A világ legrosszabb verse katasztrófáról szól, de önmagában is az

A Tay Bridge romjai

Kerényi Kata

Azon az éjjelen, 1879. december 28-án szörnyű tragédia történt Skóciában a Tay folyó torkolatánál. Egy nem sokkal azelőtt átadott vasúti híd, amely a folyó két oldalán fekvő Dundee-t és Edinburgh-t kötötte össze, a tomboló viharban összeomlott, miközben éppen egy vonat haladt át rajta. Az utasoknak esélyük sem volt a túlélésre: már maga a zuhanás is halálos sérüléseket okozhatott, de a jéghideg, erős sodrású Tay folyó percek alatt végzett mindenkivel.  Vizsgálat indult, melynek során a híd tervezőjét, Sir Thomas Buch mérnököt találták vétkesnek. Pedig nem sokkal azelőtt, 1878 júniusában, a híd átadásakor még mindenki ünnepelte, és Viktória királynő lovaggá is ütötte, miután ő maga is megcsodálta az építményt a Balmoral kastélyba menet, átvonatozva a folyó felett. Semmi kétség, hogy Buch nagyot alkotott: A Tay-híd (Tay Bridge) volt akkoriban a világ leghosszabb vasúti hídja a maga három és fél kilométerével.

A katasztrófa után indult vizsgálat azonban fényt derített rá, hogy súlyos tervezési hiba történt, és ez okozhatta a tragédiát. A hidat nem úgy építették meg, hogy az erős szélnek hosszú távon ellenálljon, holott azon a vidéken viszonylag gyakorinak számítottak a heves viharok. Ráadásul, mivel a személy- és teherforgalom is használta, Buchnak számolnia kellett volna vele, hogy a fokozott terhelés az átlagosnál jobban igénybe veszi a tartószerkezetet. A híd az akkori formájában mindössze másfél évig állt, aztán nem bírta tovább a viszontagságokat. Mint ahogy maga Buch sem: alig egy évvel élte túl élete fő művének megsemmisülését.

A Tay-hidat néhány évvel az eset után újjápítették, és 1887-ben már át is adták a forgalomnak, annak ellenére, hogy a lakosság azt suttogta: átok ül rajta. Ezt a hiedelmet csak tovább erősítette, hogy az építkezés során 14 munkás vesztette életét, legtöbbjük a vízbe zuhanva fulladt meg – éppen úgy, mint ahogyan a pórul járt vonat utasai is. Aztán, ahogy teltek az évek, a helyiek is megbékéltek az építménnyel, hiszen nagy szükségük volt rá, hogy közlekedhessenek a folyó felett. A híd azóta is áll és használják. Utoljára 2003-ban esett át egy alapos felújításon, és a mostani állapotában tökéletesen megfelel a legszigorúbb közlekedésbiztonsági előírásoknak.

A Tay Bridge ma

Maga az eset már önmagában is tragikus, de a híd körüli szörnyűségek sora itt nem ért véget. Talán mégis van benne valami, hogy átok ül rajta, hiszen még egy katasztrófát tartunk számon, ami ehhez az építményhez kötődik – igaz, ennek hatására nem történt bizonyítható haláleset, mégis sok szenvedés és fájdalom kapcsolódik hozzá. A Tay-híd ihlette ugyanis azt a költeményt, amelyet a világ legrosszabb verseként tartanak számon.

A büszke szerző nem más, mint William Topaz McGonagall, aki ír szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Skóciában, 1825-ben. Élete legnagyobb részét Dundee-ban élte le, így, mint minden helyi lakost, őt is mélyen megérintette az 1879-es vasúti szerencsétlenség. Akkorra már közismert, ha nem is elismert költőnek számított, bár népszerűsége igen kétesnek volt mondható: így utólag már nehéz eldönteni, mennyire vette komolyan a közönsége, és mennyire találta inkább szórakoztatónak az írásait.

McGonagall eredeti foglalkozása takács volt, de ebből a szempontból is rossz korban született. A kézzel szövés mesterségét az ipari forradalom gyakorlatilag elsöpörte, a gyárak szövőgépeivel nem lehetett már versenyezni, olcsóbban és hatalmas mennyiségben ontották magukból a tömegcikkeket. McGonagall ezért a művészetek felé fordult. Szerencsét próbált színészként, aztán ráébredt, hogy többre hivatott. Mindezzel együtt későn érő típusnak mondható: már 1877-et mutatott a naptár, mikor hirtelen ráébredt, hogy költői tehetség rejtőzik benne. Nem is akármilyen! Önéletrajzában így vallott erről: „Elmondhatom, hogy Fortuna asszony kegyeltje vagyok, amiért felruházott a költészet zsenialitásával”.

Amennyiben tényleg Fortuna döntött így, elmondhatjuk róla, hogy különös humorérzéke van. McGonagall felolvasóestjeivel igen szélsőséges reakciókat váltott ki. A közönség soraiból rendszeresen megdobálták tojással és romlott gyümölccsel, és sokszor nem hagyták, hogy egy-egy művét végigolvassa. A helyzet annyira elfajult, hogy szülővárosában, Dundee-ban bírósági határozat is született arról, hogy nem tarthat nyilvános felolvasást, mert az zavarja a közösség nyugalmát. Volt azonban egy réteg (a tanultabb fiatalok) amelyik remekül szórakozott a költeményein, így McGonagall mindig kapott biztató szavakat is – ennyi megerősítés pedig éppen elég volt számára ahhoz, hogy folytassa áldásos tevékenységét.

William_McGonagall

A szakma már nem volt hozzá ennyire kegyes, és minden oka meg is volt erre. Hősünk nem véletlenül vonult be a köztudatba a brit irodalomtörténet legrosszabb költőjeként. Egyáltalán nem használt költői képeket, nem törődött a szöveg ritmusával. Az egyetlen, amit komolyan vett, hogy annak, amit ír, rímelnie kell. Mindenáron. Olyannyira, hogy amikor azzal fenyegetőzött nyilvánosan, hogy elhagyja Dundee városát, mert a hely nem bánik vele tehetségéhez méltóan, a helyi újság egy szemtelen kritikusa úgy fogalmazott: biztos, hogy nem költözik el abban az évben (1893, azaz eighteen ninety-three), mert az évszám rímel a város nevére.

A verset, amely világhírűvé tette, nem sokkal a vasúti szerencsétlenség után írta. Olvasóink lelki nyugalma érdekében eltekintünk tőle, hogy teljes terjedelmében közöljük, bőven elég ízelítőnek a legelső versszak – eredeti nyelven, hogy teljes szépségében élvezhető legyen:

Beautiful Railway Bridge of the Silv’ry Tay!
Alas! I am very sorry to say
That ninety lives have been taken away
On the last Sabbath day of 1879,
Which will be remember’d for a very long time.

Aki ezek után kíváncsi a teljes műre, ide kattintva olvashatja.

A téma egyébként továbbra is izgatta McGonagall-t, és amikor a híd újjáépült, egy egész ódát szentelt a csodálatos eseménynek An Address to the New Tay Bridge címmel.

McGonagall varázsa furcsa, ellentmondásos figurájában rejlik: lelkesedését és saját tehetségébe vetett hitét soha, egyetlen pillanatra sem veszítette el, és a visszajelzés minden formája egyszerűen lepattant róla. Kéziratait laponként árulta, és életében egyetlen verseskötete jelent csak meg. 1902-ben halt meg, nagy szegénységben. Mindezzel együtt elmondhatjuk, hogy elérte, amire mindig is vágyott: a Tay-híd katasztrófájáról írt költeménye kitörölhetetlen része a brit irodalomtörténetnek.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!