Horváth Gergely

Amelyik regényt, színdarabot, filmet, satöbbit a vasfüggöny egyik oldalán betiltották, azt a másikon bizonyára ünnepelték – gondolnánk joggal. De ott van a Fukuryu Maru drámája, amely mindkét oldalon túl kényelmetlennek bizonyult.

A Fukuryu Maru, vagyis “Szerencsés Sárkány” névre keresztelt halászhajó 1954. január 22-én a japán Yaizu város kikötőjéből mindössze ötödik, végül kevésbé szerencsésre sikeredett óceáni útjára hajózott ki. A huszonhárom fős legénység a Midway-atoll felé vette az irányt, tonhalrajokra és cápákra vadászva (halászva). Február végére azonban a tengerbe vetett hálóik nagy részét elhagyták – ez nem ritka, az ipari halászatban a mai napig gyakran megesik, hogy a legfontosabb eszközt hagyják sorsára a világtengerekben. A legénység nem adta fel, maradék, még meglévő felszerelésükkel enyhe délnyugati irányt vettek a híres-hírhedt, Marshall-szigeteki Bikini-atoll felé – ez a szigetcsoport 1958-ig az Egyesült Államok 23 kísérleti nukleáris robbantásának adott otthont. A hajó pechjére egynek éppen akkor, amikor az a további zsákmány reményében, március elsején megközelítette a Marshall-szigeteket.

A hajó ugyan a teszt biztonsági zónáján kívül vetette ki a megmaradt hálókat, ám a robbantás végül a tervezettnél kétszer erősebbre sikerült. Maguk a halászok is észlelték a naplemente-szerű villanást, és a pár órával később rájuk hulló radioaktív pernye is aggasztotta őket, ennek ellenére még több óráig az erős sugárzás hatókörén belül hajóztak, a hálókat begyűjtve. Március közepén hazatérve már mindannyian a sugárbetegség tüneteit produkálták. A japán hatóságok a hajóról összegyűjtött pernyét bevizsgálva megállapították, hogy az a stroncium, cézium és urán izotópjaival szennyezett, és minden bizonnyal egy hidrogénrobbantás mellékterméke – ezt pedig azzal a lendülettel nyilvánosságra is hozták, rendesen megborzolva amerikai kollégáik kedélyét. A Fukuryu Maru körüli diplomáciai csörte miatt derült ki a nagy nyilvánosság számára, hogy az USA a Marshall-szigeteken gondosan eltitkolt nukleáris kísérleteket folytat.

Az eredeti hivatására ráunó, ezért írói babérokra törő francia síkfutót (400 és 800 méteren) és fémmunkást, Gabriel Cousin-t megihlette az atombalesetbe keveredett hajó története, így egy korábbi, hosszú versét átdolgozva első drámai munkáját is a Fukuryu Maru-nak szentelte. A címe: A Fukuryu Maru drámája. A szerző nem fukarkodott a grandiózus történetmesélés eszközeivel – a narrátor egy tolószékes ex-kamikaze, a hajó kálváriáját pedig egy, a Nagaszakira mért atomcsapásban eltorzult lány, és a Fukuryu Maru-n szolgáló egyik halász szerelmi történetén keresztül ismeri meg az olvasó/néző (Cousin-ra nagy hatással volt Brecht, így a lábait vesztett kamikaze olykor dalra is fakad). Cousin a francia kommunista pártba, a PCF-be belépve a színházon kívül is elkötelezett ellenlábasa lett az atomkísérleteknek.

Az ötvenes évek francia színházi decentralizációjában kulcsszerepet játszó Jean Vilar 1959 őszén felfigyelt az akkor még kiadatlan műre, és a párizsi Théâtre Récamier (akkoriban kvázi a Théâtre National Populaire fiókszínháza) ’59-’60-as szezonjában műsorra is tűzte volna azt. A darab kész volt, hetek lettek volna hátra a bemutatóig. Máig nem világos, hogy ezután pontosan mi történt, de a különböző források két változatról szólnak. Az egyik szerint Vilar végül az általa igazgatott T.N.P. anyagi nehézségei, és a színház kulcsembere, Gérard Philipe halála miatt állt el a darab bemutatásától.

Más verziók azonban merő politikai nyomásgyakorlásról számolnak be. A nem sokkal korábban lezajló szuezi válság, valamint az Algériában nyolc évig húzódó függetlenségi harcok nyomán kialakult politikai krízis meggyőzte a francia vezetést (élükön Charles de Gaulle-lal) a nukleáris tesztrobbantások szükségességéről. Így 1960 elején – stílszerűen az algériai sivatagban, még Algéria függetlenségének kikiáltása előtt -, Franciaország letudta az első atomkísérletét. Nem lenne tehát nagyon meglepő, ha a korabeli színházi szcéna egyik legmeghatározóbb alakja által megálmodott, és a nukleáris tesztrobbantásokon hivatásszerűen borzongó szerző által jegyzett színdarab púp lett volna a francia kultúrpolitika hátán az adott évadban. A Cousin életművét összegző legtöbb fellelhető forrás magabiztosan állítja, hogy a darabot betiltották. Ami biztos, hogy azt végül csak évekkel később, 1963-ban, Jean Dasté rendezésében láthatta először a közönség, és így is csak pár előadást élt meg. Legközelebb 1980-ban került újra színpadra Franciaországban.  

A darab vesszőfutása azonban még itt sem ért véget. A később Magyarországon a Sztrogoff Mihály és a Szindbád háttérmunkálatait is segítő Mónos Attila tizennyolc évesen, 1956-ban diszkrét puskatűz közepette szökött át a magyar-osztrák határon, majd a Vörös Kereszt salzburgi gyűjtőállomásáról jutott Franciaországba. Itt egy darabig egy egyetemi tanár társaságában csatornatisztítóként tevékenykedett – a világon valószínűleg egyedüliként egy csatornában hallott először az egzisztencialistákról és Sartre-ról. Legnagyobb meglepetésére végül ENSZ-ösztöndíjjal került a strasbourgi színiakadémiára („anélkül, hogy bárkitől kértem volna”).

Mónost vonzotta a hajó-motívum, vizsgarendezése is André Obey Noé-ja volt. 1958 nyarán, még főiskolásként került Avignonba ügyelőnek – nem más, mint Jean Vilar mellé. 1964-ben, az amnesztiarendeletet követően tért vissza Magyarországra – és a Vilar mellett töltött nyár hozadékaként a Fukuryu Maru egy példányát is hozta magával. A darab ötletét a színházi élet erős embere, a Nemzeti akkori főrendezője, Major Tamás elé vitte – aki pár nap töprengést követően elmeszelte a darabot. Mónos nem rendezhette meg, hazatértét követően még hosszú hónapokig nem is honosították a diplomáját.

Major Tamás nem indokolta meg a döntését. 1964 és 1965 között a Szovjetunió 23 nukleáris tesztrobbantást végzett.