Eljött a szembenézés ideje

Tardos János

Nem fér hozzá kétség, hogy egy ideje már rákaptam a történetmesélésre, persze csak amikor kedvem is van hozzá. Most is ez történt, pedig eredetileg csak valami andalító marhaságot akartam keresni a Youtube-on, valami neutrális hangkulisszát egy szombati ebéd utáni szendergéshez a hűvös szobában, amikor odakint tombol a kánikula – nélkülem. Csakhogy egy idő után hirtelen felriadtam. A laptopom és a hozzáláncolt tévém ugyanis Pétainről és Mitterrandról kezdett el kiabálni, a szomszédok legnagyobb örömére. Ami azt illeti, ezt a háború után csak nagy késéssel felszínre evickélt vitát én nem egészen kívülállóként egyszer már átéltem.

Magyarként ugyan közelről nem feltétlenül érintene a dolog, de az apám Franciaországban élte át és túl a második világháború éveit, és ami azt illeti, Mitterrand elnökségének első nyolc-kilenc évében én is Franciaországban éltem, és valamennyire – sajnos nem eléggé – franciává is váltam. Ráadásul a sötét negyvenes évek, a kollaboráció és az ellenállás egyik-másik képviselőjét magam is személyesen ismertem. Részben az apám és régi barátai révén, részben pedig olyan liberális barátságok nyomán, amelyekbe a saját politikai menekült státuszom és az ehhez kapcsolódó affinitásom, szimpátiám, hogy ne mondjam aktivizmusom sodort bele.

Az alaptörténet az, hogy 1940-ben Hitler kevesebb mint egy hónap alatt lerohanta Franciaországot, amely politikailag és katonailag képtelen volt ellenállni. A kormány gyáván elmenekült Bordeaux-ba, majd az a nagyszerű ötletük támadt, hogy egy Spanyolországból hirtelen hazarendelt agg első világháborús hősre, Pétain marsallra hagyják az országot és ezzel együtt azt a megalázó feladatot, hogy aláírja Hitlerrel a tűzszünetet, a fegyverletételt és a békét.

A németeket akkor, a sikeres katonai revans után éppen nem nagyon érdekelte más, csak a még mindig ellenálló Anglia, ezért eleinte nem akartak beleszólni, mit művel a megmaradt francia közigazgatás az általuk meg nem szállt déli országrészben, ahol átengedték Pétainnek a feladatot, hogy békés hátországot teremtsen.

Ez lett a Vichy-Franciaország, amely együttműködött a németekkel egészen 1944-ig, amíg a szövetséges csapatok és az idejekorán Londonba menekült De Gaulle együttesen fel nem szabadították, és vissza nem állították a köztársaságot.

Csakhogy ezzel nem lehetett egy csapásra semmissé tenni az 1940 és 44 között elkövetett bűnöket, amelyek áldozatai ártatlanok voltak, franciák vagy olyan külföldiek, akik biztonságos menedéket reméltek, és akiknek ezt korábban meg is ígérték.

A rengeteg háborús időkben elkövetett atrocitás mellett volt néhány egészen felháborító és nagyszabású bűntett, például az 1940. júliusában, majd október 4-én kihirdetett első zsidótörvények, vagy az 1942. július 16-17-i nagy párizsi zsidódeportálás, az úgynevezett Vel d’Hiv, aminek következtében nem a németek, hanem francia rendőrök szedtek össze és tereltek egy biciklistadionba 13 ezer zsidót a városból és közvetlen környékéről, harmadrészben kiskorú gyermekeket. Később Drancyba, egy gyűjtőtáborba, majd nagyrészt Auschwitzba deportálták őket, marhavagonokban. Egy páran megszöktek, megérték a háború végét, de az óriási többségük elpusztult a haláltáborokban.

Drancy

Pétain a nacionalista, keresztény demagógiától áthatott rezsimjét nem nevezte köztársaságnak, de attól az még a francia állam volt, s annak rendőrei, csendőrei később is hivatkozhattak arra, hogy ők csak az esküjükhöz híven parancsot teljesítettek.

A legfurcsább az, hogy 1944-45-ben maga De Gaulle sem óhajtotta megrendezni a nagyszabású és nyilvános jogi leszámolást a francia háborús bűnösökkel, elsősorban Pétainnel szemben. Nem pontosan tudjuk, hogy miért ódzkodott ettől, de amikor az amerikaiak dél-franciaországi megérkezése után Pétain Németországba menekült, ő azt kívánta, hogy a háború után maradjon is külföldön, Svájcban vagy Spanyolországban, s valahogy úgy volt vele, hogy nem akarja feltépni a bal- és jobboldali érzelmű franciák rendkívül fájdalmas és persze még nagyon is friss egymásnak okozott sebeit. Nyilvános és nagyszabású Pétain-per is csak azért volt (1945 nyarán), mert a 90. évéhez közeledő marsall ragaszkodott hozzá, hogy ne a távollétében ítéljék el, s hogy felszólalhasson a saját védelmében.

Halálra ítélték ugyan, de agg életkorára és talán első világháborús érdemeire való tekintettel De Gaulle megkegyelmezett neki. Élete utolsó éveit egy Bordeaux melletti szigeten, egy börtönerődben töltötte, ahol a felesége naponta látogathatta.

Ez az egész kicsit emlékeztet Horthy Miklós sorsára: mintha az ő kiadatásához sem ragaszkodott volna Sztálin vagy Rákosi Mátyás. Ott is látok némi hasonlóságot, hogy ma már mindenfelé gyanús Horthy-szobrok tűnnek fel, és mintha a magyar társadalom sem akarná beismerni a saját felelősségét a magyarországi zsidók, elsősorban a mintegy 400-450 ezres vidéki zsidóság deportálásában és nagy többségük auschwitzi legyilkolásában.

Persze a francia szélsőjobboldal, a katolikus egyház fasisztoid része és a javíthatatlan jobboldali antiszemiták Pétain 1951-ben bekövetkezett halála után a kis sziget temetőjében ünnepélyes szertartást rendeztek, trikolórral, a marsall kitüntetéseivel, némi beszédekkel és nagy koszorúkkal.

A nagyobb baj nem ez volt, hanem a háborús évek embertelenségeinek ki nem beszélése, tabutémává válása. De Gaulle után a hozzá mindenben hű Pompidou sem törte meg a csendet, és elnökként hallgatott Giscard d’Estaing is. Így teltek el az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek.

Pétain és Mitterrand 1942-ben

A nagy csendbe az első hullámokat vető követ érdekes módon egy fiatal amerikai történész, Robert Paxton dobta, aki doktori disszertációját a Vichy-Franciaországról írta, méghozzá olyan eredeti dokumentumok alapján, amelyeket az amerikaiak a megszállt Németországban foglaltak le, közvetlenül a háború után. Amikor ez 1973-ban könyv alakban franciául is megjelent, azonnal kitört a botrány. Ugyanis Paxton, nem törődve a még életben lévő érintettek érzékenységével, fehéren-feketén, világosan megírta, hogy a franciaországi zsidók deportálásáért a felelősség egyértelműen az akkori francia államot, vagyis a Vichy-közigazgatást és annak magasrangú tisztségviselőit terheli. És ami még ennél is megrázóbb: ezt az embertelen tömeggyilkosságot a Pétain-adminisztráció még csak nem is német kérésre, hanem önhatalmúlag, a saját elhatározása alapján rendelte el.

A társadalomban, az újságokban végre nyíltan kezdték tárgyalni a háború alatt történteket. De a hetvenes évekbeli Francia Köztársaság hivatalos képviselői még mindig mélyen hallgattak.

Aztán nyolc évvel a könyv megjelenése után, 1981 tavaszán hivatalba lépett a háború utáni első baloldali elnök, a szocialista François Mitterrand. Nagy népünnepély volt, s mindenki azt várta, hogy na, most aztán minden megváltozik, végre eljön a világos beszéd ideje.

De nem, Mitterrand ugyanúgy hallgatott, mint elődei, sőt. Még hosszú ideig, tizennégy évig volt köztársasági elnök, de mindvégig konokul kitartott amellett, hogy a Vichy-rezsim alatt a francia állam és annak képviselői által elkövetett bűnökért a Francia Köztársaság nem lehet felelős, és így aztán neki köztársasági elnökként sincs kitől és miért bocsánatot kérnie, ez lezárt történet, itt nincs semmi látnivaló, lehet továbbhaladni.

Persze, ne felejtsük el, hogy Mitterrand már a háború kezdetén is ifjú politikus volt, sőt maga is részt vállalt a Vichy-rezsim adminisztrációjában, még akkor is, ha 1943 elején átállt a partizánok, az ellenállók oldalára.

Most már nem akarom hosszúra nyújtani.

1995-ben hivatalba lépett az első olyan francia köztársasági elnök, Jacques Chirac, aki a háború idején még gyermek volt. Szinte azonnal fogadta hivatalában a francia deportáltak küldöttségét, és két héttel később, a Vel d’Hiv-tragédia 53. évfordulóján végre elismerte a francia állam egyértelmű felelősségét a háború alatt történt szörnyűségek miatt.

Aki az áldozatok közül képes volt életben maradni, hogy megérje ezt a gesztust, meg is könnyezte azt. A szélesebben értelmezett francia társadalom pedig azóta talán már egy kicsit mélyebben magába nézhetett.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!