Az osztrákok az adakozás bajnokai

Szászi Júlia

A nyolcvanas hölgy – húsz évet simán letagadhatna – figyelmesen mustrálja a gondosan bekeretezett festményeket. A falhoz támasztott gyűjteményből egyet-egyet előre tesz – hátralép, alaposan megnézi, majd visszateszi és jöhet a következő. A helyszín a saját bécsi lakása, annak is az a kicsiny szobája, ahol festeni szokott, és ahol már alig van hely a kész képeknek.

Elisabeth nyugdíjba vonulása óta, vagyis több mint tizenöt éve keresi a számára megfelelő elfoglaltságot. Ízlése, kézügyessége mindig is volt. Eleinte varrt, megrendelésre székhuzatokat, aztán jött a fotózás, amely annyira fontossá vált, hogy elvégzett az egyetemen egy fotótörténeti kurzust. Baráti segítséggel még kiállításokat is rendeztek képeiből, egy-egy sorozat, például a konyhákba jól illő gyümölcs-zöldség csendéletekből, el is kelt. Később jött a lánckészítés féldrágakövekből: csupa igényes, szép és egyedi darab. A legtartósabb hobbi mégis a festés. Elisabeth tanfolyamokra jár, nem túl magas (igaz, évente tizennégyszer kapott) nyugdíjából szívesen költ tandíjra, kellékekre, hiszen nagy örömet talál az alkotásban. Ahogyan annak idején a fotóiból, a festményekből is sikerült már egy-egy kisebb kiállítást rendezni (valamilyen kereskedelmi egységben, például bútorboltban vagy bank előterében), sőt egy-egy kép gazdára is talált. No, meg a családtagok, a barátok is válogathattak belőlük.

Ez a mostani mustra teljesen más. Elisabeth jótékonysági célra válogat: az elképzeléseinek megfelelő festmény a Licht ins Dunkel (Fény a sötétbe) címmel hagyományosan év végén megrendezett nagy jótékonysági aukcióra kerül. Elisabeth nem gondolja magát nagy művésznek, azt sem hiszi, hogy majd az utókor felfedezi, de tudja, hogy ezek a képek hangulatosak, kellemesek a színeik, és jól mutatnak egy-egy lakás falán. Vagyis pont olyanok, amilyenre valószínűleg licitálnak azok, akik szeretnék megsegíteni a bajba jutottakat.

A nagy és látványos jótékonykodási hullám kétségkívül karácsonykor éri el tetőfokát, akkor, amikor az ORF (az Osztrák Állami Rádió és Televízió) megrendezi a Licht ins Dunkel jótékonysági gálát.  Az ötlet az ORF egyik tartományi szerkesztőségében született meg, 49 évvel ezelőtt. Alig öt évvel később a központi adó magáévá tette az ötletet és alaposan meg is emelte az esemény rangját: ekkor láthatták először a tévénézők a nagyszabású gálaműsort, mely alatt adományozni is lehetett. Ma már jókorára duzzadt adminisztrációs gépezet gondoskodik a zökkenőmentes lebonyolításról: az adásban sűrűn megjelenő bankszámlaszámra lehet utalni, vagy telefonon bediktálni (a név, a cím és a telefonszám megadása mellett), mennyit szán az adományozó a jótékonykodásra. Minden közreműködő ellenszolgáltatás nélkül teszi a dolgát, a gálaműsor résztvevői is. Évről évre egyre több az ötlet: például az idén először rendeztek árverést a civilek által felajánlott tárgyakból, mégpedig a kilenc tartomány mindegyikében. Elisabeth festménye Bécsben került kalapács alá – azt nem tudni mennyiért, de mindegy is. Az idei teljes bevétel 13,5 millió euró volt, ennyi jut annak a mintegy 400 jótékonysági projektnek, amelynek ma már a Licht ins Dunkel az ernyőszervezete. Az adományok útja nyomon követhető, az adományozó biztos lehet abban, hogy a segítsége célba jut.

A Licht ins Dunkel persze csak az egyik a sokféle, sokkal hétköznapibb jótékonykodás közül. Az osztrákok számára a szolidaritás magától értetődő, akkor is segítettek másokon, amikor nekik is kevesebb jutott.

Itt van például a Caritas. A szervezetet 1921-ben alapította a bécsi érsekség, akkor az első világháborúban megnyomorított családok megsegítésére. Az osztrákok ügyes szervezőkészségének köszönhetően a harmincas évek gazdasági válsága idején is jól szervezett hálózat segítette a rászorulókat. A második világháború alatt kényszerszünet következett: a hitleri birodalom nem engedte segíteni áldozatait, a Caritast betiltották. Az 1949-es újjászervezés után máig működő szolgálatok alakultak ki. 1956-ban fontos szerepet játszott a szervezet a magyar menekültek életében, az egykori disszidensek máig hálával emlékeznek, s közülük sokan tolmácsként, kisegítőként maguk is elszegődtek segíteni a segítőket. A világ kitágult, a Caritas már külföldre is juttat ausztriai adományokat. Feledhetetlen a „Bajban a szomszéd” néven a Balkán-háború idején szervezett kampányuk. Mára több mint tízezer munkatársat, két és félszer annyi önkéntest foglalkoztat, s felsorolni sem lehet, hányféle intézményt tart fenn: hajléktalan otthonokat, menekült táborokat, nappali étkezési lehetőséget, házi ápolást és ha kell, konkrét anyagi segítséget nyújt.  

A bécsi Carla

Tavaly több mint 37 millió euró folyt be a lakosságtól – a könyvelésbe bárki betekinthet, hiba nincs. Ezernyi formája van az adománygyűjtésnek: a háztartásokhoz minden évben a szervezetnek megcímzett zárható műanyagzacskót juttatnak el, azzal a kéréssel, hogy kidobásra ítélt mobiltelefonjukat postai úton juttassák el hozzájuk. Az értékesítés meglepően szép bevételt hoz. Saját használtcikk áruháza, a Carla, Bécs nem túl kieső részén, egy régi nagy raktárhelységben a begyűjtött holmikat és az örökös nélküli hagyatékokból ide került, néha kifejezetten értékes régiségeket kínálja megfizethető áron. Ez többszörös támogatás: sok kispénzű család innen szerzi be nem csak a ruházatot, hanem háztartása felszereléseit is. Jóleső a tudat, hogy a vételárból a szervezet a működési költségek levonása után egyéb projekteket finanszíroz. Senki ne higgye, hogy itt csak „vacakot” árusítanak: szép régi bútordarabokhoz, szőnyegekhez, porcelánhoz is hozzá lehet jutni, ha nem is annyira olcsón, de megfizethetőbb áron, mint amennyit ugyanezért egy régiségkereskedő elkérne. Új holmi is akad hébe-hóba: csődbe ment boltok, avagy korszerűbb termékre áttérők adományozzák azt, amit nem tudnak értékesíteni.

Utóbbi megfontolásra élelmiszerhálózat is alapoz. Az elv pofonegyszerű: az eladatlan, de még fogyasztható, mindössze szépséghibás, avagy nagyon rövid lejárattal elavuló termékeket kidobás, megsemmisítés helyett a rászorulókhoz juttatják el. Az ötletre szervezet alakult, elsőként Grazban, egy mindenre elszánt lelkész, Wolfgang Pucher irányításával, s hamarosan már országszerte több tucat ilyen szociális piacnak nevezett bolt létesült.  A logisztikát a szociális piacokat átfogó ernyőszervezet, a Vinzenzgemeinschaft és a Sozialmarkt Egyesület biztosítja, átvállalva a szállítás és szervezés gondját.  A kenyeret ingyen adják („A Bécsben naponta kidobott kenyér fedezné Graz teljes szükségletét” – mondja Wolfgang Pucher), a többi áru más hálózatok még éppen le nem járt szavatosságú, avagy sérült csomagolású árucikkeiből áll össze.  Visszaéléstől, az olcsón vett termékek továbbárusításától nem kell tartani: itt garantáltan csak saját fogyasztásra és csak az vásárolhat, akinek a havi jövedelme nem éri el a 800, párok esetében az 1150 eurót. A szociális segélyben részesülők számára a jövedelmet igazoló kimutatás alapján automatikusan igazolvány jár. Hogy mindenkinek jusson, az igényjogosultak is csak hetenként kétszer, meghatározott összegig vásárolhatnak. Alapélelmiszerekből, tisztálkodási szerekből az engedélyezett keret fedezi a családok szükségletét: itt 35-40 euróba kerül az, amiért egy normál boltban 120-140 eurót kellene fizetni. A tapasztalat jó: az ipar és a kereskedelem készségesen adja a felesleget. Aki azt hiszi, hogy a gazdag Ausztriában nincs szegény ember, az nézzen egyszer körül egy ilyen boltban: mozdulni alig lehet, s néha még sor is áll.

___________________________________________

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menű, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!