A háború első néhány hetében szinte minden barátom elhagyta Kijevet: Izraelbe, Németországba, Lengyelországba, Liechtnsteinbe, Csehországba, és más országokba menekültek. Az ottani kormányok mellett önkéntesek és teljesen egyszerű, hétköznapi emberek fogadták őket és nyújtottak számukra segítséget. Ismeretlenek nyitották meg a házuk ajtaját előttük, étellel kínálták őket, ruhát vettek nekik. Végtelenül megindító gesztusok ezek.

Bécs második kerületében, az Integrációs Ház Projekt mindhárom épületén fekete zászló jelzi: a menekültügyet nagy veszteség érte. Nemcsak a ház mostani lakói, a projektek részvevői, a számkivetettségből három évtized alatt kiemelt és a hétköznapi életbe átvezetett egykori menekültek ezrei/tízezrei gyászolnak. Willi Resetarits, a népszerű muzsikus, énekes, előadó halála nagy csapás Ausztria zenei életének is.

Van Bécsben egy múzeum, ahová ritkán téved külföldi. Volkskunde Museum, vagyis a néprajzi. Kissé lepukkant barokk palota a Josefstadt-ban, a dallamos nevű Laudongassén. Villamos csörömpöl előtte, ami a belvárosba visz. Ez itt lakónegyed, nem turista-látványosság. Talán be sem megyek, ha nem srévizavé szemben van szerencsém megszállni egy verőfényes októberi héten. Így is csak az utolsó napom délelőttjét szánom rá, hogy elüssem az időt a vonatom indulásáig.