Egy rendezőnő a férfiak között

Dorothy Arzner munkában (képek: Wikimedia)

Deutsch Andor

A közhelyek szerint a hollywoodi nő szőke, vékony és addig sikít, míg meg nem mentik. Azután pedig nagyon hálás a megmentőjének: de az általában már a vége főcím után következik. De ne dőljünk be a közhelyeknek!

Dorothy Arzner az elsők között figyelmeztetne erre a közhelyes igazságra, hiszen talán senki nem különbözött jobban a klasszikus Hollywood klasszikus nőalakjaitól, mint ő. Még némafilmekkel kezdett dolgozni, és jelen volt a stúdiórendszer kialakulásánál; amikor a filmek megszólaltak, vette az akadályt, tovább forgatott, és a hangosfilmek korszakában is sikeressé vált, azután hosszú szünet után a modern kornak is a hőse lett. Amikor 1972-ben New Yorkban megtartották a rendezőnők első nemzetközi filmfesztiválját, az ő filmjével nyitották meg a programot, és 1976-ban a második fesztiválon már az egész életművét bemutató sorozattal ünnepelték. Még nyolcvan fölött is a világ talán legnevesebb filmes egyetemén, a Los Angeles-i UCLA-n tanított.

Pályája egyenletesen felfelé haladt, és amikor nem, akkor, úgy tűnik, az is a saját döntésének megfelelően történt. Nem alkalmazkodott. Sikerének, elfogadottságának nem az volt a titka, hogy megpróbált úgy tenni, mintha ott sem volna, vagy pláne, mintha férfi volna. Igaz, szeretett zakóban vagy kosztümben járni, szigorúan öltözött, rövidre vágatta a haját, és egyszer azt nyilatkozta, hogy „amikor beálltam egy stúdióhoz dolgozni, kis gombóccá gyűrtem a gerincemet, és eldobtam”, de a munkái a szokásoshoz képest feltűnően másfajta nézőpontot képviseltek: nőit. Nem csoda, hogy a feminista filmtudósok rengeteget írnak róla mostanában, és számos szempontból az elsők között tartják számon. Egészen a hetvenes évekig kellett várni, hogy hozzá hasonlóan sikeres rendezőnők léphessenek a filmgyártás porondjára, és igazán beinduljon az a változás, amelynek mai történetünk hősnője ugyan az első fecskéje volt, de a raj 30-40 év késéssel követte. Azután még negyven év kellett az első rendezőnő Oscarjához: Katrhyn Bigelow 2010-ben kapta meg az elismerést – azóta már hárman tartoznak az oscaros rendezőnők exkluzív klubjába.

A kis Dorothy szüleinek népszerű étterme volt Los Angelesben, úgyhogy ő már kiskorában megfigyelhette, hogyan vacsorázik Sarah Bernhardt, Mary Pickford és még jó néhány másik híresség – bár egy későbbi interjújában azt mesélte, hogy a sztárok társasága annyira természetes volt számára, hogy éppenséggel egyáltalán nem vágyott a közelükbe: ilyesmi nem befolyásolta, amikor szakmát választott. Bármily furcsa, talán azért kezdett filmezni, mert mondanivalója volt a világról.

Tett egy néhány éves kitérőt egy orvosi egyetemen (ahol akkoriban szintén nem nagyon találkozhatott nőkkel a diákok között), majd váratlan fordulattal otthagyott mindent, és munkát vállalt a Paramount stúdiónál, amelyet akkor még Famous Players-Lasky Corporationnek hívtak. Azt a feladatot kapta, amit egy nő egy filmstúdióban kaphatott: heti tizenöt dollárért forgatókönyveket gépelt. Ő szerényen úgy nyilatkozott erről az időszakról, hogy valószínűleg az influenzajárványnak köszönhette az állását: sokan kiestek a munkából, és szükség volt helyettesekre. Nem sokkal később a vágók eshettek ágynak, mert a gépírókisasszony hamarosan már a vágószobákba járt dolgozni, ahol asszisztens, majd B-filmek vágója lett, és 52 filmmel később már egy Rudolph Valentino-mozit bíztak rá. Máig a vágók a legjobb szkriptesek, és hamarosan Miss Arzner is egy nagy füzettel az ölében ült az operatőr mellett: vagyis már részt vett a forgatásokon. James Cruze rendező a szárnyai alá vette, és tanítgatni kezdte. Cruze neve ma már alig ismert, a maga korában azonban a nagyvadak közé tartozott: állítólag rajta és az ő filmjein múlt, hogy a csődközelbe került Paramountnak nem kellett örökre lehúznia a redőnyt. Huszonegypár éves tanítványa azonban valószínűleg nem volt elég hálás a támogatásért, mert titokban forgatókönyveket írt a konkurenciának. Egy darabért ötszáz dollár ütötte a markát (az olcsó filmek akkoriban 800-1000 dolláros költségvetéssel készültek), jó pár meg is valósult közülük. Amikor a Columbia ezek után felajánlotta Arznernek, hogy náluk rendezhet is, ő beadta a felmondását; erre a paramountos főnöke a kezébe nyomott egy francia komédiát (Párizs legjobban öltözött asszonya volt a címe, a filmé Nem divat a szerelem lett), hogy írjon belőle forgatókönyvet és rendezze meg. Két hetet kapott a felkészülésre: tizennégy nap múlva már a díszlet közepén állt, és vagy ötven férfinak osztott utasításokat. Öt némafilmet hozott tető alá, és sikert aratott velük. Azután 1929-ben jött az első hangosfilm, a The Wild Party. A filmtörténet egyik mérföldkövébe már örökre be lesz vésve Dorothy Arzner neve: ő volt az első nő, aki hangosfilmet rendezett.

A The Wild Partyban néhány diáklány túl jól érzi magát egy partin, botrányt csinál, ám egy tanáruk a segítségükre siet, és kimenti őket a kínos helyzetből. A szigorú pedagógus később persze beleszeret a bulizó lányok legbulisabbjába. A romantikus komédia kiváló nézettséggel futott a mozikban, de ez csak részben a filmkészítők érdeme, a siker oroszlánrészét a technika fejlődésének köszönhették: a közönség egyszerűen megőrült, hogy beszélni hallhatja a kor egyik csábító primadonnáját, Clara Bow-t. Talán az is túlzottan szakmai részletkörülménynek tűnhet, hogy a rendező e forgatás során találta fel a boomot: azt a hosszú rudat, amelynek segítségével máig a színészek fölé lógatják a forgatáson a mikrofont. Amíg a földre helyezett mikrofonnal próbálták felvenni a jelenetet, addig a színésznek mereven egy irányba nézve kellett beszélnie, és ez teljesen természetellenessé tette a játékát. A kezdő rendező azzal a dilettáns ötlettel állt elő, hogy egy pecaboton lógassák be a mikrofont a játszók fölé. Javaslatát először kinevették, azután kipróbálták, és az eltelt száz évben nem találtak ki jobbat ennél: azóta létezik a mikrofonos mint mesterség, és azóta szidja az egész stáb a szegény boomost, amikor azért kell újravenni egy jelenetet, mert belógott a mikrofon a képbe…

The Wild Party

Ennél fontosabb talán az, hogy Dorothy Arzner egy kicsit, egy egészen kicsit más filmeket készített, mint a férfikollégái. Nem volt forradalmár, nem volt avantgárd, elfogadta az amerikai stúdiórendszer és a kommersz műfajok feltételeit, de közben apránként mégis kijjebb és kijjebb tolta a határait. Nála a női főszereplők többnyire nem csak arra várnak, hogy egy férfi a segítségükre siessen. Nem feltétlenül főhősök, viszont nem is mellékszereplők: sablonos helyzetekbe kerülnek – a kommersz a sablonok birodalma –, de kicsit másképpen oldják meg őket. Már a vagány, bulizni induló női társaság is szokatlan téma volt a húszas években, de talán még furcsább volt a Christopher Strong című filmben Katharine Hepburn figurája, aki pilótát játszik, és elcsavarja egy nős férfi fejét, azután, amikor a feleség is felbukkan a színen, a két nő ahelyett, hogy leszámolna a vetélytársával, inkább megérti a másikat. A Honor Among Loversben, amely Ginger Rogers pályáját is elindította, a főhősnő végül boldog hajókirándulásra indul egy férfival… aki nem a férje. Vagy az egy évtizeddel későbbi a First Comes Courage: ebben Merle Oberon a norvég ellenállás fontos tagja – nem a férfiak munkáját segíti, hanem ő végzi el a veszélyes feladatot.

A rendezőnő speciális képességeit a stúdiók is felismerték: a Paramountnál tizenegy filmet rendezett, és utána megtehette, hogy a szabadúszást válassza – pedig akkoriban még a legnagyobb színészek is csak egy stúdióhoz szerződve tudtak dolgozni. Ha egy színésznőből komoly teljesítményt kellett kihozni, mindegyik cég hozzá fordult. Amikor Joan Crawford népszerűsége hanyatlani kezdett, az MGM őt kérte fel rendezőjének, mert tudták, hogy ő elővarázsolja majd a tehetséget a sztárjukból: így készült el 1937-ben Molnár Ferenc színműve alapján Az ismeretlen lány – egyébként mindössze három évvel a Vígszínházban lezajlott bemutató után.

Dorothy Arzner portréja

Arzner női rendezőként aratott sikert a férfivilágban: nem úszhatta meg a pletykákat. Akkoriban népszerű társasági téma volt, hogy egy titkos leszbikus klub működik az álomvárosban: a hírek terjesztői – gondolom, inkább férfiak – úgy képzelték, hogy Garbo, Dietrich, Stanwyck is tagja a szervezetnek. Mi ragaszkodjunk a prózai valósághoz: ilyesmi nyilván nem létezett. De sok mendemonda kötötte össze a rendezőt egy Marion Morgan nevű koreográfussal, akivel több filmjében is együtt dolgozott, és idős korukban, egészen az utóbbi haláláig együtt is laktak: de ha Erich von Stroheim vagy Szergej Eizenstein munkásságát nem a hálószobája felől elemeztük, és Hitchcockét is inkább a hátsó ablak, mint budoár felől közelítjük majd meg, most se tegyünk kivételt: legyintsünk rá az életrajznak erre a részére.

1936-ban, amikor megalakult az azóta is nagyhatalmú és fontos díjakról döntő Rendezőkamara, Arzner volt az egyetlen női tagja. „Hát nem csodálatos, hogy ilyen nagyszerű karriert futsz be ott, ahol semmiféle karrierhez nem volt jogod?” – táviratozta neki ez alkalomból Katharine Hepburn.

Ez a távirat is azt sugallja, hogy mindaz, amit mi itt könnyedén összefoglalunk, valójában nem lehetett könnyű. Arzner magányos maradt a szakmájában. 1943-ban vagy egy évig betegeskedett, súlyos tüdőgyulladással és annak következményeivel küszködött, azután fogta magát és szakmát változtatott. Még nem volt ötven, amikor kivonult Hollywoodból. Az összes neves rendezőtársához hasonlóan elkészített néhány oktatófilmet a Hadügyminisztérium számára, amelyeket többnyire nem nyilvános vetítéseken, hanem a katonai kiképzés során használtak fel. Ezután már csak tanított, és tévéreklámokat készített. Például a Pepsi számára is. Igaz, volt a céghez kapcsolata: Joan Crawford volt az igazgató felesége. De ezúton sincs jobb tanácsom, mint hogy ne adjuk könnyen meg magunkat a túlságosan kézenfekvő megoldásoknak: már csak azért sem, mert a rendezőnő egy élete vége felé adott nagy interjújában határozottan azt állította, hogy ő sem fogadta el őket soha. „Világ életemben úgy dolgoztam, hogy nem szóltak bele, mit csináljak – jelentette ki. – A nők nem voltak rám irigyek, a férfiak elfogadták a döntéseimet. A szakmám az otthonom volt.”

Nagy sikerek kötődnek a nevéhez, több színésznő karrierje indult az ő filmjében. Díjat sosem nyert, bár 1986-ban, a feminizmus első sikerei idején, hét évvel a halála után csillagot kapott a hollywoodi Hírességek Sétányán. 2018-ban a Paramount stúdiókomplexumának egyik épületét róla nevezték el: az ünnepi beszédet Francis Ford Coppola tartotta, aki az UCLA-n a rendezőnő tanítványa volt. Azt mondta, csípős humorú, kemény nőnek ismerte meg Arznert, de akkora szíve volt, mint az egész világ. „Mindig nagy doboz sütikkel meg csokival érkezett az órára, mert tudta, hogy nincs pénzünk és éhesek vagyunk… és az óra végéig jóllakatott minket.”

És tegyük hozzá: megrendezett 28 filmet.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!