Kicsit meghalsz, amikor letaszít magáról a Facebook

Fotó: Christian Erfurt/Unsplash

Adamik Zsolt

A közösségi média utolérhetetlen. Nem a minőség alapján, hanem szó szerint.

A pénteki napom: vinyleket rendeztem egybe és kategorizáltam egy barátomnál, elmentem az uszodába, a madaras boltnál belém akart jönni egy SUV, de kölcsönös anyázással megúsztuk a dolgot. Ja, igen, és valaki a hiperűrben megváltoztatta a Facebook-jelszavamat, így a közösségi oldal napok óta elérhetetlen a számomra.

Sose gondoltam volna, hogy cyberfüggő vagyok.

Pedig nagyon úgy fest, hogy a dolog stimmel, hiába írja a thpanorama.com, hogy „Az internetfüggőséggel és az új digitális médiával kapcsolatos kutatások megmutatták, hogy létezik egy lehetséges Facebook-függőség, bár egy ilyen jelenlegi rendellenesség, sok jellemzőt kell meghatározni, hogy meg lehessen adni a megérdemelt tudományos érvényességet.” Erről bővebben itt lehet olvasni, és érdemes is, mert ha megnézzük a tüneteket, akkor nyakig vagyok a pácban, és ha körbenézek, nem én tempózom benne egyedül.

Konkrétan idegesít a dolog. Ver a víz. Dühöngök. Újból és újból visszatérek a felkínált megoldási pontokhoz, de folyton falakba ütközöm: hiába kapom meg a biztonsági fiókomba azt a kódot, aminek az alapján ELVILEG rendbe tehetném a dolgot, a válasz folyamatosan és furvást ez:

Köröket futok egy olyan salakpályán, ahol szögesdróttal nehezített akadályokat helyeztek el, az egész el van aknásítva, és egy idióta edző még füttyög is nekem oldalról azzal a hülye sípjával, hogy mit hogyan kéne csinálnom – ilyeneket ordít, hogy ESS EL! CSINÁLJAD LÉÉGYSZÍÍVES!!! LEGYEN PLEZÚROS A TÉRDED! OTT AZ AKNA, LÉPJÉL RÁ! Én hülye meg esek, kelek, robbanok.

A Facebook már sokszor megkapta, hogy a túlvezéreltsége okán totál arctalanná vált a rendszer, nincs egy chat mögötti IT-s, aki az ilyen és hasonló esetekben a segítségünkre siet. Pedig a Facebook-fiókok feltörése népszerű hobbi lett: több, mint 2,2 milliárd felhasználó pörög a netvilágűrben, és a mai napig a legnépszerűbb jelszó az, hogy 123456. Ehhez még akkora hackernek sem kell lenni, mint amilyen Hugh Jackman volt a Kardhalban (emlékszik még valaki arra a filmre?), s bár az én jelszavam jóval bonyolultabb, nocsak, most mégis itt állok anélkül, hogy valakivel összeveszhetnék egy macskás videó alatti kommenten.

Elveszik az életemet, hát nem értik???

A Facebook egy olyan vadállat lett, amit ideje lenne ólban tartani ahelyett, hogy cirógatjuk.

Sajnos, egyike vagyok azoknak, akik fontos kontaktokat hagynak az analóg helyett a digitális térben. Konkrétan ijesztő, hogy milyen komoly információhalmaz gyűlt fel az évek során, amiket a Facebookon tárolok – ilyen például az úgynevezett kapcsolati tőke, amit most ez a dög (vagy valami jó szándékú valaki? Tényleg, ki lehetett? A volt csajom pasija? Vagy egy különleges katonai hadműveletet végző egyén?) fogott, zsebre vágott, és a pofámba vigyorog, amikor kérni merészelem tőle, hogy ugyan, adja már vissza a Másik Életem.

Két életet élünk ugyanis, és most veszem csak észre, hogy az egyik mennyivel vékonyabb a másiknál. A dühön és tehetetlenségen túl komoly veszteséget érzek, és jobb, ha a kedves olvasó hallgat rám, amikor azt mondom: a papírra írt telefonszám sokkal jobb dolog még 2022-ben is a Facebook-üzeneteknél. Biztonságosabb. De a barátaim közül is már 8-an (nyolcan!) hívtak fel azzal, hogy élek-e még, mert a fiókom valamiért bezárt, mint a 453. számú italbolt. Értik: az érdekelte őket, ver-e a szívem, folyik-e még vér az ereimben, csak azért, mert egy közösségi oldalon megszűntem létezni. Mintha Zuckerberg berántott volna minket egy olyan valóságba, ahol (és most nyilván túlzok, de mégis) a léted került veszélybe mások szemében azért, mert nem használsz egy internetes oldalt.

És nem vagyok nyugodt. Érdekes megfigyelni a folyamatos visszatérési kísérletekkel (lásd: salakpálya) elvesztegetett időt, és az efelett érzett bánatot. Ma például, mire észbe kaptam volna, egy órát töltöttem azzal, hogy valami megoldást találjak. Már azt is utálom, ha csekkel kell sorban állnom, hogy ebből a korlátos időből, ami nekem jut, ilyenekre szórok el értékes perceket, és most, hogy egy arctalan óriással vívok hasztalan, csak még jobban dühít, hogy minek csinálom én ezt egyáltalán. Miért leszek kevesebb, ha facebookos pályafutásom esetleg véget ért? Miért érzem azt, hogy jaj, mi lesz most? Hiszen ez csak egy üzenőfelület, ahová kiírhatok dolgokat!

Ma megkértem anyámat, fotózza már le, mit eszem. Anélkül nem étel az étel! Kínomban átsétáltam a falu főutcájának másik oldalára, hogy időfolyam híján megnézzem a helyi hirdetőtáblát: „Napos csibe van eladó”. „Ekét vennék, telefonszám: … ” Esetleg még megkérem nagyanyámat,  fogjon egy rózsát, lengesse lassan, mint egy gifet, és mondja közben azt, hogy „MARIKÁM SZERETETTEL NEKED SZÜLETÉSNAPODRA.”

Minden függőség komoly dolog. Ideje lenne szembenéznünk ezzel is.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!