Aradi Péter
Steuer Gyula nagyhírű kávés famíliából származott – mondhatni kávémérési engedéllyel a zsebében jött a világra. Öccse, Sándor, 1894-es megnyitásától hét évig vezette a New York kávéházat, ő maga pedig már 1888-tól az Oktogon tekintélyes méretű és hamar híressé vált műintézményét, az Abbáziát.
Ez a kávéház annak idején bekerülhetett volna a legek könyvébe, hiszen a Monarchia legnagyobb falitükreivel büszkélkedhetett, amelyeket Brüsszelben csiszoltak, ideszállításukhoz speciális vasúti kocsit kellett építeni, elhelyezésükhöz pedig még a falat is kénytelenek voltak megbontani, máskülönben nem fértek volna be. Amellett, hogy a hatalmas tükrök még jobban kitágították a teret, praktikusak is voltak, hiszen a vendégek kedvükre nézegethették magukat vagy figyelhették egymást, a pincérek hamarabb észrevették, ha valaki odaintette őket az asztalához, és nem utolsósorban a tulajdonos így könnyen szemmel tarthatta birodalmát.
A fényűző, elegáns berendezés – az ónix-márvány asztalokkal, alpakka csillárokkal, óriási szőnyegekkel és mediterrán jellegű növényekkel – már önmagában is komoly vonzerőt gyakorolhatott, ám legalább olyan fontos lehetett a személyre szóló figyelem, amely a vendégekben hamar az otthonosság érzetét keltette, a finom étkek és italok, a remek biliárdasztalok, valamint a hazai és külföldi napilapok, képes hetilapok, magazinok és folyóiratok széles választéka, ami persze minden rendes kávéház kínálatának elengedhetetlen része volt.
Mindezeknek köszönhetően rövid idő alatt kialakultak az Abbáziában a törzsasztalok. A legismertebb Eötvös Károlyé volt – a függetlenségi politikus, író, ügyvéd, aki az 1883-as tiszaeszlári vérvádperben az igaztalanul megvádolt zsidókat védte, és bebizonyította ártatlanságukat, eleinte az Andrássy útra néző ablaknál üldögélt, ám mivel nem szerette, hogy az ott betekintgető járókelők gyakran felismerték, és olyankor spontán éljenzésben törtek ki, beljebb költözött az egyik óriástükör előtti asztalhoz.

A kávéház másik végében, a Nagykörútra néző oldalon külön törzsasztala volt Vázsonyi Vilmosnak, aki mind ügyvédként, mind polgári liberális politikusként és Terézváros képviselőjeként közmegbecsülésnek örvendett, és 1917-ben ő lett az első zsidó származású miniszter, amikor előbb Esterházy Móric, majd Wekerle Sándor kormányában töltötte be az igazságügy-miniszteri posztot. Vázsonyi időnként átült Eötvös asztalához, s olyankor általában késhegyig menő vitákat folytattak, összevesztek, aztán kibékültek, és másnap újrakezdték. 1935-ben kettejük portréját ábrázoló márványtáblát avattak a kávéházban, amely az 1949-es államosítás után eltűnt. 1993-ban, az Abbázia bezárását követő esztendőben a főváros állított emléktáblát nekik az épület homlokzatán.
A közéleti törzsasztalok mellett a képző- és építőművészek leglátogatottabb találkozóhelye is lett az Abbázia a 19-20. század fordulóján. Törzsasztaluk két vezéregyénisége Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál volt. A művészek előszeretettel forgatták a vendégek rendelkezésére bocsátott képes magazinokat és folyóiratokat, ám gyakran nem érték be azzal, hogy csupán elolvassák az őket érdeklő írásokat, hanem eléggé el nem ítélhető módon rendszeresen kivagdosták a drága külföldi lapokból a nekik tetsző illusztrációkat, képmellékleteket. Ezzel nemcsak a kávéház többi vendégét fosztották meg e kiadványok teljes körű élvezetétől, de tulajdonosának némi anyagi kárt is okoztak, akkoriban ugyanis a már kiolvasott lapokat úgynevezett „subabonnement”-ban, vagyis alacsonyabb összegű előfizetés fejében továbbadták más érdeklődőknek. Steuer Gyula, aki akkor már az egész házat birtokolta, egy idő után megelégelte a lyukas magazinoldalak látványát, és elmés megoldással próbálta elejét venni a lapok további megcsonkításának. Készíttetett egy bélyegzőt, amellyel lepecsételtek minden olyan képet, amelyről feltételezték, hogy a művészek potenciális zsákmánya lehet. A bélyegzőn ez állt: „Ezt a képet az Abbázia kávéházból loptam.” Az érintettek körében, érthető módon, nem aratott osztatlan sikert ez a lépés. Nem is késlekedtek a riposzttal. Egy éjjel néhány fiatal művész nagy betűkkel a következő feliratot meszelte az épület falára: „Ezt a házat az Abbázia kávéházból loptam.” A megromlott viszony következtében a művészek áttették székhelyüket a száz méterre lévő Japán kávéházba (ma az Írók Boltja működik a helyén), melynek hírnevét részben éppen az ő törzsasztaluk alapozta meg.
Végül töredelmesen be kell vallanom: ezt a történetet Meller Simontól loptam. A neves művészettörténész írta meg 75 évvel ezelőtt, a Budapest című folyóirat 1946. decemberi számában, a Japán kávéház művészasztaláról szóló cikkében. Lehet, hogy nem elsőként, utána viszont mindmáig számos publikációban felbukkant ez a sztori, helytörténészek, kávéház-történészek, Budapest-kutatók, újságírók tollából, olykor apró módosításokkal. Az Abbázia 104 éves története 1992-ben véget ért. Helyét azóta egy bank foglalja el.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!