Kerényi Kata

Amikor felhívtam, már csak két szabad időpontja volt a hónap végéig. Személyesen így sem tudtunk találkozni. A kérdésre, hogy milyen kommunikációs formát használjunk, kis gondolkodás után azt mondta: ha látjuk egymást monitoron, az segít, hogy jobban értsen, de annyi időt nem biztos, hogy tud egyhelyben ülni. Legyen inkább telefon, akkor tud mozogni beszélgetés közben. Gyarmathy Éva ezúttal úgy mesél tanulási- és magatartási zavarokról, ahogy eddig még talán soha – a saját személyes történetén keresztül. 

Gyarmathy Éva Prima-díjas klinikai szakpszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa, egyetemi tanár. Magatartási- és tanulási zavarokkal foglalkozik, fő érdeklődési területe az atipikus idegrendszeri fejlődés és a tehetség összefüggéseinek vizsgálata.

Éva nem azért nem beszél soha magáról, mert szemérmes lenne, vagy titkolózna. Egyszerűen csak azért, mert úgy gondolja, kár erre pazarolni az időt, mikor annyi érdekes ember van, izgalmasabbnál izgalmasabb történetekkel és gondolatokkal. Ami őt folyamatosan hajtja előre a pályáján, az a kíváncsiság – és a hiperaktivitása, amit megtanult az előnyére fordítani.

Az a fránya d betű!

Sosem véletlen, hogy valaki mivel kezd el foglalkozni, a pszichológusoknál pedig ez különösen igaz. Gyarmathy Éva sem véletlenül fordult már a pályája elején a magatartási furcsaságok és a hátterükben álló fejlődési folyamatok felé.

– Már a szakdolgozatomat is tanulási zavar témában írtam, aztán a doktorimat is, de akkor már a tehetséggel is foglalkoztam. TDK-t is írtam, a hiperaktivitásról – és ekkor, a kutatómunka közben tudatosult bennem, hogy én is hiperaktív vagyok – meséli.

– Szerencsére olyan támogató környezetben nőttem fel, hogy soha, egy pillanatra sem kellett azt éreznem, hogy velem valami nagy probléma van. Persze akadtak dolgok, amiket nem értettem, vagy amit külön meg kellett tanulnom, másoknak pedig természetes volt. Évvesztesként egy évvel később kerültem iskolába, és még így is nagyon nehezen tanultam meg olvasni és írni. Az olvasás problémáját sikerült magamnak megoldani. Hátul ültem, és mikor az olvasást gyakoroltuk, akkor mindig úgy mentünk végig egy szövegen, hogy az elöl ülő olvasta fel hangosan az első mondatot, a mellette ülő a következőt, és így tovább. Én gyorsan kiszámoltam előre, hogy melyik lesz az én mondatom, és magamban begyakoroltam, hogy mire fel kell olvasnom, folyékonyan menjen. Ötös is voltam olvasásból. Írásból már csak hármas persze, kegyelemhármas, mert ott nem tudtam magamon így segíteni. Máig is emlékszem rá, hogy a karácsonyom a b betűvel és a d betűvel telt, iszonyú volt. Annál már csak a k betű volt nagyobb probléma! Azóta is nagyon át tudom érezni a diszes gyerekek küzdelmeit, mert mindig bevillan, ahogy ott küzdök, hogy merre kell mennie a kis vonalaknak, és sehogy sem áll rá a kezem, nem érzem, hogy mi a különbség a b és a d kerekítésénél. Ezzel együtt senki sem gondolta akkor, hogy problémás vagy megkésett fejlődésű lennék – pedig ma már egyértelmű, hogy az voltam, hiszen egy évvel idősebb is voltam, mint a többiek, mégsem boldogultam sok mindennel, amivel ők igen.

Azóta már jobban látom, hiszen ezzel foglalkozom, hogy ezek a problémák nem különállóak. Az én enyhe diszlexiám azért enyhe, mert nem az a típusú gond, mint a klasszikus mély diszlexia, hanem valami más, ami az atipikus idegrendszeri éréssel, fejlődéssel és utána a működéssel kapcsolatos. Amiben minden problémából van egy kicsi, de egyik sem kibírhatatlan, és ezért megfelelő környezetben ezt akár előnnyé is lehet fordítani, mert másfajta világlátással, innovatív gondolkodással jár együtt, hacsak el nem fojtják mesterségesen. Én azt gondolom, hogy megtanultam élvezni ennek az előnyeit.

Éva szakemberként is azt képviseli, hogy a legfontosabb elfogadni a gyereket úgy, ahogy van, és olyan tanulási környezetet teremteni, hogy fejlődhessen.

– Nem akkor és nem úgy fog fejlődni, ahogy a nagykönyvben meg van írva – teszi hozzá. –  Én sem úgy fejlődtem, csak ezt nem dörgölték folyamatosan az orrom alá, és így megtanultam, mire használhatom a képességeimet. Sokszor nehéz és küzdelmes volt. De megérte, mert közben azt éreztem, hogy vannak ugyan furcsa dolgok a világban, de én alapvetően rendben vagyok. Végülis sokféleképpen lehet élni, bár ehhez kellene egy kis tolerancia: ha nem ártok senkinek, miért ne csinálhatnám a magam módján?

Csak várni ne kelljen!

Éva a mai napig tudatosan állít magának kereteket, hogy a hiperaktivitása és a figyelemzavara ne hozza kellemetlen helyzetekbe. Ha elvégez egy feladatot, jutalmul kap magától szabadidőt, amikor olvashat, kutyát sétáltathat, zenélhet – ha ezt a rendszert nem tartja be, előfordul, hogy belemerül valamibe, és elfeledkezik minden másról, vagy reménytelenül túlvállalja magát, esetleg annyira túlpörög, hogy az az egészsége rovására mehet.

Mi az, amivel egy felnőtt atipikus fejlődésűnek folyamatosan meg kell küzdenie? Csupa olyan apróság, ami mások számára a világ legtermészetesebb dolga – számára viszont kész kínszevedés.

– Jól emlékszem – mondja Éva – , hogy hetedik-nyolcadikos koromban figyeltem a többieket, és próbáltam eltanulni, hogy kell semmiségekről beszélgetni. Nem értettem, mire jó ez, és azóta sem vagyok jó benne. Vagy mondjunk valami fontosat, vagy ha nem, akkor inkább elvan az ember a saját fejében. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, és tényleg próbáltam megtanulni, mert láttam, hogy ez egy kapcsolatteremtési forma, amit mindenki használ. Én nem szeretem, ha a semmiről beszélünk, de ha igazi dolgokról kezdek beszélni, azt meg más nem szereti.

A szüleimnek az volt a mániája – talán nem véletlenül, mert apám is hiperaktív volt, így ráérzett, mivel küzdök  – hogy legyek önálló. És nekem is ez volt az egyetlen vágyam, hogy hagyjanak békén, majd én elintézem a dolgaimat. Nekem ez nagyon sokat segített, hogy békén hagytak, és szép fokozatosan megtanulhattam, hogy kell alkalmazkodni azokhoz a helyzetekhez, amiket nem értek. Így már az általános iskolában megtanultam, hogy nekem nem szabad vezető pozícióba kerülnöm, mert az semmi jóra nem vezet. Megválasztottak őrsvezetőnek a társaim, iszonyú jó buli volt, rosszalkodtunk, nagyon jó dolgokat csináltunk, de közben az örsi naplót senki sem vezette, úgyhogy annak, amit csináltunk, nem maradt semmi nyoma. Azóta is nagyon vigyázok, hogy nehogy irányító helyzetbe kerüljek, mert az egyértelműen olyasmikkel jár, amik az én szememben értelmetlenek, és emiatt nem is tudom megcsinálni. Folyamatosan küzdök a dátumokkal és a helyszínekkel. Az enyhe diszlexiám miatt nem tudok egy űrlapot normálisan kitölteni. Az egyszerűbbek persze mennek, de amikor egy kérdést tesznek fel például egy pályázati űrlapon, nekem fogalmam nincsen, hogy mit jelent. Emiatt elképzelhetetlen, hogy másokat kontrolláljak, ellenőrizzek dolgokat.

A várakozással is gondjaim vannak. Nem állok sorba. Bármit fel tudok adni, amiért sorba kell állni. Néha már két ember is sok nekem. Mindig rémülettel néztem azokat a híreket, amikor valahol élelemért kell sorba állni. Tömegközlekedni sem szeretek emiatt. Az ember áll a megállóban, várja, hogy jöjjön a villamos. Aztán felszáll, és várja, hogy a villamos megérkezzen vele valahová. A megoldásom erre az elektromos roller. A rollerezés a függetlenséget és a gyorsaságot jelenti a számomra. Folyamatosan mozgásban vagy, nem kell várni.  A roller ilyen szempontból egy jelkép nálam: a sebesség és a szabadság szimbóluma.

A hiperaktív agy mindig kész a tanulásra

Dr. Gyarmathy Éva megtalálta, hogyan használhatja ki leginkább az adottságait – hiszen ezek adottságok, még ha a környezet sokszor nem is tud velük mit kezdeni. Azt vallja, hogy ha egy gyereknek van bármilyen kontrollzavara, azt jó, ha azonosítják, de nem feltétlenül kell rá azonnal gyógyítandó betegségként tekinteni. Ha valaki nem azt hallja folyton, hogy ő beteg, akin segíteni kell, hanem érzékeny odafordulást és nyitottságot tapasztal maga körül, lehet, hogy saját maga jön rá, hogyan tud a legügyesebben alkalmazkodni az elvárásokhoz. És ez a képessége élete végéig meg is marad, felfedezőkedvet hozva magával, ami akár egy karrier alapja is lehet.

– A mai napig tanulok új dolgokat – mondja Éva -,  így kiélhetem a hiperaktivitásomat, és nyugodtabban tudok egyhelyben maradni, ha az agyam közben pörög. Így jött a zsonglőrködés is. Ez egy csodálatos dolog, minden hiperaktívnak ajánlom! Megszűnik az üresjárat problémája, mindig vannak benne új lehetőségek, a végtelenségig lehet benne fejlődni!

Vagy például én negyvenévesen tanultam meg zongorázni, a lányomtól, mert ő már akkor nagyon jól játszott. Igaz, hogy kottát nem olvasok, mert a diszlexiásoknak ez probléma, de rengeteg darabot tudok kívülről. Mivel nem kottából játszom, a fejemben kell, hogy legyen. Ebben is állandóan lehet újat tanulni. Vannak ilyen nyitott utak, amiknek sohasem ér a végére az ember, és mindig új érdekességeket talál. Annyira nagy a világ, és annyira sok minden van benne!. Előfordul, hogy az, amit tanultam, később fontos lesz. Sokszor olyasmikkel foglalkozom, amiknek látszólag semmi köze nincs a szakmámhoz, aztán hirtelen elkezdenek hasznossá válni. Például a zsonglőrködésből egyetemi kurzus lett az atipikus fejlődési szakirányon. De az is sokat segít, hogy személy szerint megtapasztalhatom, milyen, ha valamit – például a kottát – nem tudom elolvasni.  Én is úgy működöm, hogy ami érdekel, az azonnal megragad bennem és egy csomó új gondolatot szül, ami nem érdekel, az pedig be sem jut – ha ezeket megtapasztalom, akkor ha jönnek vizsgálatra a gyerekek, és valamiről szó van, én rögtön tudok hozzá kapcsolódni. Ők pedig borzasztóan örülnek, hogy végre valaki érti, mi van velük! A szüleik sokszor, hiába szeretik őket, akkor sem értik, hogy lehet, hogy valamit nem tudnak megcsinálni. Én értem, mert kipróbáltam, végigszenvedtem, és túléltem. Sőt, kihoztam belőle, amit csak lehetett.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a „Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a „Kedvencek”-re, végül legalul a kék „Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!