Kerényi Kata

New York történetének egy fontos és ma is felkavaró epizódja gyerekekhez kötődik. 1854 és 1929 között több százezer elhagyott és árva gyermeket küldtek szervezetten a keleti part városaiból vidékre, hogy „elhelyezzék” őket, szerető otthont találva nekik. A mozgalom lenyűgöző sikeraránnyal büszkélkedhet: több mint 250 000 gyermeket telepített át a középnyugati államokba. Becslések szerint ezeknek a gyerekeknek ma közel kétmillió leszármazottja él, és sok amerikai családtörténet meghatározó eleme, hogy az ősök ezeken a vonatokon érkeztek oda, ahol az utódaik ma is élnek.

A bevándorlók tömeges beáramlása a keleti part városaiba az 1830-as években a gyermekek hajléktalanságának rendkívüli növekedéséhez vezetett, különösen New Yorkban. A város utcái az 1850-es években becslések szerint közel 30 000 gyermeknek adtak otthont – bár nem szerencsés így nevezni egy olyan élethelyzetet, amikor valaki magára utalva, felnőtt segítség nélkül kénytelen helyet keresni magának a társadalomban. Ezek a gyerekek bevándorló szüleikkel együtt érkeztek és árván maradtak, vagy már eleve hajléktalanként látták meg a napvilágot, miután szüleiknek sehogy sem sikerült új életet kezdeniük. A helyi lakosok „utcai araboknak” hívták ezeket a fiatalokat, akik bandákba tömörültek, hogy megvédjék magukat, gyufát, újságot és mindenféle utcán talált, szemétből kiszedett vagy lopott holmit árultak, hogy pénzhez jussanak. Az állam tehetetlenül állt a jelenséggel szemben: bár az árvaházak számát igyekeztek növelni, ekkora tömeg színvonalas ellátására nem volt felkészülve az intézményrendszer. A szervezett árvaellátás 14 éves korig tudott viszonylag alacsony színvonalú étkezést, szállást és oktatást biztosítani úgy-ahogy, de ahogy a gyerekek elérték a megadott korhatárt, el kellett hagyniuk az intézményeket és onnantól fogva magukról gondoskodtak. Sok kisebb gyerek így is az utcán maradt, mert nem akart elszakadni idősebb testvéreitől; így viszont a nagyobbaknak a kicsik ellátása plusz feladat volt, miközben saját maguk sem voltak biztonságban.

Amikor az 1850-es években egy fiatal lelkész, Charles Loring Brace New Yorkba költözött, hogy szemináriumi képzésen vegyen részt, megdöbbenve látta, milyen sok hajléktalan gyerek és fiatal él a város utcáin.  Egy naplóbejegyzésében így írt erről:

Amikor egy utcagyerek áll előtted rongyokban, könnyfoltos arccal, az felejthetetlenül beléd vésődik. És a tehetetlenség érzése is: nem tudod, hogyan segíthetnél rajta.”

Aztán mégiscsak támadt egy ötlete. Egyesületet alapított Children’s Aid Society néven, és nekiállt, hogy megszervezze a New York utcáin tengődő gyerekek ellátását egy különleges program keretein belül: új családokhoz próbálta eljuttatni őket az ország nyugati felében.

A programba azokat a gyerekeket választották ki, akikről azt gondolták, hogy szívesen fogadná őket örökbe valaki: így azok kapták meg az új élet lehetőségét, akik fehér bőrszínűek voltak, és ugyanolyan nyugat-európai háttérrel rendelkeztek, mint a leendő, középnyugaton élő családjaik. Arra is próbáltak ügyelni, hogy a gyerekek és a családok anyanyelve azonos legyen.  Ennek következtében a nem fehér, fogyatékkal élő vagy egyszerűen csak kevésbé életrevaló gyerekek közül a legtöbben kimaradtak ebből a lehetőségből – így az addig sem rózsás helyzetük még reménytelenebbé vált.

A kiválasztott New York-i árvák vonaton indultak új életük felé a Nagy Központi Pályaudvarról (Grand Central Terminal). Az elutazás napján a gyerekeket új ruhába öltöztették. Sokszor úgy ültették fel őket a vonatra, hogy nem mondták el nekik, hová viszik őket. Részben azért, hogy az ismeretlentől megriadók ne keltsenek pánikot vagy ne szökjenek meg; részben pedig azért, mert sokszor maguk a segítők sem tudták pontosan, mi lesz a gyerekek sorsa. A szerencsésebbeknek sikerült az utazás napjáig befogadó családot találni, de szép számmal akadtak olyanok is, akiket valóban a bizonytalanságba utaztattak. Akiknek nem akadt család, azokat szervezett eseményeken lehetett örökbe fogadni – olyasmi volt ez, mint egy aukció, csak éppen emberekkel. A vonatok útvonala mentén már napokkal előre szórólapokon és újságcikkekben hirdették, mikor érkeznek a városba örökbefogadható gyerekek, így az érdeklődők a megadott időpontban és helyszínen felkészülten tekinthették meg a „kínálatot”.

Bár a módszer mai szemmel nézve finoman szólva is vitatható, a program az akkori viszonyokhoz képest hatalmas siker lett. Valóban jöttek létre új családok, sok gyerek kapott lehetőséget egy új életre. Az örökbefogadók pedig az igényeikhez képest választhattak maguknak leendő családtagot. Még akár azt is meghatározhatták, hogy nézzen ki, és az örökbeadók minden szempontot figyelembe véve választották ki számukra a kért paraméterekkel rendelkező gyereket.

Sokan az örökbefogadottak közül felismerték, hogy új esélyt kaptak, és igyekeztek a javukra fordítani a helyzetet.  Andrew Burke és John Brady, Észak-Dakota, illetve Alaszka kormányzói, gyermekkorukban ilyen vonatokon érkeztek az államba, amelynek később vezetőjévé váltak. A modell annyira sikeres volt, hogy számos árvaház lépett partneri kapcsolatba a Children’s Aid Society-vel New Yorkban, Bostonban, Philadelphiában és Chicagóban, felismerve, hogy az intézményrendszer válláról is nagy teher kerülhet le így.

Ezzel együtt a program egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel a gyerekekkel. A vasútállomásokon szervezett örökbefogadási események inkább emlékeztettek állatvásárra, mint családi idillre: méret, életkor és külső alapján választhatott magának mindenki gyereket. Az úgynevezett „vonatos gyerekeket” gyakran zaklatták és kiközösítették a többiek az új helyükön. Néhányukat visszaadták, mert nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mások egyetlen szervezett eseményen sem keltek el, és hiába utaztatták őket, soha nem találtak otthonra. Akadtak olyanok is, akikkel az örökbefogadó családok rosszul bántak, vagy ingyenes mezőgazdasági munkaerőként használták fel őket. Mindezek hatására voltak gyerekek, akik megszöktek, és sosem derült ki, mi lett velük. A program mindennek ellenére évtizedekig sikeresen működött, és csak az 1930-as években szűnt meg, mikor a gyerekmunka törvényi tiltás alá került, és a jóléti rendszer keretein belül az állami gondoskodás, így az árvaellátás is új szintre lépett.  

Azoknak, akiknek a családjában „vonatos árva” van, a mai napig nem kis kihívás egy családfakutatás. Sok örökbeadott gyerek származásáról semmit sem lehet tudni. Az örökbefogadás miatti megbélyegzéstől tartva a gyerekek egy részének soha nem mesélte el az új családja, hogyan is találtak egymásra, és sokan túl fiatalok voltak ahhoz, hogy emlékezzenek rá, honnan jöttek. Az idősebb gyermekeket is arra ösztönözték, hogy új otthonukba érkezésükkor szakítsanak meg minden kapcsolatot a múlttal, és kezdjenek tiszta lappal új életet. Ráadásul a Children’s Aid Society munkatársainak az adminisztráció nem volt az erőssége. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy nem sikerült mindent rögzíteni: a program hirtelen sikerének köszönhetően rövid idő alatt nagyon sok gyerek haladt végig a rendszeren, és ez óhatatlanul is hibákhoz vezetett. Gyakran írták el a neveket, a nemzetiséget vagy a vallást, vagy információ híján egyszerűen üresen hagyták ezeket a részeket az örökbeadási iratokon. Így ma is sokan élnek az Egyesült Államokban, akik csak annyit tudnak a dédszüleikről, hogy vonaton érkeztek gyerekként, de az talán sosem derül ki, kik is voltak valójában.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!