Gábor Gina – Szabó Zoltán

Kevés szó, néhány vonal – s benne a világmindenség. Röviden ennyi Örkény István és Réber László művészete. Az „Egypercesek” írója és első kötete grafikusának közös műveit most egy kiállításon is meg lehet csodálni. Amelyen kiderül, hogy a hatvanas évek ma van, és hogy néhány év orosz hadifogság után is lehet (a szerzők szerint, csak akkor lehet) – igazán nagyot alkotni. Székesfehérvár: Réber László kiállítás, avagy Örkény Istvántól Lázár Ervinen át Janikovszky Éváig. És vissza.

Nem tudjuk, ki volt az a zseniális szerkesztő, akinek az jutott eszébe, hogy az „Egypercesek” első, 1968-as kötetéhez illusztrátornak Réber Lászlót kérje fel. Ám hogy beletrafált, azt a szerző, Örkény István is egyből felismerte. Fussunk csak bele Réber Lászlónak írt levelébe:

Kedves Barátom! Ma bent jártam a kiadónál, és megmutatták az ’Egyperces Novellákhoz’ készült új rajzait. Az ő elragadtatásuknál csak az enyém volt nagyobb. Az új anyag ugyanis kevésbé anekdotikus, és inkább egy filozofikus-groteszk hangot üt meg, ami sokkal nagyobb grafikai feladatot jelent. De ön még a múltkori teljesítményét is túlszárnyalta. Ezek valóban szuverén képi variánsai a prózai gondolati anyagnak, óriási erejű, és eszköztelenségükben lenyűgöző alkotások. Hogy mennyire szuverén ez a szemlélet, azt ezúttal kézzelfoghatóan bizonyítani lehet, mert akad két kivételesen ’csak’ illusztráló rajz. (Az egyik az ’Utolsó meggymag’-hoz, a másikra nem emlékszem.) Ezeken mérhető, milyen nagyszerű remekeket alkotott ön, és mennyit köszönhetek én ennek a szerencsés párosításnak. Tisztelő híve: Örkény István

Ez a levél is szerepel a Réber művészetét bemutató kiállításon. Örkény teljesen új hangot ütött meg az 1960-as években: a magyar irodalomban addig ismeretlen nyelven beszélt, amikor létrehozta az egypercesek műfaját. Ugyanebben a korszakban jelentkezett a fantasztikusan egyéni stílusú grafikusművész, aki megint csak egészen más képi nyelvet, megoldásokat használt, mint a kortársai. A két alkotói világ találkozott: ezt a két univerzumot persze nagyon erőteljesen inspirálta a korszak valósága is, a „hatvanas évek.”

A kinagyított levél mellett fülhallgató, felette kilenc kis Réber-illusztráció, melyek Örkény írásaihoz készültek: „Érintse meg valamelyik képet és hallgassa meg az illusztrációhoz tartozó egyperces novellát!”

Egyszerre hallhatják Örkényt, az írásait és „olvashatják” Rébert, a rajzait. Hallhatnak (láthatnak) fura ikreket, szembesülhetnek azzal a talánnyal, hogy az autóvezető miért ül kocsijába, ha ismeri a másnapi tragédiát. Továbbá megtudhatják, miről elmélkedik egy pocsolya, hogyan szaggatták négybe a pogány Süttőfia Süttőt, miért viszket egy egész család, avagy ki az a Hubauer Sándor, azon túl, hogy nyolchónaposan pucér volt.

A kilenc egyperces az állandó kiállításon Tűzkő Sándor hangján szólal meg.

Közismert, hogy Örkény 1956 után jó darabig nem publikálhatott: a fióknak írt, de ez azt is jelentette, hogy nem kellett megfelelnie a kor követelményeinek, senki nem támasztott vele szemben elvárást. Ekkor kezdett el gyűjteni különféle szövegeket, amelyek aztán az egypercesek kiindulópontjául szolgáltak. Minden alapanyag lehetett: sajtóhír, vicc, idézet, használati utasítás – és ezekből a szövegekből úgy születtek meg a novellák, akárcsak a gyógyszerészeti eljárás során a hatóanyagot sűrítő tabletták. Örkény kidobott az írásból mindent, ami sallang, elhagyta a leírásokat, és csak a lényegre, a sűrítményre koncentrált.

Ugyanezt a tömörítő képességet figyelhetjük meg Réber László művészetében: lenyűgöző az az eszköztelenség, amely a művek sajátossága. Néhány vonallal képes kifejezni azt az egzisztenciális szorongást, amit minden ember érez. Réber művészetének egyik legfontosabb értékelője, Wehner Tibor, művészettörténész már 1982-ben így értékelte az alkotót:

„Öntörvé­nyű művészi világ Réber Lászlóé. Minden lapja, kollázsa azt jelzi, hogy megtalált egy összetéveszthetetlen, csak rá jellemző ki­fejezésmódot − és ez a megállapítás mind tartalmi, mind formai vonatkozásban érvé­nyes. A munkamódszer végeredményben egyszerű: végy egy fehér − vagy fekete − papírlapot, végy egy tollat, és rajzolj né­hány vonalat. Végy egy szikét, és karcolj vonalakat a kartonba, Itt-ott helyezz el egy pontot, egy rovátkát, fúrj a kartonba egy-egy lyukat. És máris megszületett a varázslat: az összegző érvényű, jelszerű tartalmat hordozó műalkotás. A munkamódszer’ egyszerűségét azonban természetesen már csak a mű szemlélésekor konstatálhatjuk, ugyanis, ne feledjük: az egyszerűség megragadása − megteremtése a legnehezebb, legbonyolultabb művészi feladat.”

Nem csupán a sallangmentesség, a lényeg megragadásának fantasztikus képessége köti össze Örkényt és Rébert. Mindkét alkotó sajátos utat járt be. A szellemi rokonságon túl a sorsukban is találunk olyan momentumot, amely mindkettejük életét meghatározta. Örkény azt vallotta: „engem a háború tett emberré…” A háború, majd a hadifogság nem csak Örkénynek adott életreszóló tapasztalatokat, hanem Réber Lászlót is alaposan próbára tette. Ő ugyanis hét év után, 28 évesen tért haza: előbb katonáskodott, majd fogságba esett. Azerbajdzsánban, a fogságban az őröktől is sorra kapott megbízásokat, hogy rajzolja le őket, ezeket a rajzokat küldték haza szeretteiknek.

A foglyoknak igen nehéz munkát kellett végezniük. Követ törtek, hidat építettek, miközben éheztették őket. – A hagyaték gondozója, Réber lánya, a Svédországban élő Widengård-Réber Krisztina így mesélt erről: „Az én kilencvenkilós papám negyvenöt kilóra fogyott, bekerült a kórházba. Ott derült ki, hogy csodálatosan rajzol, és emiatt aztán jobbra fordult a sorsa is. Saját sátrat kapott, könnyebb lett az élete. Ám a tehetsége miatt hátrányt is szenvedett: 1948-ban jött csak haza, holott már egy évvel korábban útnak indították a magyarokat. Őt azért nem engedték, mert akkor éppen egy nagyobb festményen dolgozott.”

A hét elvesztegetett év miatt nem végezhetett egyetemet. A Kaukázusból hazatérve karikaturista lett: dolgozott a Szabad Szájnak és a Ludas Matyinak, pedig az ötvenes években nem volt ez könnyű kenyér annak, aki nem a propagandát akarta szolgálni. Márpedig Rébertől ez a szolgálat teljesen idegen volt.

A kortársai, az ismerősei kifejezetten visszahúzódó embernek festik le, ugyanakkor a megjelenése igen feltűnő volt: szálfa termetű, vállas férfi, aki egykor atletizált, gerelyhajító volt. Attól is igazi jelenségnek számított, ahogy az utcán ment – nem is ment, hanem a fejét fölszegve, valósággal vonult.

Görgey Gábor író így vall erről Réber-tartás című visszaemlékezésében: „Gőgösnek is lehetett volna mondani ezt a tartást, különösen az ötvenes években, amikor nyakát behúzva lehetőleg senki sem szeretett feltűnni semmilyen tekintetben, inkább csak belevegyülni a szürke tömegbe. Ám ez az ember a Pozsonyi úton az össznépi embermassza közepén gőgösen vállalta gőgjét. Szebben mondva: különállását. Mindenen és mindenkin felülemelkedve rótta a Pozsonyi út aszfaltját.”

A kiállításon szerepelnek Réber megrendítő, igen kifejező háborús kollázsai, de a tárlat bemutatja a karikaturista Rébert is: ez igazi meglepetéssel szolgál, hiszen az ötvenes évekből származó rajzok ma is hatnak, most is aktuálisak. Réber karikatúrái úgy képesek közéletiek lenni, hogy mentesek a mindennapi politikai aktualitástól. A legkifejezőbb talán a Megszabadítás című kép: szatirikus látlelet a korról, az 50-es évek hátborzongató világáról. A madár kalitkájának ajtaját egy macska tárja szélesre. Eztt a karikatúrákat egy 1957-es (!) könyvben adták ki.

Rendkívüliek azok a Réber-rajzok, amelyek a hetvenes években jelentek meg rendszeresen az Élet és Irodalom páratlan oldalán. Ezek a művek kizárólag a rajzi kifejezéssel összegzik a korszak lényegét. Nem véletlenül nevezték Réber Lászlót ennek kapcsán a vonal filozófusának: az emberi létezés nagy problémáira kereste a választ. A székesfehérvári Réber-kiállítás ezekből a fekete-fehér ÉS-rajzokból, no meg az alkotó egészen különleges, szintén a közlés minimumára szorítkozó papírkarcaiból is jónéhányat bemutat. Ha pedig leülünk a kiállításba illeszkedő, oda tervezett zsámolyokra, szemben a teremben elhelyezett monitorral, és szánunk rá negyedórát, akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy Réber László az animáció műfajában is maradandót alkotott. Igaz, mindössze három, az 1960-as években született film fűződik a nevéhez, ezért a végeredményt látva mindenképp talányos, hogy miért nem lett gazdagabb az életmű e fejezete.

S hogy mi köze volt Réber Lászlónak Székesfehérvárhoz? Nem volt hozzá köze − de lett! A székesfehérvári Csók István Képtárban 2005-ben időszaki kiállítás nyílt, a magyar grafika aranykoráról. Ezen a tárlaton kiderült, hogy az 50-es évek végén, majd a 60-as, 70-es években született könyvek illusztrátorai között egészen kivételes alkotók akadtak: Gyulai Líviusz, Kondor Béla, Korniss Dezső, Szalay Lajos mellett ott volt Réber László is. Voltaképpen ennek köszönhetjük, hogy Fehérvárra került a Réber-hagyaték egy része: a grafikusművész leánya, Widengård-Réber Krisztina erre a nagy, átfogó tárlatra adott kölcsön a fehérvári múzeumnak Réber-rajzokat. Úgy látta, hogy a városban nagyra becsülik édesapja művészetét, ezért 2006-ban a fehérvári múzeum gondjaira bízta a hagyaték egy részét.

A tárlat másik felében Réber meseillusztrációit látjuk: hiszen mások mellett Lázár Ervin, Janikovszky Éva, Gerald Durrell könyveinek is ő volt az illusztrátora. A Réber-rajzok függönyként jelennek meg az ablakokon, a fény átsejlik rajtuk. A színes meseillusztrációk térfelére csodálatos, egyedi szőnyeg került, Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjének figuráival. A szőnyegen társasjátékot lehet játszani: dobókockának egy erre tervezett kis ülőke szolgál, a játékosok – szerepük szerint – koronát, kalapot ölthetnek.

A mesés könyvillusztrációk és a fekete-fehér tusrajzok, papírkarcok persze nem válnak egymástól külön az életműben: a tárlat mindkét részében lenyűgöz bennünket a mesterségbeli tudás, a hihetetlen ötletgazdagság, ahogyan egyetlen vonalból bontakozik ki a rajz, és születik meg egy önálló világ, sajátosan réberes szellemességgel.

A Réber László művészetét megismertető székesfehérvári tárlat a város egyik legszebb műemléki épületében kapott helyet. Tíz esztendeje a Hiemer-Font-Caraffa épülettömb ad otthont a Hetedhét Játékmúzeumnak, amely két nagyszerű gyűjteményt őriz: a kultúrtörténész Moskovszky Éva és édesanyja, Auer Erzsébet különleges bababirodalmát, valamint a kivételes tehetségű grafikusművész, Réber László hagyatékát. A Hetedhét Játékmúzeum megnyitásakor a babaszobák és lakói, azaz a Moskovszky-gyűjtemény elhelyezésére volt csak elegendő pénz, ezért a Réber-kiállítást akkor amolyan „helyfoglalásnak” tekintették a szakemberek. Csak később, 2018-ban nyílt lehetőség az alkotó kvalitásaihoz méltó állandó tárlat létrehozására, Vonalba zárt történetek címmel. A kurátor, Gärtner Petra vezette csapat munkája olyan pazarul sikerült, hogy 2019-ben elnyerte az „Év kiállítása” címet.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!