Eleinte csak álmomban sírtam – ukrán menekültek Lengyelországban

Fotók: Bielik István

Margarita Ormotsadze Yakovleva

Fordította: Kerényi Kata

Ljubinból jöttünk, ez egy kisváros Volinyban. A városunkban minden férfit besoroztak katonának. Irpinybe vitték őket, harcolni az oroszok ellen. Mindannyian meghaltak – meséli egy ukrán hölgy és a nővére.  

Ezzel a történettel kezdődött életem egyik legnehezebb fejezete. 2022 márciusában hagytam el Kijevet, amikor az oroszok lebombázták a TV-tornyot és Babij Jart, a lakóhelyem környékét. A házunk falai remegtek a robbanásoktól. Azóta is a zsigereimben érzem azt a félelmet, amit akkor, a becsapódások közben éreztem. Az Ukrajnai Zsidó Hitközségek Szövetsége menekített ki Kijevből Bukarestbe, és aztán, Budapest érintésével, Varsóba.

A ljubini történetet a vonaton hallottam Varsó felé menet. Két nő mesélte el, két testvér, az egyiküknek nincs karja. Ő cukrász, egy süteményes webshopot vezet. A testvére egy gyárban dolgozik.

A következő hetekben rengeteg olyan emberrel találkoztam, akinek hiányzott a lába vagy a karja. Ők azok, akik csodával határos módon élve kijutottak Mariupolból, Harkivból, Bucsából vagy más, hasonlóan célponttá vált területekről. Mindannyian rokonaikat temették el városaikban.

A lélegzetem is elakadt, mikor ezekkel az emberekkel beszéltem. A legjobb esetben is az egész életüket hagyták hátra Ukrajnában. Az EWL Agency felmérése szerint a menekülők 93 százaléka nő, gyakran kicsi gyerekekkel és idős szülőkkel. Szó szerint mindenük Ukrajnában maradt: a lakásuk vagy házuk, az ingóságaik, és sokszor a férjük, az apjuk, a fiaik. A 60 év alatti férfiak ugyanis nem hagyhatták el ukrajnát, kivéve azokat, akiknek három vagy több kiskorú gyermekük van.

Nagyon nagy döntés mindent hátrahagyni és nekivágni egy ismeretlen országnak. Sokan azért lesznek áldozatok ebben a kegyetlen és igazságtalan háborúban, mert nincs elég lelkierejük, hogy nekiinduljanak. Mindenki, aki elmenekült, túlélte a bombázásokat – azokat, amelyek most is pusztítanak Ukrajna egész területén. Ez a folytonos kiszolgáltatottság már önmagában is elég ok, hogy valaki biztonságosabb helyet keressen maga és a gyermekei számára.

És vannak, akik valóban megjárták a poklot. Irpiny, Harkiv, Mariupol. Emberek tucatjaival találkoztam, akiknek nem lesz hová visszatérniük, akik napokat, heteket töltöttek bombázott területeken, élelem és víz nélkül, rettenetes körülmények között. Az egyik nőnek, akivel beszéltem, annyira remegett a keze, hogy etetni kellett, mert egyedül képtelen volt enni.

Most Varsóban vagyok, ahol az ukránt vagy oroszt második anyanyelvként beszélő lakosság létszáma az eddigihez képest negyedével lett több másfél hónap alatt. Krakkóban, Varsóban, és a többi városban is mindenhol ukrán beszédet hallani. Johnny Daniels önkéntesként dolgozik itt, a From the Depths alapítvány vezetője, amely a holokauszt túlélőit és a Világ Igazait segíti. Február 24. óta azokat az ukránokat is támogatja, akik a háború elől keresnek menedéket Lengyelországban.

 „A lengyelek segítőkészsége elképesztő. Szinte mindenki fogad az otthonában menekülteket. Az egészségügyi ellátás, a közlekedés, a mozi mind ingyenes a menedékkérők számára”– meséli Johnny. 2,7 millió ukrán menekült érkezett Lengyelországba. Az EWL felmérése szerint ebből 1,7 millió itt is marad.

A lengyel állam  300 złoty egyszeri segélyt nyújt (ez valamivel kevesebb, mint 100 dollár). Létezik egy lakhatási segélyprogram is – a menekülteket befogadó lengyel polgárok állami támogatást kapnak. A 2022. február 24. után érkezett nők számára a közlekedés ingyenes. Ugyanígy minden orvosi szolgáltatás is. A mentők segélyvonalán ukrán önkéntesek dolgoznak, akik saját anyanyelvükön tudják megszólítani a menekülteket. A telefontársaságok ingyenesen biztosítanak SIM-kártyákat. És rászorultságtól függően az ukránok folyamodhatnak további anyagi támogatásért is.

 Az EWL kutatása szerint a fő ok, amiért az ukrán menekültek Lengyelországban maradnak, a hasonló kulturális háttér, és az ebből fakadó munkaerőpiaci lehetőségek. Rengeteg ukránnal találkoztam az ittlétem óta: taxisofőrökkel, hivatalnokokkal, takarítókkal, pultosokkal, szakácsokkal, fogorvosokkal stb. Mindegyikük február 24. után érkezett, menedéket keresve a háború elől. Lengyelország pedig lehetőséget adott számukra, hogy elhelyezkedhessenek.  „A hét minden napján, éjjel-nappal dolgozom” – mondja a kijevi Oleg, taxisofőr. “Rengeteg tortarendelésem van!” – mesélte a vonaton a kéz nélküli hölgy.

Az EWL adatai alapján a menekültek több mint 17%-a magasan képzett: 1%-uk orvos, 2%-uk informatikus, 15%-uk pedig az oktatás területén dolgozik. A lengyel újságírók kiemelik, mennyire fontosak az ukránok számára szervezett nyelvtanfolyamok: így a felsőfokú végzettséggel rendelkezők hamar jó munkalehetőségekhez juthatnak.

Mindezzel párhuzamosan a civil- és vallási szervezetek és az önkéntesek segítő munkája is nélkülözhetetlenül fontos.   

Íme egy történet, amit Johnny osztott meg velem:

„Natalia Pinkin 89 éves, korábban egy repülőgép-alkatrész gyárban dolgozott Zaporizzsjában. Munkatársai „Iron Lady”-nek hívták határozott, de gondoskodó stílusa miatt. Néhány éve elveszítette a férjét, sajnos mára már előrehaladott demenciában szenved. Városát, Zaporizzsját súlyosan érintette az orosz támadás, és Nataliát lánya, aki nem tudta elhagyni Ukrajnát, egyedül buszra ültette, hogy biztonságos helyre küldje. Az elmúlt két hétben a zsidó közösség gondoskodott róla, és amennyire csak tudunk, segítünk neki ruházattal, tisztálkodószerekkel, még egy járókeretet is szereztünk számára.”

És ez csak egy több tucatnyi hasonló eset közül. Nem mindenki éli túl a menekülést. Szomorú látni, amikor az idős szülőket elhozza a családjuk, de az öregek nehezen viselik az utazással járó megpróbáltatásokat és érkezés után itt halnak meg. Az elmúlt néhány hétben három ilyen esettel is találkoztam. A családnak nincs más választása, mint vállalni a kockázatot, mert közvetlen életveszélyben vannak.

A barátom, Alexandr hozzájárult, hogy itt is közzétegyem a Facebookon írt bejegyzését. A munkahelyén találkozott egy lengyel pszichológusnővel.

Régóta nem láttam, bár egy épületben dolgozunk. Kiderült, hogy munkaügyben Przemyślben volt. Szinte rögtön azután, hogy megindult a menekült áradat, odaküldték, és több mint egy hónapig volt ott.

Most, mikor újra találkoztunk, úgy festett, mint aki maga is segítségre szorul. Láthatta rajtam, hogy meglepődtem, mert a következőket mondta:

Azt tartották rólam, hogy nagyon erős vagyok és jó pszichológus. Magam is így gondoltam, egészen addig, amíg csak egy kényelmes irodában dolgoztam olyan emberekkel, akik családon belüli erőszakot szenvedtek el. Aztán egy hónapig foglalkoztam menekültekkel. Leggyakrabban az utcán beszélgettünk, sok menekülő számára én voltam az első, akinek elmondta, mit élt át az útja során. Eleinte munka közben nyugodt tudtam maradni, és csak álmomban sírtam. Nem, nem is sírtam; üvöltve zokogtam. Nyugtatót kezdtem szedni. Aztán azon kaptam magam, hogy szinte minden beszélgetés után a mosdóban zokogok. És semmi nem segített: sem a tapasztalatom, sem a tabletták, sem a kollégáim. Aztán már együtt sírtam azokkal, akikkel beszélgetnem kellett. Minden egyes alkalommal. Nem bírtam tovább. Szükségem volt egy kis szünetre.

Egy lélegzetvétellel mondta el az egészet, nyugodt hangon, egyetlen könnycsepp nélkül. És a végén még hozzátette:

„Azoknak, akik ilyen szenvedést képesek okozni embertársaiknak, a pokol tüzén kell égniük, egytől-egyig.”

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!