Van rendszer, amit csak egy földrengés képes elsöpörni

Kerényi Kata

1755. november elseje, Mindenszentek napja ugyanúgy indult Lisszabonban, mint minden évben. A templomokban misére készülődtek, a városlakók otthon épp azt a ruhájukat válogatták, amiben majd az istentiszteletre mennek. De eközben onnan 300 kilométerre, az óceán mélyén megmozdult valami.

Afrika, Eurázsia és Észak-Amerika tektonikus lemezei elcsúsztak egymáshoz képest, és ez az elsőre apróságnak hangzó, természetes mozgás akkora lökéshullámot indított el, ami nagyjából 32.000 atombomba erejének felel meg. Skóciában folyók áradtak meg, az Atlanti-óceán északi részén földrengések söpörtek végig, házakat döntve romba és életeket követelve számos országban. A legnagyobb csapást pedig Lisszabon kapta.

Reggel 9.30 körül rengések dübörögtek végig a város alatt, egyszerre szólaltatva meg Lisszabon összes templomi harangját. A túlélők később egy furcsa, föld alatti morajlásról számoltak be, mintha a pokol kapui nyíltak volna meg. Maga a földrengés mindössze hat percig tartott, de ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy teljes városrészek dőljenek romba kártyavárként. A ma használt Richter-skála szerinti 8,5-ös erősségű lökéshullám házakat, templomokat mozdított el a helyükről, embereket dobott odébb tehetetlen bábuként. Sokan a tengerpartra menekültek, hogy ne omoljanak rájuk a széthulló épületek. Hamar kiderült, hogy ez nem volt jó döntés. Az óceánból induló lökéshullám a vízben is terjedni kezdett, és egy hatméteres szökőár csapott le a partra – és mindenkire, aki azt gondolta, hogy ott biztonságban átvészelheti az eseményeket. Aki ki tudott menekülni a házak közül, azt a víz sodorta el. Mivel a város ünnepre készült éppen, sok helyen gyújtottak gyertyát és mécsest már reggel, hogy egész nap égjen Mindenszentek tiszteletére. A sok kis ünnepi gyertya a romok között lángra lobbantotta a házak fából készült berendezési tárgyait és tetőszerkezetét, a tűz megállíthatatlanul terjedt, és öt napig lángolt, ami még Lisszabonból megmaradt. Portugália dinamikusan fejlődő, pezsgő kulturális életű városából egy óra alatt szinte semmi nem maradt, a maradékai pedig menthetetlenül porig égtek.

A nagy lisszaboni földrengés mintha az óceán üzenete lett volna Portugália számára. A katasztrófát megelőző évszázadokon keresztül az ország egyre csak gyarapodott azon, amit a tenger nyújtott a számára: gyarmatai Brazíliától Indiáig terjedtek, és az ezekről érkező árucikkekkel uralta az európai piacot. Ennek ellenére Lisszabon polgárai nem voltak lelkes hívei a gyarmatosításnak, leginkább azért, mert ők maguk keveset láttak a tengeren túli területekről származó kincsekből. A hajókról az árut hatalmas tengerparti raktárakba pakolták át, és innen utaztatták tovább Európa többi része felé. Amikor az óceán végigsöpört Lisszabon partjain, ezeket a raktárakat is elpusztította, és az azokban felhalmozott készleteket elmosta – mintha csak a tenger visszavette volna, amit adott.  Az egyik lerombolt raktár, a Casa da India, a becslések szerint Portugália GDP-jének 1,5 százalékát tartalmazta Brazíliából hozott gyémántok formájában.

Az ország uralkodója, I. Dom José (József) egy véletlen szerencsének köszönhette, hogy nem volt Lisszabonban, amikor az eset történt: a városon kívül, vidéki palotájában szállt meg éppen, mert azokban a napokban a környéken vadászgatott. Minisztere, Sebastião José de Carvalho e Melo értesítette őt a pontos károkról. A király tehetetlenül állt a pusztítással szemben, ráadásul hívő katolikusként úgy érezte, ez isteni büntetés, amit a kizsákmányoló politikája és a javak felhalmozása idézett elő. Ez a tudat, és maga a földrengés (hiszen ő is átélte a lökéshullám hatásait, még ha nem is a fővárosban) olyan sokkot okozott számára, amelyet élete végéig nem hevert ki. Ettől a naptól kezdve poszttraumás stressztől szenvedett: rémálmok gyötörték, és olyannyira rettegett a zárt helyektől, hogy egy idő után kiköltözött a palotából, és annak kertjében, egy sátorban élt. Saját problémáin túl nem volt képes Lisszabon ügyeivel is foglalkozni, így a stratégiai döntéseket Sebastião José de Carvalho e Melo-ra bízta, aki de Pombal márki néven vonult be a történelembe, mint Portugália nagy reformere.

22 évig tartó munkája során de Pombal mélyen ellentmondásos személyiséggé vált. Olyan változásokat hozott Portugália életébe, amelyeket a lakosság nehezen tudott elfogadni, mivel az addigi felfogással teljesen szembementek. Lisszabon hithű katolikus lakossága isteni büntetésnek tekintette a város pusztulását. Európa protestáns országai ezt csak erősítették, bár más nézőpontból: azt vallották, hogy az elmaradott katolikus eszméket próbálta az Úr eltörölni a föld színéről egy jól irányzott természeti csapással. Míg mindenki azt kereste, ki a hibás, de Pombal meglátta a helyzetben a lehetőséget, és nekilátott, hogy egy modern felfogású, új államot építsen.

A földrengés előtt de Pombal éveket töltött Angliában és Ausztriában a felvilágosodás eszméiből táplálkozva, miközben az egyház és az arisztokrácia a középkori eszméket erősítve uralta Portugáliát. Amikor de Pombal átvette az irányítást, más korabeli felvilágosult despoták – mint Nagy Katalin – példáját követte, akik felülről kényszerítették ki a reformokat. Kizárólag a hosszú távú célokat szem előtt tartva dolgozott, nem vesztegette az időt magyarázkodásra, és nem válogatott az eszközökben. Amikor az arisztokrácia összefogott, hogy eltávolítsák a királyt a trónról és vele együtt de Pombalt is végleg félreállítsák, a márki leleplezte az összeesküvést, és hosszú kínvallatás után a vádlott Tavora család több tagját nyilvánosan kivégeztette. De nem érte be ennyivel: a vezetéknevüket betiltotta, a Tavora folyót pedig Halál folyója névre keresztelte át, így mutatva meg, mi vár azokra, akik az ország reformjának útjában állnak. Ez érthető módon nem tette közkedveltté a lakosság körében – miközben olyan innovatív ötletekkel állt elő, amelyek a mai napig is haladó szemléletűnek számítanak.

A belvárosba a korábbi kanyargós, szűk utcák helyére egyenes, egymásra merőleges szakaszokból álló úthálózatot terveztetett. Az így létrejött, rendezett utcakép nemcsak elegáns volt, hanem felgyorsította az evakuálást a jövőbeni vészhelyzetekben, illetve egyszerűbbé tette a szállítást és a szennyvízelvezetést is. A földrengés során a lisszaboni tömbházak közel kétharmada elpusztult. Egy új de Pombal-rendelet elrendelte az újjáépítés során tűzfalak emelését és egy Pombalin-ketrecnek nevezett, favázas szerkezet építését is, amely födrengés esetén úgy osztja el a szeizmikus erőket, hogy akkor is állva marad, ha körülötte a ház összeomlik. Az utcák alatt vízelvezető hálózat kapott helyet, a Tejo folyó mentén pedig árvízvédelmi rendszer épült. A régi Lisszabonra egy új épült és ez szó szerint értendő. Amikor több száz évvel később metróvonalat kezdtek kiépíteni a város alatt, a földrengés előtti város romjait 10-15 méter mélyen találták meg. Az új Lisszabon alapjai ezekre kerültek, így is biztosítva az épületeket egy esetleges újabb vízbetörés ellen.  

Ma a lisszaboni Praça do Comércio-ban gyönyorködve nehéz elképzelni, mennyi szenvedés és tragédia helyszíne volt annak idején ez a táj. De a katasztófa egyben lehetőség is volt egy modern európai nagyváros létrehozására.  De Pombal az első volt azoknak a sorában, akik a mai napig Lisszabon szebbé és biztonságosabbá tételén fáradoznak. A város középkori múltja egyetlen délelőtt alatt vált semmivé, hogy egy új, korszerű jövő vehesse kezdetét.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!