Tardos János
Szigorúan titkos!
Különösen fontos!
Napi operatív információs jelentés
45. szám
Budapest, 1985. március 5.
Tardos János, az Irodalmi Újság szerkesztője, a hazai ellenzék aktív támogatója február 26-án Párizsból jelezte a hírforrásnak, hogy a dr. Demszky Gábor által kért nyomdai alkatrészeket (nylon szita, raklet-kaparó) beszerezte és eljuttatja Bécsbe Zsille Zoltánnak, ahonnan a Bécs–Budapest között utazó elvbarátok segítségével lehet hazahozni.
Tardos János – Mérei Tibor nevében is – további segítséget ígért.
Az információ forrása megbízható, ellenőrzött; tartalma nem ellenőrzött.
Intézkedés: tájékoztatják a BM III/III Csoportfőnökséget.„
A fenti bornírt hülyeséget valamikor a kétezres évek elején kaptam kézhez a történelmi hivataltól. Ennyi slendrián féligazságot rég olvastam már, csoda, hogy nem döntöttük meg hamarabb a rendszert. Pedig hogy dübörögtünk azon a hídon, ugye, Tibor?
Méray Tibor a napokban, április 6-án lett volna 98 éves, ha megéri. De már két éve nincs köztünk, és mit tegyek, ha még mindig belesajdul a fogam vagy mim, ha rá gondolok. Apám, anyám rég meghalt, de csak most letten igazán árva – írtam akkor, két évvel ezelőtt, amikor meghallottam a szomorú hírt.
Mert Tibor a rácsos gyerekágyamtól a halála napjáig végigkísérte az életem. A szüleim barátja, apám kollégája volt. De tizenhárom éves korom óta, amikor először találkoztunk Párizsban, amikor először érezhettem a meleg, családias vendégszeretetét, nem nagyon vette le a szemét rólam. Előbb csak atyai jóbarátként bánt velem, de 28 éves korom óta akár tanítómesteremnek is nevezhetném, mert akkortól lassan-lassan, rendkívül türelmesen és töretlen kitartással rávezetett néhány szakmai fogásra az újságírás terén.
Friss disszidens, újdonsült párizsi polgár és kezdő újságíró voltam, későn érő típus. Ő pedig a legendás, világhírű Irodalmi Újság szerkesztője, újságírója, portása és postaszolgálati alkalmazottja, mindenese, esze és lelke. Egy perc alatt átlátta, hogy elvesznék az akkor még nekem idegen városban, elfelejtenék magyarul, már hetek múlva sem lennék képes egyetlen magyar mondatot sem összeeszkábálni. Másrészt meg levette azt is, hogy valahogy talán hasznomat is láthatná, segíthetnék neki levonatot olvasni, korrektúrázni, mert azt már itthon megtanultam.
Persze nekem is jólesett a feketén végzett szobafestői meg segédkőművesi alkalmi munkák unalmas órái után magyar kéziratokkal, levonatokkal bíbelődni, annál is inkább, mert ez is fizetős munka volt, ráadásul meglehetősen rendszeres.
De még a pénznél is többet jelentett nekem az a rang, hogy a messze legszínvonalasabb nyugati magyar irodalmi műhely és annak legendás vezetője közelében lehettem. Hirtelen kinyílt előttem a világ, apránként olyan emberekkel ismerkedhettem meg, mint Faludy György, Szász Béla, Király Béla, Rajk László, Haraszti Miklós, Demszky Gábor, Milan Kundera, Simone Veil, Marek Halter. Írókkal, politikusokkal, a világ haladó értelmiségének krémjével. (Méray mellett ezért, persze, hálával tartozom apám másik két párizsi barátjának, Kende Péternek és Fejtő Ferencnek is.)
Életem első igazi autóját és első igazi francia munkahelyét is Tibornak és az Irodalmi Újságnak köszönhetem. Amikor egy év elteltével már jól beszéltem franciául és lettek legális menekültpapírjaim, Méray azonnal beajánlott az újság vidéki nyomdájába ipari tanulónak és számítógépes tördelőnek – legfőképp azért, hogy az újságírás mellett legyen egy olyan modern nemzetközi szakmám is, amivel azután rendes pénzt lehet keresni. Amikor pedig fél év vidéki munka és tanulás után visszaköltöztem Párizsba, első dolga volt, hogy vegyen nekem egy „szolgálati” autót, amivel aztán rohangászhatok majd Münchenbe, Bécsbe könyvekkel, újságokkal, építgethetem, erősítgethetem kezdődő kapcsolatainkat az ottani magyarokkal és az otthoni szamizdatosokkal. Persze, mindez csak álca volt, ürügy, hogy már megint a hónom alá nyúlhasson, segíthessen anélkül, hogy ezért hálálkodnom kelljen.
Nem nyúzom-húzom végtelen hosszúra dolgot. Közös életutunk ezen szakasza csak kilenc és fél évig tartott. Akkor megszűnt az Irodalmi Újság, itthon megtörtént a rendszerváltás, én hazajöttem az új sajtószabadságban lubickolni, ő meg kint maradt, mert már végleg meggyökeredzett ott.
Ráadásul nyilvánvalóan jóval bölcsebb is volt nálam, és bár ugyanolyan boldog volt, mint én, hogy ketten, vállvetve végül is megdöntöttük a rendszert, csak velem ellentétben élt a gyanúperrel, hogy azért elvileg fordulhat még rosszabbra is Magyarország sorsa.
De hiába a köztünk megnőtt fizikai távolság, azután is tartottuk, egészen haláláig a szinte napi kapcsolatot. Ő még onnan kintről is igyekezett egyengetni a sorsomat, és őszintén, önzetlenül örült minden kis itthoni sikeremnek, és vigasztalt, ha – nem egyszer – mégis beütött a krach.
Aztán, amikor már érezte, hogy a jó hírek kora lejárt, abbahagyta az írást. Már nem akart többé semmit, csak csendben, reménytelenül nézelődni.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!