Markó Ivánnak nem húzom ki a nevét

Dési János

Iván! Nem, nem voltunk barátok, bár egy időben sokat, nagyon sokat beszélgettünk. Talán még őszintén is. Ugyan, legtöbbször nem négyszemközt, hiszen egy tévéműsorban botlottunk először egymásba: arról kellett őt kérdeznem, miért fontos neki Izrael, Jeruzsálem, a zsidóság. Szenvedélyesen és ékesszólóan beszélt – a szavaknak is nagy művésze volt, nemcsak a testbeszédnek.

A műsor véget ért, a fények egyszercsak kihunytak, de Iván nem hagyta abba. Aztán egy idő után a kameramanok szépen kioldalogtak, de ő még mindig mondta. Később bejött a rendezőasszisztens, hogy bocsánat, ennek itt vége. Nekikezdenének a következő műsor felvételének, jó lenne, ha esetleg kifáradnánk.

Aztán még hosszan ültünk az előtér kopott foteljaiban. Megérkezett a taxija, de elküldte, hogy folytathassa a beszélgtést, most már csak velem. Ránk sötétedett, bele is fáradtunk. De attól kezdve kisebb-nagyobb rendszerességgel beszéltünk. Igyekeztem minél több bemutatójára elmenni – egy időben szerintem az összesen ott lehettem –, és előtte-utána dumálni egy jót. Szomorúan figyeltem, hogy a világ egyik legkitűnőbb balettművésze és társulatvezetője miként szorul mind kisebb, és művészetéhez képest méltatlanabb helyekre.

Valóban remek társulatot rakott össze, és fontos előadásokat készített – időnként még a napi politikát is színpadra állítva. Egyszer például egy Dob utcai zsidó öregasszonyt alakított, akit a neonácik megfélemlítenek. Hátborzongató volt, különösen, hogy tudtuk: az emlékeiből élt. És a közönség is: hiszen belelátta még azt, aki ifjabb éveiben volt, és aki örökre megmarad a filmeken és az emlékeinkben. Én sosem felejtem el, hogy tőle tudtam meg, végiglelkesedve klasszikus előadásait Győrtől Budapestig, hogy a balett egy egészen csodálatos dolog, valami teljesen más, mint aminek addig tartottam.

Markó Iván nagy művész, a legnagyobbak közül való. Az csak a magyar rögvaló következménye, hogy életében nem kapta meg a hozzá méltó helyet. Felteszem, barátainak és támogatóinak száma most exponenciálisan növekszik; pedig ennek sokkal korábban lett volna az ideje.

A járvány előtt nem sokkal egy nyilvános beszélgetésen vettünk részt. A színházterembe menet a liftbe beszállt velünk egy hölgy is, aki, amikor meglátta Markót, csak annyit tudott kinyögni: “Mester, sosem hittem volna, hogy egyszer együtt liftezhetek majd magával!” Mire Markó kecsesen meghajolt, és ott a liftben, az első és a második emelet között felkérte a hölgyet, kettőt-hármat fordult, pörgött vele. Mikor nyílt az ajtó, nem is tudom, ki volt boldogabb. Markó, aki a kétfőnyi közönségnek is megmutatta; vagy útitársunk, aki megtudta, hogy kedvence, akármekkora művész, mégiscsak ember, és még humora is akad.

Apropó, humor. Kétszer volt szerencsém hosszabban hallgatni, amint egykori artistaképzős osztálytársával és barátjával, Somló Tamással beszélgetnek, húzzák egymást (az egyik ilyen beszélgetésből műsor is lett az ATV-n. Tartok tőle, hogy már rég letörölték.), és a közönség megszakad a nevetéstől.

Pár éve egy méltatlan támadás érte, és én nem védtem meg annál az újságnál, ahol akkor szerkesztő voltam. Megorrolt rám, és elmaradoztak a találkozások, a hosszú telefonok. Aztán egyszer összefutottunk az utcán. Ő is sietett, én is, de még odaszólt, hogy nem haragszik már – keressem! Van egy listám, amin azok az emberek szerepelnek, akiket keresnem kellene. Nem húzom ki róla a nevét.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!