, ami a kirekesztést támogatja. A generációs szegénység önmagában is nagy teher, megtörni az eleve elrendeltet nem egyszerű. Aztán ott a cigányság, amivel szemben, ha a rasszjegyek láthatók, nem túl toleráns a többség. Ha pedig ez még LMBTQ érintettséggel is párosul, ez már szinte reménytelen.
Vannak gyereksorsok, amelyeket nem lehet értelmezni. Mert értelmezhetetlen, hogy lehet mindezt ép ésszel túlélni. Az meg végképp, hogy lehet ezen az úton szakmaszerzésig jutni, családot alapítani. Neki mégis sikerült.
„A német anya és első gyermeke” című nevelési kézikönyv a harmincas években igazi bestseller lett, német nők milliói igyekeztek megfogadni a könyvet író orvos, Johanna Haarer gyereknevelési tanácsait, amelyek lényege az érzelmi ridegtartás. És bár a könyv 1934-ben jelent meg, az abban leírtak – a német pszichiáterek évtizedek óta tartó kutatásai szerint – máig éreztetik hatásukat.
Benne maradt talán valami arról, hogy velünk jó volt lenni, és mi értékeltük, bár erre igazán nem tud semmit sem építeni a jövőjében. Bennünk pedig maradt az érzés, hogy kiválasztottak lehettünk, és egy ideig csodálhattunk egy kivételes emberkét, aki megmutatta nekünk, mi az a veleszületett különleges képesség. Akin nem tudtunk mi sem változtatni, aki maradt a belső világán belül; egy ezzel az egésszel kezdeni semmit sem tudó, kíméletlen, külső világban. A kettő közötti szakadékban zajlik majd az élete. Hogy hogyan, azt nem tudjuk megjósolni.
Szamoskéren néhány Kárpátaljáról menekült család várja a háború végét. Meglátogattuk őket.
Gyarmathy Éva ezúttal úgy mesél tanulási- és magatartási zavarokról, ahogy eddig még talán soha – a saját személyes történetén keresztül.
Amikor valaki jelentkezik, hogy támogatni szeretne egy-egy tehetséges nehéz sorsú gyerekeket, gyakran kiköti: de olyat adjunk, akinek biztosan siker koronázza a támogatását, és nincsenek kockázatok az életútjában.
De ilyen tuti sikertörténetet nem tudunk bevállalni.