Julka

Lévai Katalin

Ha nők vagyunk, anyáink révén emlékezünk, írja Virginia Woolf, ami a családunk esetében mindenképpen igaz. Julka nagymamámat, akit soha nem ismertem, igazi nagymamámként szerettem, és ezt anyámnak köszönhetem. Ő volt az, aki az anyja iránt érzett kimondott és kimondatlan szeretetével egy életre összekapcsolt bennünket.

A nappaliban, a plafonig érő aranykeretes tükör lapján egy fénykép áll, rajta hosszú, fekete ruhában egy idős asszony, mellette sötét öltönyben a férje: Zsivánovits Júlia és Petrucz Maximilián. (Itt elolvasható a róla szóló írás) A nagymamám és a nagypapám. A fénykép ugyanannak a tükörnek az asztalkáján áll, amely előtt készült 1938-ban, kettős tükörkeretbe foglalva alakjukat. Ez az utolsó közös kép a nagyszüleimről. Nagymamám történetét ismerem. Élete igazságát évek óta kutatom.

1882-ben Kikindán született egy szegény, hatgyerekes, monarchiabeli szerb család első gyermekeként. A család a századforduló táján költözött Pestre, Julka itt kezdte meg felnőtt életét. Amióta megpróbáltam a saját szememmel és nem az anyám szemén keresztül megismerni őt, leginkább egy kérdés foglalkoztatott: Hogyan vált pesti polgárrá az én szerb nagymamám? Látom magam előtt, amint egy nyári reggel tizennyolc évével, szőkén és formásan, ódivatú blúzában, szétterülő szoknyájában megáll a belváros forgatagában, és körbenéz. Megbámulja a villamoskocsik csilingelő dobozát, megcsodálja a masamódbolti Sisi-kalapokat a Koronaherceg utcában, és örömmel állapítja meg, milyen sok cirill betűs cégtáblát zörget a szél az üzletek felett. Az utcákon magyar, szerb, német és jiddis szavak keverednek egymással, és ez jó érzéssel tölti el: nincs egyedül a magyar fülnek idegen szláv nyelvével. A Vámház körúton, a Vásárcsarnok bejáratánál nagyobb a nyüzsgés, mint vásárnapon Kikindán. A Duna-parttól vasúti sínen érkezik a rengeteg friss áru, a stégen lábak dobognak, a rakodómunkások hatalmas ládákat gurítanak, az asszonyok nagy kosarakban kenyeret és tejes sajtárokat cipelnek. Szánakozva nézi a bejáratnál a földön kuporgó koldusokat, akik maguk elé mormogva kéregetnek, és összeszorul a szíve. A falusi szegénységet ismeri, volt benne része neki magának is, de az nem ilyen. Ott alamizsnát nem úgy vetnek a koldus elé, mint kutyának csontot. A koldus sem akarja, hogy szánakozzanak rajta, munkát vállal inkább, nem kéreget. Szégyenkezve hajtja le a fejét. Nincs nála semmi, amit adhatna, de ha adna, akkor is szégyellné magát.

A szerző archívumából

A Duna-parton sétál tovább. Nemrég azt olvasta, itt, a pesti oldalon épül Európa legnagyobb országháza. Félmillió díszkövet és vagy fél mázsa aranyat építenek bele, olyan lesz, mint egy mesebeli palota, pedig nincs is annyi politikusa az országnak, hogy ekkora házra lenne szüksége. Szavazni az emberek hat százaléka tud, mert a szavazati jog iskolához és vagyonhoz van kötve. Csak most döbben rá, hogy ő sem vehetne részt a választáson. Nemcsak azért, mert se iskolája, se vagyona, hanem azért, mert nőnek született. Igaz, a falujában megtanulta, hogy a nőkre más törvény vonatkozik, mint a férfiakra: elég feleségnek és anyának lenni, és kész, a politika a férfiak dolga. De hogy micsoda úri mulatság politikusnak lenni, most érti csak meg, amikor nézi ezt a hatalmas palotát a sok kapujával és a díszes ablakaival.

Tizenegy óra táján, amikor visszafelé sétál a belváros eleven, lüktető utcáin, látja, hogy Pest minden asszonya a Szervita térre sereglik tollas kalapjában, földet súroló szoknyájában, és a barátnőjével karonfogva sétálgat, vásárol vagy kirakatokat nézeget. Régimódi ruhájában, viseltes cipőjében félénk pillantásokat vet rájuk, nem tartozik ő ehhez a világhoz. Úgy kirí közülük, mint a rozzant Kittl-ház a Duna és a Torony utca sarkán a gyönyörű stukkós épületek közül, állapítja meg keserűen, és siet tovább. Délben megkondulnak a harangok, akkor már nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlít a város. Fiákerekből dámák szállnak ki, ruhájukon megcsillan a napfény, cilinderes, glaszékesztyűs urak tűnnek fel a Kígyó tér sarkán, a virágboltba mennek gomblyukvirágot, díszcsokrot vásárolni.

Fiáker és villamos. A kerámiatetővel díszített modern Vásárcsarnok végében baromfiudvar lármázó kakasokkal. Az Eskü téri bérházak mögött kéregető koldusok, a mellékutcákban hontalanok és ágyrajárók. A Duna-korzón elegáns dámák és virágot áruló szegény parasztasszonyok. Tornyos, stukkós épületek és omladozó falú házak. Fura egy város!

Julka magába szívta a város tanításait, színeit, illatát, nézte, hogyan járkálnak az emberek az utcán, milyen ruhákat hordanak a nők, hallgatta, milyen nyelveken beszélnek a városlakók, hogyan viselkednek a kereskedők a vevőkkel, és ezekből a megfigyeléseiből rakosgatta össze a saját képét a városról, mint ezernyi szálból szőtt tarka szőttest. Úgy képzelem, megismerte Pest valamennyi arcát, az úrit, a polgárit és a nyomorúságosat is, mielőtt megtalálta a helyét a pesti szerb negyedben, és megtanulta berendezni az otthonát a Veres Pálné utcában. Tudta, hogy a lakásba kell egy szalon, a szalonba tükör és zongora, meg egy kerek asztal, amely köré majd összegyűlhet a család délután teázni, beszélgetni, zenét hallgatni. Ez a tizennyolc éves szláv lány már úgy lépett be a huszadik századba, mint egy pesti polgár. Talán nem is az eszével, inkább az álmaival költözött be Pestre. Ez időben ereje és szépsége teljében volt, hamar búcsút vett hát a korábbi életétől, és olyan gyorsan vert gyökeret az újban, mint a virág, amelyet friss földbe ültettek át. Tanult, iparkodott, mindent megtett, hogy megértse az új világot, alkalmazkodjon hozzá, de, ha kell, szembeszálljon vele. S ehhez megtalálta a társát, akiben ugyanez az erő munkált. Mennyi étvágy, mennyi szenvedély, mennyi vágy kellett ahhoz, hogy együtt felépítsék a saját életük, a saját családjuk, a saját nyelvük és vallásuk közösségét, biztonságuk világát. Jó lenne elmondani nekik, milyen büszke vagyok a bátorságukra, a kitartásukra, a kétkezi munkájukra, és arra, hogy valamilyen rejtélyes módon sok nemzedéken át segítettek megőrizni családunk összetartozását. Gyanítom, hogy erre legfeljebb azt felelnék: mi csak éltük az életünket.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!