L. Ritók Nóra
Vannak halmozódó hátrányok. Mind olyan, ami a kirekesztést támogatja. A generációs szegénység önmagában is nagy teher, megtörni az eleve elrendeltet nem egyszerű. Aztán ott a cigányság, amivel szemben, ha a rasszjegyek láthatók, nem túl toleráns a többség. Ha pedig ez még LMBTQ érintettséggel is párosul, ez már szinte reménytelen.
A munkám 22 éve alatt találkoztam többel is. Láttam azt is, hogyha ebből a háromból valamelyik nincs meg, egyszerűbb. Bár szerencse kérdése ez is. Van, aki ebből eggyel sem tud megbirkózni, másnak kettővel is sikerül. De olyat, akinél mind a három fennáll, és talpon tud maradni, még nem találtam. Bár, tegyük hozzá, egy olyan országban, ahol állami propaganda bélyegzi meg őket, nem sok esély van számukra jövőképet építeni.
Mivel végigkísértem már ilyen sorsokat, pontosan tudom, mi mit jelent. Hivatalosan is tisztában vagyok az úttal, a lépésekkel, a hatásokkal. Talán ezért dühít az átlagnál is jobban az a kommunikáció, amivel teljesen félrevezető módon hergelik az embereket ellenük. Valótlan állításokkal, ellenőrizhetetlen külföldi példákkal.
Először is azt kell tudni, hogy gyermekkorban egyáltalán nem történhet semmi. A fiúnál, aki érintett ebben, és akivel először találkoztam, serdülőkorban lehetett először észrevenni, hogy más. Akkor kezdte szedni a szemöldökét, másfajta frizurát viselni. Persze, erre már reagált a közeg: az iskolatársak még elviselték, de a falu nem. Elköltöztek hát, remélve, máshol könnyebb lesz. Emlékszem egy jelenetre, mikor csúfolta a többi gyerek a suliban, nemcsak őt, hanem a húgát is, aki sírva kiabált vissza: „Nem buzi! Csak kedves….”
Mert tényleg az volt. És ezzel kilógott abból a kortárs csoportból, amit az agresszió hierarchizált és tartott össze.
A középiskolát elkezdte ugyan, de ott még erősebb volt a kirekesztés. Amikor a tanárok leíratták vele, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelni például az öltözködésében, és ezt alá kellett írnia, akkor már éreztem: lehetetlen küzdelem ez. Nem is tartott soká, kimaradt az iskolából. Pedig nem volt rossz képességű gyerek.
Aztán külön küzdelem volt a családdal. Nem értették, mi ez, és azt gondolták, „ki lehet verni” belőle – és meg is próbálták. Eleinte még volt a nagycsaládban, aki befogadta, később már senki sem. Gyakran beszippantotta a prostitúció, külföldre is vitték. Volt, hogy megszökött, éjszaka telefonált, hogy segítsek, mert nincs pénze, le akarják szállítani a vonatról, haza akar jönni. De a testtel történő jövedelemszerzés csapdájából nincs menekvés.
Tudtam, a faluból el kell vinni, itt sosem fogják tolerálni a másságát. Senki. A buszsofőr sem, aki nem engedte felszállni a buszra azzal, hogy „buzikat nem szállítunk”. Sikerült egy támogató csoportot szervezni köré, felköltözött Pestre, lett albérlete, és elfogadó, támogató emberek körülötte. Nagy nehezen talált középiskolát is. Sokadik próbálkozásra. Volt, ahol a telefonban azt mondták, szívesen fogadják, hiszen ennek a tanévnek a témája náluk az elfogadás. Aztán elment a beszélgetésre, utána rémülten telefonált az igazgató: „De hát rajta látszik! Így nem tudjuk fogadni.”
Mert hát látszott. A folyamatosan erősödő kirekesztésre ugyanis így reagált. Hangosan, nyíltan. Ezen a vonalon nyilván elérte a média is. Az a fajta, amikor beszéltetik, és röhögnek rajta, ő pedig azt hiszi, hogy a tehetsége miatt kap figyelmet. Volt, hogy nem bírtam, és levelet írtam a szerkesztőknek, hogy szégyelljék magukat… Persze semmi értelme nem volt. Nincs már olyan etikai elv, amit tartani kellene a médiában. A nézettség mindennél fontosabb.
Közben, ahogy betöltötte a tizennyolcat, elindulhatott a hivatalos vonal is. Mert ekkor már tudta: nem meleg, hanem transznemű. Az anyja elvitte egyszer az orvoshoz, ahol elmondták úgy is, hogy ő is értse: nem tehet róla a fia, a teste egy fiúé, de belül lánynak érzi magát. El kell fogadni ilyennek. Ne bántsák. Vannak alternatívák, az ő saját döntése és az orvosi vizsgálatok alapján.
Csak felnőtt korban, és csak orvosi vélemény alapján. Pszichiátriai, majd szakpszichiátriai vélemény nélkül nincs mód semmire. Nem egy orvosi vélemény kell hozzá, hanem több. Nem úgy van, hogy egy gyereknek bebeszélik, és akkor ő dönt, az orvosok pedig asszisztálnak ehhez. Ilyen nincs, sehol a világon. A hormonális kezeléseket csak szigorú orvosi vélemény alapján, és csak felügyelve lehet elindítani, sok-sok vizsgálat után. Egy felnőtt ember saját, önálló akarata mentén. Csak és kizárólag.
Ez nem a gyerekekről szól. Semmi köze hozzájuk.
Talán sokan nem tudják, hogy ma Magyarországon még a nemet váltó névváltoztatás sem engedélyezett. Akkor sem, ha valaki felnőttként végigmegy az orvosi kezeléseken. Ki állíthatja ebben a rendszerben, hogy lehetőség van egy gyereknek a nemváltoztatásra?
Csak a gyűlöletet fokozzák, és ellehetetlenítik azokat, akik így születtek.
A fiúval, bár mindent elkövettünk, kudarc lett a történet vége. Az iskolából Pesten is kimaradt, aztán a sokadik munkahelyen próbáltuk megerősíteni, sikertelenül. A munkásszállók világa sem az elfogadásról híres. Nem volt tanult, művelt, nem maradt más esély a boldogulásra, csak a prostitúció. Abból lett pénz a műtétekre is, már nem ismerek rá. Az élete pedig vakvágányon van, bár most boldognak tűnik abban a közegben, ahol elfogadják. Most vannak, akik támogatják abban, ami neki fontos. Hogy úgy nézhessen ki, mint egy nő. Mert mindig is erre vágyott. Közben ki is használják, de ezt nem érzékeli. Egy darabig még éli ezt az életet, ami nagyon gyorsan amortizálja, hiszen ez az életmód tele van egészségügyi kockázatokkal. A végét mindannyian sejthetjük.
És most van egy másik fiatal is a kapcsolatrendszerünkben. Tanultabb, műveltebb. Épp ezért sérülékenyebb is, az öngyilkosság is felmerült már nála. Segítjük, amivel tudjuk. Megbirkózni ezzel, amit nem ő akart, hanem kapott az élettől. Talán neki sikerül. Megbirkózni, túlélni ebben a légkörben, amikor népszavazást tartanak arról, hogy a gyermekek védelme érdekében a másság ellen fel kell lépni. Vajon aki ezt kitalálta, mihez kezdene, ha az ő gyermeke, unokája lenne LMBTQ?
Nem tehetünk mást, mint érvénytelenül szavazni a gyermekvédelminek nevezett népszavazásra. Minden jóérzésű, tájékozott embernek ez a kötelessége.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!