Bokor Gabriella
Nem kell feltétlenül divatőrültnek lenni, vagy különösebben érdeklődni a ruhák iránt ahhoz, hogy az ember lenyűgözőnek találja a londoni Victoria&Albert Múzeum egyik állandó tárlatát, a viselettörténeti kiállítást. Itt ugyanis nemcsak textilek mutatják magukat rideg tárlókban, hanem személyes történetek is: a ruhák arcot, nevet és sorsot kapnak, hús-vér emberek, családok mindennapjaiba látunk bele.
Sok esetben feltüntetik, ki hordta azt a bizonyos ruhát, és általában az adományozó neve is ott van, aki nem egyszer közvetlen leszármazottja az eredeti tulajdonosnak.
Az 1851-ben készült gyönyörű fehér muszlinruhát például egy bizonyos Eliza Sneath viselte az esküvőjén, amikor Sheffieldben oltár elé vezette vőlegénye, Joseph Candlin. A ruha olyan bájos, olyan sikkes, hogy nem is lehet mást belelátni, csakis egy szerelmi házasságot; pedig lehet, hogy Eliza csak a szülői akaratnak engedelmeskedett. Az esküvői ruhához egy egészen kecses, hímzett cipellő is tartozik, ami – bár 170 éves – a mai divatnak is megfelel, olyan, mint a legtöbb boltban kapható „balerinacipő”.
A fenti képeken látható szép, barna tónusú mintahímzés 1830-ból Elizabeth Parkerhez, egy fiatal szobalányhoz kötődik, aki a bánatát és elkeseredettségét próbálta hímzéssel enyhíteni. Munkaadója – a ház ura – többször is zaklatta, folyamatosan erőszakoskodott vele, a lány egy ideig még az öngyilkosságot is fontolgatta. A darabot az teszi különlegessé, hogy míg a korabeli mintahímzésekbe általában népszerű idézetek kerültek, addig Elizabeth a saját fantáziájából merített, és mindenféle, addig ismeretlen motívumot talált ki: ebben talált vigaszt. Egy idő után lelkileg is megerősödött, otthagyta a házat, tanítónő lett, és hetvenhat évesen halt meg 1889-ben.
Hosszadalmas és aprólékos babramunkával – tehát vagy szerelemből vagy unalomból – készülhetett az a mellény, amit 1844-ben egy Julia Norman nevű hölgy hímzett a férjének, John Montefiorénak. A mellényt 1919-ben az unokák adományozták a gyűjteménynek, mert ily módon is szerették volna megőrizni a nagypapa emlékét.
Ha személyes sors nem is, azért egy-egy érdekesség majd’ minden darabhoz kapcsolódik. Az 1860-as évek női ruháinál például feltűnő a rengeteg színárnyalat: fejlődött ugyanis a vegyipar, egyre többet kísérleteztek a ruhafestékekkel, a kuncsaftok pedig élvezték, hogy a legkülönlegesebb árnyalatokba öltözhetnek. Aztán egyre többen lettek rosszul, váratlanul és teljességgel megmagyarázhatatlanul, mígnem kiderült a titokzatos rosszullétek oka: a British Medical Journal 1869-ben publikálta, hogy a magenta festék arzént tartalmaz, ami nedvesség hatására szivárogni kezd, így ha a hölgy megizzad, megázik az esőben, netán kimossa a ruháját, komoly veszélynek teszi ki magát.
És nemcsak a színek, de a formák is változtak: a rugóacél egyre gyakoribb használata például ahhoz vezetett, hogy megjelent a „ketrec”-krinolin, amitől a ruha sokkal nagyobb volument kapott. A nők imádták, habár kényelmetlen volt. És persze kényelmetlen volt a derekat valószínűtlenül karcsúnak mutató fűző is, mégis belepréselte magát minden, magára valamit adó úrinő. A ruhák és az előnyösebb külsőt varázsoló krinolinok és fűzők mellett a kiállítás mindenféle kiegészítőt is bemutat: főkötőket, kalapokat, cipőket, harisnyákat, legyezőket, kesztyűket, parókákat, brossokat társít egy-egy alkalmi viselethez. Sőt, van több játékbaba is, a kornak megfelelő öltözékben, és mindenféle kulissza – fotel, spanyolfal, festmények –, amelyek még jobban belehelyezik a kiállított darabot az adott korszakba.
A Pillangó fantázianevű, fekete-piros, estélyi ruhához hordható pelerin az 1940-es évek angol filmvilágát idézi fel. A harmonikaszerűen hajtogatott kiegészítőt Ninette de Valois primabalerinának tervezte Matilda Etches, aki a Sohóban dolgozott divattervezőként és annyira fantáziadús darabokat alkotott, hogy hamarosan színházi és filmes produkciók hívták meg jelmeztervezőnek. Dolgozott az 1944-es, Laurence Olivier rendezte V. Henrik filmadaptációjában, egy évvel később a Caesar és Cleopátrában, amelynek forgatókönyvét maga G.B. Shaw írta, és a Vivien Leigh főszereplésével készült Anna Kareninában. Leigh egyébként a „privát” ruháit is Matildával terveztette, épp úgy, mint a korszak szupersztár prímabalerinája, Margot Fonteyn vagy Ninett de Valois, akinek a Pillangó készült. Matilda Etches 1950-től közel húsz évre áttette a székhelyét Los Angelesbe, majd visszatért Londonba, és jó néhány kreációját – köztük a Pillangót – a gyűjteménynek adományozta.
A sok személyes történet közepette azért akad egy-két tökéletesen személytelen tárló is. Az 1940-es évek elejét felidéző ruhák ugyanis nem kötődnek sem tervezőhöz, sem pedig a viselőjéhez. 1942-ben alakult meg Londonban a divattervezők szövetsége, amelyik azonnal meg is kapta az utasítást a Kereskedelmi Minisztériumtól: tervezzenek jól kihasználható, strapabíró kollekciót a mindennapokra, amit aztán tömegesen le lehet gyártani. Az előírás – egyebek közt – az volt, hogy a szoknya épp térdig érjen, és pliszírozás ne legyen rajta, a férfi-felöltőkre pedig csak három gombot lehetett varrni.
A kiállított, többnyire skót gyapjúból készített női kosztümök között egyébként az volt a legcsinosabb, amelyiken egy hanyagul átdobott, hüllőbőr táska is lógott – a feliratból az is kiderült, hogy ez nem ridikül, hanem gázálarctartó. Szerencsére ez volt az első és egyetlen sokkoló információ az öt évszázad öltözködési szokásait bemutató kiállításon, ami nem csak a világon a legnagyobb ilyen profilú gyűjtemény, de az egyik leglátványosabb is.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!