Dési János
A mozi a mi legerősebb fegyverünk (Il cinema è l’arma più forte) – mondta Benito Mussolini, Olaszország diktátora, amikor kezdeményezésére létrehozták az olasz „álomgyárat”, a Cinecittàt, amely Hollywooddal kívánta felvenni a versenyt.
Kétségtelen, szebben alakult volna a világ sorsa, ha valóban a mozi marad a legerősebb fegyver – de az biztos, hogy a Cinecittà a világ egyik legjelentősebb filmkészítő műhelyévé vált, összesen közel félszáz Oscart söpörtek be az itt készült filmek. És ha már a diktátorok és a mozi kapcsolatáról esik szó, milyen érdekesen rímelnek a Duce szavai V. I. Lenin megjegyzésére, amely szerint „Számunkra valamennyi művészet közül a legfontosabb a film.”
A harmincas évek Olaszországában rengeteg film készült, nagyrészt futószalagon, érzelmes történetek, sok könny és csók, és persze a boldog vég. A musicalek piacára nehéz volt betörni, mert Fred Astaire és Ginger Rogers mindent vitt, de azért az olaszok tódultak Gino Bechit nézni és hallgatni és elandalodni rajta.
Az 1943-as német megszállásig 279 film készült, ebből csak 17 volt propagandafilm. A többi a nézőknek szólt. A mi számunkra különösen érdekes, hogy több alkotást magyar forgatókönyvírók adaptáltak olaszra – derül ki a Cinecittàban látható kiállításon. Kedvencem, de Sica első két filmjét is magyarok írták, illetve az elsőnek még az operatőre, Keményffy Tamás is Magyarországon született.
A közönség tódult a mozikba. Ám a nemzetközi helyzet romlásával, az olasz háborús törekvésekkel együtt egyre kevésbé juthattak el az itáliai nézőkhöz az igazi hollywoodi alkotások – ezeket is hazaival kellett pótolni egyre inkább. A film politikai pótszer volt. A maga módján ez számít itt a film aranykorának. Pedig az igazán emlékezetes alkotások csak a későbbi években készültek el.
Mindenesetre a Cinecittà stúdióiban beindult az ipari rendszerű filmkészítés – ám a háború hamarosan közbeszólt.
A 40 hektáros Cinnecittàból menekülttábor lett, sok kibombázott talált itt menedéket – köztük rejtőzködő zsidók is, de erről majd máskor. Aztán a filmgyárat is jó pár bombatalálat érte, rengeteg minden elpusztult. Ráadásul a háború után egy ideig hadifogolytáborként funkcionált, majd hontalanná vált embereket helyeztek itt el.
Többen állítják, ez az olasz filmművészet nagy szerencséje. Mert a filmgyár hamis pátosza helyett ki kellett menni az utcákra, a valódi helyszínekre. 1945-ben így készült Roberto Rossellini Róma, nyílt város című alkotása, amely az olasz neorealizmus egyik legelső és legfontosabb alkotása. Filmgyári stúdióban ilyet nem lehetett volna forgatni, csak valódi utcákon. A világhíressé vált új filmnyelv így részben a filmgyár lerombolásának köszönhette létét.
Aztán persze újra helyreállít a világ rendje, s a kis kék villamoson statiszták és filmgyári munkások százai zakatoltak ki újra a Terminitől a Cinecittàba. A sztárok persze taxival vagy szép nagy limuzinnal közlekedtek – mert a filmipar lényege, hogy legyenek sztárok, akiket csodálni és irigyelni lehet.
És sztárok aztán jöttek is, s nemcsak olaszok, hiszen sok amerikai szuperprodukció itt forgott. A Ben Hur például, amely több ezer színész és statiszta közreműködésével készült, a jelmezeket, kellékeket több mint ezer varrónő és más szakember csinálta meg. Monumentális díszletet is építettek az ókori világról. De ezt ma már nem láthatjuk, mert a forgatás után lebontották, attól tartottak, hogy majd olcsó olasz filmeket dobnak össze benne. A filmgyáriakkal azonban nem lehetett kitolni. A sokhektáros parkban felépítettek újra egy ókori Rómát – ma is megtekinthető egy kirándulás keretében –, melyben aztán számtalan film készült. A Ben Hur mindenesetre 11 Oscart kapott.
Más szuperprodukció is innen származik. Például a Cleopatra, Liz Taylorral, Richard Burtonnel és Rex Harrisonnal. A díszes kosztümökkel, jelmezekkel itt sem spóroltak – ráadásul addigra már a bulvársajtó is teljes erővel üzemelt, Taylor és Burton viszonyáról pedig valóban akadt mit írni. Sokak kedvence a Római vakáció – igen, amikor a Spanyol lépcsőn motorral lejön a szökött hercegnőt játszó Audrey Hepburn, aki egy Oscar-díjat is besöpört az alakításáért. Na és az annyi női szívet megdobogtató Gregory Peck – aki a legenda szerint azután kapta meg a szerepet, hogy Cary Grant visszautasította azt, félve attól, hogy megbukik a film.
A Cinecittà egyik legfőbb büszkesége még ma is Federico Fellini – a film formanyelvének egyik legfontosabb megreformálója. (December 31-ig még látható egy kis kiállítás itt, amely az ő munkásságát idézi fel.) Fellini többek szerint szinte itt lakott a számára oly kedves „ötös stúdióban”. Nevezetes alkotása a Fellini: Róma 1972-ből a rendező furcsa látásmódjával mutatja be a várost – miközben a felvételek többsége itt, műtermekben készült, a producerek legnagyobb bánatára. Valódi helyszíneken forgatni ugyanis általában olcsóbb, mint stúdióban, ahol mindent meg kell építeni, még azt a villamost is, amelyik feltűnik a háttérben. Fellini először megpróbált kint, Róma utcáin dolgozni, de zavarta a forgalom, vagy az, hogy a nap nem mindig arról és úgy sütött, ahogy neki jól mutatott volna a vásznon. Nagy veszekedések árán végül elérte, hogy a Cinecittà stúdióiban dolgozhasson – meg is volt elégedve, többek között azért, mert mint mondta, legalább nem kell megmásznia a forgatásra igyekezvén az útba eső dombokat. És dombok akadnak Rómában, hiszen hétre épült, mit tudjuk.
Fellini úgy érezte, a film elképzelhetetlen Anna Magnani nélkül, aki Mamma Róma volt Pasolini filmjében, és az újkori olasz film egyik legendás és közkedvelt alakja. Az akkor már beteg színésznő nem tudott Fellininek nemet mondani, ám csak egy kis jelenetben látható, amint nevetve becsapja háza kapuját a kíváncsiskodó rendező orra előtt. Fotók idézik az emlékét a kiállításon. Ahol láthatunk egy régi mozit is, és a Fellini-filmek remek sztárja, Mastroianni is feltűnik a kiállításon. Csak szólok, nem az igazi, hanem viaszból készült mása.
Sophia Loren nélkül nincs olasz filmművészet – őt is sok kép idézi az álomgyár történetéről szóló kiállításon. Pasolini vagy Bertolucci filmjei nélkül kevesebbet tudnánk a világról. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években több mint 600 alkotás készült itt.
Közben megjelent az új hullám, a „papa mozija” sok szempontból kiment a divatból. Megjelentek a tévéjátékok, majd az elektronikusan rögzített alkotások. Ma már főleg sorozatokat forgatnak itt.
A nagy sztárok nevét ismerjük. De az álomgyár történetét bemutató tárlatból kiderül, amit amúgy is sejtettünk. Szakemberek egész hadserege szükséges addig, amíg jöhet a pattogatott kukorica. A díszlettervezők és -építők alkotásait meg is csodálhatjuk itt, az álomgyárban. Körbejárhatjuk a Pantheont – kicsit kisebb, mint az eredeti, viszont legalább papírmaséból, fából van. Sétálhatunk a Via Appián – nos, ez szintén jobb, mint a valódi, és a képen még jobban is mutat. Megnézhetjük, hogy dolgoznak a jelmeztervezők, akiknek alapvető a szerepük a hangulat megteremtésében, és abban, hogy tényleg azt gondoljuk, a régi Rómába repültünk a zsöllye háromból. Jól hangzana most azt írni ide a végére, hogy aztán csönget a kis kék villamos, mi felébredünk, és vissszamegyünk vele a valóságba. De már nincs villamos, a metró szállít minket vissza negyedóra alatt, másfél euróért a valóságos Rómába.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!