Bíró Kriszta: Menekültél ma már?

Fotó: Volkskundemuseum,at

Bíró Kriszta

Hová tűnt el nagymama álszakálla,

amit viselt matrózinas korában?

(Kálnoky László: A kegyelet oltárán)

Van Bécsben egy múzeum, ahová ritkán téved külföldi. Volkskunde Museum, vagyis a néprajzi. Kissé lepukkant barokk palota a Josefstadt-ban, a dallamos nevű Laudongassén. Villamos csörömpöl előtte, ami a belvárosba visz. Ez itt lakónegyed, nem turistalátványosság. Talán be sem megyek, ha nem srévizavé szemben van szerencsém megszállni egy verőfényes októberi héten. Így is csak az utolsó napom délelőttjét szánom rá, hogy elüssem az időt a vonatom indulásáig.

A múzeum bejárata (fotó: PNL)

Az állandó kiállítás címe Ausztria partjai, ezen egy pillanatra meghökkenek. Nyilván több száz éves, patinás bútorokban és használati eszközökben fogok gyönyörködni, és majd felületessé válok némi idő után, nem nézek meg minden recét egy XVIII. századi bölcsőn, vagy cizellált ónkupán. Nos, a bölcső és az ónkupa megvan, meg szekrények, ágyak, edények, varsák, sőt még egy kétszáz éves szánkó is. Mellettük pedig 2015-ös menekülteknek a tárgyakhoz fűzött megjegyzései olvashatóak. Összehasonlítják az itt látható darabokat mindavval, amit elhagyni kényszerültek. Tiroli szobabelsőt a valahol Szíriában hátrahagyott házzal, ami egy lány otthona volt, és nem hisz abban, valaha visszatérhet oda. Lóg a falon egy százötven éves óriási serpenyő – mellette írás, mennyire hiányzik valakinek a nagyanyja főztje. Milyen jó lenne újra vendéget fogadni. Pohárból inni, nem pillepalackból. (Mert pillepalack is van, összenyomva – ugyanolyan sérült, mint mellette a kétszáz éves mázas ivóedény. Céljukat tekintve ugyan mi különbség van a két tárgy között? Semmi.) Nem könyöradományból öltözködni. Nem konténerben aludni. Beilleszkedni, mégis önazonosnak maradni. Egyáltalán – élni volna jó. Nem bizonytalanul, otthontalanul, állandó félelmek között bolyongva.

A szánkó (fotó: PNL)

Méltóságteljes régi ladik a huszadik század elejéről, hozzá akkurátus leírás, mire és hogyan használták. Mellette szétvágott gumicsónak. Ki utazott benne? Partra jutott? Él-e még?

Tönkrement, darabjaikban is szép cserépedények, ugyanabban a tárlóban szilánkosra repedt képernyőjű mobiltelefon, az egyetlen kapocs, ami az otthonrekedtekkel összefűz egy fiút.

Hótaposó talpak háncsból, a XX. század elejéről – ugyanitt loop-olt felvétel a pillanatról, amikor egy honfitársam, kamerával a kezében, elgáncsol egy férfit, aki fiával a karjában rohan, hogy átléphessen egy határt. Olyan szégyen fog el, lángvörös leszek.

Maradnék még, akár zárásig, de nem lehet, megy a vonatom. A Hauptbahnhofon sietve rendelek egy vietnami étkezdében, isteni ebéd, a tulajnak tűnő asszony nem beszél angolul, kézzel-lábbal magyarázza, hol találom a csiliszószt, amennyiben bírom a csípőset. Tétován bóklászom a boxok között, minden hely foglalt, végül egy turbános férfi németül – majd angolul, amikor rájön, nem értem, mit mond – invitál, osszam meg vele az asztalát. Eszem a vietnami kaját, ő nagy élvezettel vínersniclit, hagymás krumplisalátával. Van még tíz percem, kezet mosni megyek, a vécésnéni szemmel láthatóan nem von haus aus sógor, kezében törlőrongy és fertőtlenítő, mosolyogva integet, melyik vécé tiszta immár, fáradjak be talán abba. Nem tud nem eszembe jutni, vajon ők is szereplői lehetnének-e annak, amit ma délelőtt láttam.

Felszállok a vonatra, elgyűröm a kabátomat az ablak melletti akasztóra, milyen jól szolgál majd párnaként, ha aludni szeretnék. Van kabátom. Tudom, hova megyek haza. Kinézek az ablakon, és kiröhögöm saját magamat, mert ez már tényleg maga a giccs, mégis itt van: a kalauz, aki láthatóan európai, sőt, nyilván wienerisch őslakos, még elbúcsúzik a kisfiától. A kisfiú bőre csokoládébarna, vállán iskolatáska, átöleli a papa derekát, úgy mondja, hogy tschüss, Abu. Nem, az Abu nem muzulmán becenév, hanem a német apa szó egyik változata.

Tulajdonképpen képtelen feladatra vállalkozom, amikor meg akarom írni ezt a kiállítást. Ahogyan egy zeneművet vagy festményt sem lehet elmesélni. Mi az, amit láttam? Konténer-néprajz. Szemét-romantika. Túlélő-kiképzés. Ahol egy alpesi parasztházból tengeren hánykolódó menekült-hajóra látni. Mégis, van valami szép ebben az egészben. Valami felemelő. A kiállítás egészéből az együttérzés sugárzik, anélkül, hogy rám erőszakolná a sajnálkozást. Felmutat, nem kioktat. Nem múzeumban voltam, hanem abban a valóságban, amellyel nem szeretünk szembesülni. A valóságban, hogy mit hagyok el, mit őrzök meg, mi fontos valójában.

Az Ausztria partjai 2018-ban nyílt, 2044. január 31-ig látogatható. Kíváncsi vagyok, vajon akkor mit fognak képviselni mindennapjaink roncsai egymás mellett. Ami ma kidobott szemét, nem jelenti-e ugyanazt majd akkor, mint ami ma értéket képvisel pusztán avval, hogy régi. Régi, és úgy tartjuk, hogy a kultúránk része. Addigra minden egyes tárgy régi lesz. És a kultúránk része.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!