Deutsch Andor
Lehet, hogy a mozi a hétköznapok ünnepe, de a filmvilág egyúttal egy megállás nélkül, egyenletes ritmusban termelő hatalmas üzem is: a benne dolgozók és az értük rajongók is megérdemlik, hogy időnként egy csöppet – ne túl nagyot – hátrébb lépjenek, és visszanézzenek arra, amit csinálnak. Vagyis ünnepeljék magukat. Erre valók a nagy filmfesztiválok, ahol összegyűlhet, aki éppen fontos, nemrég még fontos volt vagy fontos szeretne lenni. Az A-kategóriás fesztiválok Cannes-ban, Berlinben, Torontóban is mindent elkövetnek, hogy egyszerre csábítsák magukhoz az igényes, szűkebb közönséget vonzó világmozi legjelesebbjeit és a sztárvilág legnevesebbjeit.
Akárcsak a film sok technikai és dramaturgiai újítása, a filmfesztivál is olyasmi, amit ma már magától értetődőnek tartunk, de nem létezett mindig. Valakinek fel kellett találnia.
A világ legelső, és kis megszakításokkal azóta is az egyik legrangosabb fesztiválja a minden ősszel megrendezett velencei nagy találkozó, a Mostra, amely a gyönyörű város központjától kicsit távolabb, a Lidón épült Fesztiválpalotában ünnepli a filmművészetet. Ma már számos párhuzamos programja, kategóriája, szekciója létezik. Idén szeptemberben a 79-ediknek sorszámozott eseményen a Julianne Moore elnökletével dolgozó zsűri adott díjat amerikai és francia filmnek, olasz és iráni rendezőnek, ausztrál színésznőnek és ír színésznek is.
Ami részben megfelel a kezdet hagyományainak, hiszen már a legelső alkalom is nemzetközi volt, bár az olasz hazafiúi érzéseket kívánta támogatni: elvégre a világ legrégebbi és egyik legpompásabb fesztiváljának bölcsőjénél maga Mussolini állt.
A fesztivált magába foglaló Biennálé, amely eredetileg kizárólag a képzőművészeti tárlatoknak kívánt helyet adni, Velence város tanácsának 1893-as döntése alapján, 1895-ben került először megrendezésre, hogy így állítsanak emléket az egyesült Itália első uralkodópárja, I. Umberto és Savoyai Margit királyné (aki egyéb érdemei mellett a Margarita pizza névadója is) ezüst lakodalmának. A cél már ekkor a nemzetközi művészközösség megteremtése volt, de csak 1932-ben merült fel, hogy a szobrászok és festők mellé filmeseket is invitáljanak.
A populista olasz fasiszta állam mindig kiemelten fontosnak tartotta Itália saját (az állam központilag meghatározott értékeit őrző, hagyományait tiszteletben tartó, szórakoztatva nevelő) filmiparának felvirágoztatását: 1925-ben már valamennyi filmkészítői és forgalmazói tevékenységre kiterjedő hatalmú cenzori hivatalt hoztak létre, jelentős állami támogatásokkal kényeztették a lojális alkotókat – de még mielőtt valaki a jelenkorral igyekezne bármilyen párhuzamot vonni, szólok: elsősorban oktató- és dokumentumfilmeket csináltattak állami pénzen, bár később a nagyívű múltidézés is divatba jött. Hozzávetőlegesen az első filmfesztivál megrendezése idején olyan hazafias törvény is született, amely tiltotta az olasz filmek külföldi szinkronját, de előírta valamennyi belföldön bemutatott külföldi film olaszra szinkronizálását, a megemelt filmadót pedig hazai gyártásba fektette. Néhány évvel később, 1937-ben aztán Mussolini megalapította az itáliai Hollywoodot, a máig legendás Cinecittàt.
Habár a fesztivál is annak a kampánynak volt része, hogy az amerikai kultúrfölényt megtörve helyreállítsák Itália szellemi nagyságát, mit volt mit tenni, az egész ország (beleértve a Ducét) rajongott Hollywoodért. Így hát a fesztivál elnöke, signore Volpi (civilben Mussolini pénzügyminisztere) gondoskodott róla hogy az 1932-ben a Lidón magasodó Hotel Excelsiorban szervezett első velencei filmfesztivál nyitófilmje is amerikai legyen. Rouben Mamoulian Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja, a viktoriánus Angliában játszódó rémtörténet, egyrészt főszereplőjének látványos nyílt színi átalakulásainak köszönhetően vált emlékezetessé, másrészt egy mellékszereplője, a delejes Miriam Hopkins miatt: amikor Amerikában a szigorú cenzúra bevezetése után (hű olvasóink talán emlékeznek még a híresen prűd Hayes-kódexre) 1936-ban a mozik újra vetíteni kívánták a filmet, nyolc percet kellett kivágni belőle, és mind a nyolc percen a kacér szőkeség volt látható.
De 1932-ben még a teljes, némiképp merész filmet láthatták a vendégek, és a hotelben zajló vetítés után az következett, ami – hagyományt teremtve – azóta is minden nemzetközi fesztivál elengedhetetlen része: a buli. Az Excelsior teraszán rendezett estélyen az olasz politikai élet és művészvilág kiválóságai ürítették pezsgőspoharaikat a tizedik múzsa tiszteletére. Elképesztő vendégsereg volt jelen, sajnálhatja, aki kihagyta. A frakkos, nagyestélyis tömegben ott volt Greta Garbo, Clark Gable, James Cagney, John Barrymore, Joan Crawford, (Lugosi Béla örök riválisa) Boris Karloff, és hogy egy helyi szupersztárt is említsünk, Vittorio De Sica is.
De Sica természetesen nem véletlenül került a meghívottak közé: akkor még nem társadalmilag elkötelezett filmek alkotójaként, hanem a „fehér telefonok” típusú komédiák szépfiú főszereplőjeként ismerték, és öt nappal később, a Velencei Filmfesztivál történetének első olasz filmpremierjében ő játszotta a főszerepet. A Gli uomini, che mascalzoni (vagyis: A férfiak gazemberek) klasszikus szerelmi bolondozás a magát gazdagnak kiadó, de koldusszegény sofőrről, aki elcsavarja egy lány fejét, és végül beleszeret. A háttér Milánó, a zene fülbemászó, a happy end garantált – manapság az ilyen filmek nem fesztiválokon mutatkoznak be, viszont mindig öröm megnézni őket.
Az első fesztivál több mint húszezer nézője Frank Capra, King Vidor, René Clair rendezését is láthatta: kilenc országból hívtak meg filmeket, volt köztük szovjet dráma, német romantikus történet, francia musical, amerikai szomorújáték, de nem versenyeztek egymással: kizárólag a közönség szavazatai alapján adtak ki hat díjat, és a publikum az orosz Nyikolaj Ekk rendezői teljesítményét ítélte a legjobbnak.
A második fesztivál végén már (1934 augusztusában) – furcsa szokás, és azóta is tart – megmondták, ki a legjobb. Zsűri nem volt, a díjakról a Biennálé elnöke döntött, „miután szakértőkkel konzultált”. A legjobb film díját, a Coppa Mussolinit (igen, a Mussolini-kupát) egy dokumentumfilmes, a közelmúltban itt, a viszont.hu-n is szeretettel emlegetett Robert Flaherty kapta Az aráni ember című munkájáért, amely bevált műfajának megfelelően többé-kevésbé megrendezett dokumentumfelvételek segítségével mutatja be a természettel küzdő embert, ezúttal egy cudar időjárású ír szigeten. Nem lehetett könnyű a döntés, hiszen versenyben volt például Frank Capra azóta örökzöldnek bizonyult rendezése, az Ez történt egy éjszaka is, amelyben Clark Gable és Myrna Lox szeret egymásba. A legjobb női főszereplő díját Katherine Hepburn kapta a George Cukor-féle Kisasszonyokban nyújtott teljesítményéért. Ebben az évben már 19 országból érkeztek a versenyzők, és több mint háromszáz újságírót delegáltak a vetítésekre. És nem hiába utaztak oda: ez a fesztivál szolgált a fesztiválok történetének első botrányával. A csehszlovák Gustav Machaty rendezésében, az Extázisban egy Hedwig Kieslerová nevű színésznő anyaszült meztelenül volt látható. A cseh, francia és német nyelven is leforgatott film egy fiatal nő szívügyi hányattatásairól, egy nála jóval idősebb férfival kötött házasságáról, és az ezután megtalált igaz (és szenvedélyes) szerelemről szól. Még magányos elhagyatottságában a főszereplőnő meztelenül fürdik egy patakban, és a ruháit a lova hátán hagyja. A ló arrébb poroszkál, a főhősnő pedig meztelenül kénytelen utánaszaladni. Ilyet korábban még senki sem látott. Legalább is nem egy rangos kulturális eseményen.
A fesztiválon a Vatikán kiküldött tudósítója is részt vett, és úgy tűnik, másra számított, mert felháborodott cikke nyomán maga XI. Pius pápa is elítélte a filmet, amelynek a bemutatásától emiatt lépett vissza az olasz forgalmazó. Kieslerová kisasszony később Amerikába költözött, felvette a Hedy Lamarr nevet, és világhírűvé vált. Első férje, egy igen jó módú osztrák fegyverkereskedő megpróbálta felvásárolni az Extázis összes fellelhető kópiáját – szerencsére eredménytelenül.
Az első két fesztivál közönségsikere és sajtóvisszhangja miatt született meg a döntés, hogy a szervezők ne várjanak két évet, hanem minden ősszel gyűjtsék a Lidóra a világ filmtermésének legjavát: egyre több országból hívtak meg alkotókat, és egyre több néző érkezett. Szovjet film viszont a 2. világháború végéig nem került többet műsorra. De a meghívók ekkoriban még alig mutatnak ideológai elkötelezettséget, és úgy tűnik, a meghívottak is fenntartások nélkül, büszkén utaztak Velencébe. De hát ki ne szeretne jó társaságban lenni? Mussolini fesztiválján részt vett John Ford, Max Ophüls, René Clair és Joseph von Sternberg vagy Jean Gabin, Marlene Dietrich, Betta Davis és Greta Garbo is.
1937-ben épült fel a máig is használt (bár azóta többször felújított és kissé átalakított) modernista filmpalota, a Palazzo del Cinema, amelynek már nem volt más dolga, minthogy a fesztivál vendégeinek és vetítéseinek kényelméről gondoskodjon. Már abban az évben kiderült, hogy a befektetés nem volt hiábavaló, hiszen ha hinni lehet a korabeli beszámolóknak, 1937-ben 60 000 néző vett részt a vetítéseken.
Pedig a történelem haladt a maga jól ismert útján, és a program egyre szürkült: 1938 után minden évben a náci Németország filmje vitte el a fődíjat: ekkor már zsűri működött, és az összeállításával gondoskodtak róla, hogy a rendezvény megfeleljen az eszmei követelményeknek. ’38-ban Leni Riefenstahlnak a berlini olimpiáról készült filmje kapta a fődíjat, és mindössze egyetlen amerikai film volt versenyben: a Németország baljós átalakulásáért a kezdetektől fogva lelkesedő Walt Disney alkotása, a Hófehérke és a hét törpe, amely különdíjat is kapott. Az 1940-es fesztivált már maga Joseph Goebbels nyitotta meg, a fődíjat pedig Veit Harlan hírhedt rendezése, a Jud Süss kapta. Nem mintha minden rosszban volna valami jó, de ennek a vetítésnek talán tényleg volt haszna: Philippe Erlanger francia író és kultúrdiplomata a történelmi melodrámának álcázott antiszemita dörgedelmet nézve jutott arra a következtetésre, hogy szükség volna egy elveiben tisztán megőrzött filmfesztiválra Franciaországban: és rövid keresgélés után úgy döntött, hogy Velencével az Azúr-part veheti fel a versenyt – így hát Cannes-ba telepítette azt a filmes találkozót, amely azzal a céllal született, hogy ott biztosan ne vetíthessenek a Jud Süsshöz hasonló ócska propagandát.
Ahogy a világ egyre komorabb hely lett, a fesztivál is egyre messzebb sodródott eredeti célkitűzéseitől. 1942-ben már Német-Olasz Filmfesztiválnak hívták, és kizárólag a tengelyhatalmak filmjei szerepeltek a műsorán. A megjelent tudósítók nem győzték ünnepelni azt a fejleményt, hogy végre sikerült megszabadulni a „felszínes Hollywoodtól”, és „saját kulturális termékeik” seregszemléje végén maga Mussolini adta át a nyertesnek a róla elnevezett kupát. A fesztivál hivatalos története igyekszik nem tudomást venni ezekről az évekről: az ekkor átadott díjakat utólag törölték, és úgy tekintik, hogy a világháború alatt szünetelt a rendezvény, amely ahogy lehetett, 1946-ban már újra nemzetközi nagytalálkozóként született újjá. Az olasz neorealizmus – a filmtörténet egyik feledhetetlen és később még mindenképpen szóba kerülő – korszaka volt ez: igazi újjászületés. Amire nagy szüksége is volt akkoriban a világnak. De ez már egy másik történet.
Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!