L. Ritók Nóra: Saját világba zárva

Az Igazgyöngy Alapítvány archívumából

L. Ritók Nóra

Vannak esetek, mikor pontosan lehet tudni: ha az illető nem ide születik, akkor másképp alakul az élete. Ha nem ide, ahol senki sem értette, mitől zseniális. Ahol mindenki csak azt látta, amiben nem működik. Amiben pedig zseni volt, nos, ezt talán csak mi láttuk.

Négy-öt éves koráig nem is beszélt. Az iskolarendszerben hamar SNI (sajátos nevelési igényű) besorolást kapott, így vészelte át az iskolát, ami fizikai jelenlétet jelentett ugyan, de valójában ő sosem volt jelen. Más világban élt. Autistaként.

Mesélték róla, hogy egyszer, egy osztálykiránduláson megfogott egy tyúkot. A tyúk nem is ellenkezett, amikor az ölébe vette. Aztán fogott egy furcsa alakú követ, ami épp ráillett a tyúk fejére, a csőrnél. A kő pedig ott maradt, mintha mindig is ott lett volna. Így üldögéltek együtt, egy jó darabig.

Az iskola, mindazzal, amit nyújtott, teljesen kívül maradt számára. Az elején még valameddig eljutott, aztán, mikor elkezdett a saját dolgaival foglalkozni, a pedagógusok is feladták. Békén hagyták. Hátra ült, a szatyraival, amit otthonról hozott, és elvolt magának.

Hozzánk csak két évig járt, a kollégám nyitottan kezelte, megértette és csodálta, amit mutatott, erre építve próbált vele dolgozni. Nem lehetett vele úgy, mint a többivel, hagyta hát, hogy azt és úgy alkosson, ahogy szeretne. Ő kapcsolódott a gyerekhez, és nem fordítva. Emlékszem, az első fotón, amit vele kapcsolatban mutatott, vagy kilencven darab tökéletesen egyforma méretű pici papírkocka volt, pontosan annyi, amennyit piramis formára fel lehetett építeni, és minden kocka minden egyes oldalát más minta díszítette. Mindezt sima kockás füzetlapból, mert az volt épp kéznél.

Aztán hozott is magával megmutatni mindig valamit, amit a suliban, vagy otthon készített. Néha egy szatyor szivaccsal érkezett, abból eszkábált mindenfélét, máskor celluxból és papírból épített dolgokat. Ezeket nagyon szerette. Láttunk tőle csontvázakat; pontosan kidolgozva minden csont, majd összefűzve a megfelelő részek. Láttunk kis tőröket papírból, tokkal együtt, kivehetően, mind egyedi díszítéssel. Készített papírból forgótáras pisztolyt, ami forgott is. Papír íjat és nyilat, ami működött, ha nem is nagy távolságra, de lehetett lőni vele. Mindenféle robotujjat, fejfedőt beépített adó-vevővel.

Kizárólag az alkotás éltette, és nem hagyta, hogy ebben bárki megzavarja. A tanév végi kiállításon külön tárolóban mutattuk be az alkotásait. Néha rajzolt is, de azt is csak úgy, ahogy ő gondolta. Mi csak annyit tehettünk, hogy támogattuk. Nem tudom, ha értünk hozzá, mit tudtunk volna belőle kihozni. Egy biztos: az iskola érintetlenül hagyta.

(Egyébként, ahogy megfigyeltük, az integrálható sajátos nevelési igényűeknek két útja van az általános iskolákban, ahol nincsenek speciális szakemberek a fejlesztésükre. Ha magatartási problémáik is vannak, akkor hamar magántanulók lesznek. Ha „elvannak”, nincs velük gond, akkor végiggörgeti őket a rendszer évről-évre. Megbuktatni őket nincs értelme, hiszen úgysem lehet kezdeni velük semmit.)

A középiskolából nyilván kimaradt. Azt mondta, matematikából semmit sem tudott. Most otthon van, az apja mellett. Munkája, jövedelme nincs. Az apjával szokott fát hasogatni, másoknak. Nemrég benézett a kollégámhoz, aki tanította. Már kész fiatalember. „Lehet, hogy bejövök majd, és megmutatom, amit mostanában rajzolok. De előre mondom, kemény dolgok….”- mondta neki.

Hogy mi lesz vele, vidéken, ahol még azoknak is szűkre szabottak a lehetőségek, akik nem cipelik magukkal az autizmus terhét, nem tudni. Engem inkább az feszít, hogy mi lehetett volna vele? Ha lennének iskoláink, ahol az ilyen gyerekek kiteljesedhetnek. Mert nyilván zseniális dolgokat tudott volna, ha megtaláljuk neki azt a terepet, ami az övé. Ki tudja, milyen dolgokat találna fel, ekkora konstruáló és problémamegoldó képességgel?

Tudom, ez nem ilyen egyszerű.. mert a többi készség is ott van. De amikor a tehetség ilyen erővel mutatkozik meg egy gyerekben, akkor az emberben nem a hiányzó képességek, hanem a meglevők kiaknázásának hiánya marad meg, fájón, a tehetetlenség érzésével párosulva.

Benne maradt talán valami arról, hogy velünk jó volt lenni, és mi értékeltük, bár erre igazán nem tud semmit sem építeni a jövőjében. Bennünk pedig maradt az érzés, hogy kiválasztottak lehettünk, és egy ideig csodálhattunk egy kivételes emberkét, aki megmutatta nekünk, mi az ő veleszületett különleges képessége. Akin nem tudtunk mi sem változtatni, aki maradt a belső világában; egy ezzel az egésszel kezdeni semmit sem tudó, kíméletlen világban. A kettő közötti szakadékban zajlik majd az élete. Hogy hogyan, azt nem tudjuk megjósolni.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!