L. Ritók Nóra: Bármennyire akartuk…

Kép: Igazgyöngy archívum

L. Ritók Nóra

Sokan hiszik, hogy a segítségnyújtás könnyű történet. Egyszerű folyamat, tele pozitív érzésekkel, hálával, sikerekkel. De ez csak a látszat.

Ha nem a felszínt kapirgáljuk, akkor az ember megtanulja másképp látni. Azokat is, akiken segíteni szeretne, és önmagát is. Sok benne a próbatétel. És kevés a happy end. A kudarc elviselése, a tehetetlenség érzése pedig a segítő egyik legnehezebb lelki terhe. 

A lány gyönyörű volt. Sudár termet, hosszú, barna haj, hatalmas, sötét szemek. Öröm volt ránézni. Életvidám, mosolygós. Ő volt a legidősebb a testvérei között, épp betöltötte a tizennégyet, mikor kapcsolatba kerültünk. Nyolcadikos volt, és terhes.

A család már korábban a kapcsolatrendszerünkben volt, az anya egyedül nevelte a három gyereket, egyikük nem integrálhatóként bentlakásos intézménybe került, próbáltunk segíteni, hogy a kapcsolat megmaradjon. Az anya egy bántalmazó kapcsolatból próbált önállósodni, kellett neki a segítség, minden területen.

Maga az egész előtörténet is megérne egy külön posztot, volt benne minden, sikertelen terhességmegszakítás, rendszerbeli hiányosságok, de a végén, épp befejezve az általános iskolát, megszületett egy gyönyörű kislány. A fiatalember, aki az apa volt, és már nagykorú, „apásította”, jogilag lassan rendeződött minden (sokat tanultunk ennek a menetéből is), és talán egy évig működött is a fiatal család. Segítettük őket, amiben csak tudtuk, hogy stabilizálódjanak.

Aztán a gyerekként vállalt anyaság bedőlt, és vele a kapcsolat is. A lány másra vágyott, egyre gyakrabban elment szórakozni, ami néha hetekig is eltartott. Végül közölte, nem akarja sem a családot, sem a gyereket. A fiatalember maga maradt a kislánnyal. Innen két részre vált a történet, számunkra is, utóbbi is több kanyarulat után, de végül megnyugtató ívet vett.

A lánnyal már nem volt ilyen egyszerű. Az anyja is változott, a nagy elhatározás, amiben a gyerekek voltak a legfontosabbak, akár egyedül is, hátrébb került. Költözés másik faluba, új kapcsolat, költözés megint, újabb kapcsolatba, onnan terhesen megint vissza. Ezek ismétlődtek. A lány néha vele költözött, néha mással. Újabb szál mentén dolgoztunk velük, már külön a lánnyal és az anyjával, a testvérekkel és az épp aktuális élettárssal. A lány szabad életébe hamar betört a drog, és vele a prostitúció is. Néha hónapokra eltűnt, aztán megint felbukkant, egyre rosszabb állapotban. Volt, hogy a fővárosban szedték össze, magatehetetlenül. Amíg nem volt tizennyolc éves, addig könnyebben megtaláltuk a helyét, addig jobban foglalkoztak vele, az egészségügyi rendszerben is. Már akkor mutatott pszichiátriai tüneteket, a kábítószer hatásán túl is.

Amikor felnőtté vált, nos, onnan már nem volt ilyen egyszerű. Ekkor is volt, hogy hónapokig nem tudtuk, hol van. Az anyja sem. Egyszer a minisztériumból hívtak telefonon, hogy Németországban összeszedték az utcán, nagyon rossz állapotban, és egyetlen kapcsolatként minket említett. A hölgy mondta, hogy az állam ilyenkor hazahozatja, vegyem fel a kapcsolatot a helyi kórházzal, segítsünk koordinálni. Hazakerült hát, a kórház pszichiátriai osztályára. Amikor kiengedték, már egyértelmű volt, hogy gondnokra van szüksége. De a felbukkanásaikor kezelhetetlen megnyilvánulásaitól már az anyja is félt, féltette a kisebbeket is. Ő nem akarta a gyámságot, lett hát gondnoka hivatalosan, a rendszerből.

A következő minisztériumi telefon már kicsit ingerültebb volt. Lengyelországban szedték össze, feltehetően egy kamionossal ment ki, megint prostitúcióból próbált pénzt keríteni, és durván betépve az utcán feküdt, magatehetetlenül. A telefonban kérdezték tőlem, hogy szerintem meddig fog ez így menni? Mert az államnak nem ez a dolga a külföldön bajba kerültekkel, hogy állandóan hazafuvarozzák. Csináljunk már valamit.

Nos, sok mindent nem lehetett. Pár hét után a pszichiátria megint kiadta, de nem tudtuk hova tenni. A pszichiátrián közölték, itt csak a gyógyítás idejére maradhat, ez nem addiktológia. Amikor úgy látják, gyógyszerekkel szinten tartható az állapota, hazaengedik.

A gyógyszereit mindig mi váltottuk ki, hiszen semmi jövedelme nem volt. De szállása sem volt. Azt nem tudtunk adni neki, sem ellátást.

Akkoriban nagyon sok időt fordítottam arra, hogy elhelyezzük valami olyan helyen, ahol segítséget kaphat. De ilyen intézetet nem találtam.

Három probléma együttes jelenléte – mondta nekem végül egy szakember. Pszichiátriai betegség, kábítószerfüggőség és prostitúció, a maga érzelmi nyomorúságával. Nincs olyan hely, ahol mindhármat tudnák kezelni. A kábítószerfüggés elleni harc önkéntes döntésen alapul, ez a lényege, hogy akarjon lemondani róla, míg a pszichiátriai állapot miatt ezt a döntést nem tudja meghozni. Az egyik kezelés nyitott, a másik zárt osztályt kívánt. A prostitúció pedig mindig megoldást ad a szer megszerzésére. Ördögi kör. Megtörhetetlen.

Aztán csak találtam egy bentlakásos otthont… egyházit. Elvittük, próbáltunk erőt önteni bele, segítünk, tud még más irányt venni az élete. Pár napig bírta. Akkor kiment, szerzett anyagot, visszament, verekedést provokált, telefonáltak, menjünk érte. Ők ezt nem tudják vállalni.

Újra hazahoztuk. Akkor az anyja, hosszas győzködésre, beengedte magukhoz. De már nem volt megállás. Akkor már bárkivel, bárhol, bármikor elment, innen az élete a pszichiátria és/vagy az anyja, később egy idősebb férfi háza között zajlott. Ő befogadta, de volt, hogy tőle is hetekre elment.

Amikor bejött hozzánk, már csak annyit tudtunk tenni, hogy kiváltottuk a gyógyszereit, és tiszta ruhát adtunk neki. Meg Canestent. Rémes állapotban volt. Már nyoma sem volt a fiatal nő szépségének, eltorzult, ápolatlan volt, olyan, akitől mindenki arrébb húzódik. Férfiak húzgálták, használták, betörésbe is keveredett, láthatóan fogalma sem volt, mi történik vele és miért.

Végül, sok munka után, egy bentlakásos felnőttotthonba került. Most is kapcsolatban vagyunk vele, időnként küldünk neki csomagot. Édességet szokott kérni.

Már nincs semmi az életében. Sem család, sem célok, sem jövő. Egy emberi roncs lett. Fiatalon.

Az orrunk előtt zajlott mindez, és nem bírtunk segíteni. Még azt sem mondhatom, hogy az intézményrendszer ne lett volna partner. Nyilván a maga területén, különösebb együttműködés nélkül, határokat tartva, ahogy az lenni szokott. Próbáltuk a szálakat összefonogatni, hálóvá, amiben fennmaradhat, de nem ment.

És ha most valaki azt gondolja, az ő döntése volt, és senkit sem lehet akarata ellenére megmenteni, téved.

Nem voltak ebben tudatos, akaratlagos döntések. Csak pillanatok, amelyek kínálkoztak. Csak sodródás, amiben nem volt akarat. Traumák, melyek gyermekkorban érték… Abúzus. Talán valami genetikai hajlam a pszichiátriai érintettségre, hiszen a családban volt más is hasonló tünetekkel. Alacsony érzelmi intelligencia, rossz szocializációs minta… A nyomorúság, amiből neki ez is kiút volt. Vagyis kiútnak látszott, de közben ez az út szakadékba vezetett. Akkor is, ha próbáltuk fogni a kezét. Akkor is, ha mindent elkövettünk érte, amit civil szervezetként megtehettünk.

Vele, neki, nem sikerült. Néha eszembe jut, mi lett volna, ha… Ha valahol sikerül megfogni. Kínzó érzés a tehetetlenség.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!