Deutsch Andor

Hallottak már a híres Apolonia Barbara Chałupiecről? Nem? Pedig a végzet világhírű asszonya volt. Az első nemzetközi sztárok egyike, aki már a ’20-as, ’30-as években olyan természetességgel közlekedett Európa nagyvárosai közt, mint a mai bálványok, és mindenütt legalább akkora áhítattal is fogadták. Varsó, Berlin, Párizs, Hollywood a lába előtt hevert. Színésznő volt, divatikon, botrányhős és az első európai mozihíresség, akire a friss tehetségekre vadászó nagy amerikai stúdiók vezetői kivetették a hálójukat. Nem rémlik? Esetleg a Pola Negri név már ismerősebben cseng?

Egy lengyel kisvárosban született Gdansktól úgy kétszáz kilométerre, Lipnóban, orosz uralom alatt. Ez nagyjából biztos. De a többi már alig-alig. Negri ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek tagjai Amerikába érkezve még azt mondtak magukról, amit akartak. Sőt, elég volt Varsóig elutazni ahhoz, hogy az ember lerázhassa magáról a tények rabláncát, és szabadon megalkothassa az életét: egyedül a fantáziájára volt bízva, hogy milyen múltat gyárt magának. És Pola Negri, egy bádogos és egy mosónő lánya pompás életeket teremtett. Már a születési idejét is a legendák homályába burkolta, azt állította, hogy ő volt az utolsó, aki Európában a 19. században született, de a különféle életrajzok szerint egy bő évtizeden belül legalább négyszer megszülethetett. Volt, hogy azt állította, az anyja a cigányok királynője volt, az apja száműzött lengyel forradalmár, máskor mindketten lengyel forradalmárok voltak, akik a cár ellen követtek el merényletet, és Szibériába száműzték őket. A művésznő azt a lehetőséget is meglebegtette, hogy az anyja volt lengyel hercegek sarja, az apja pedig cigány hegedűvirtuóz. Mindebből annyi igaznak tűnik, hogy az apját a 20. század elején valóban letartóztatták, és Szibériába küldték: az anyja egyedül nevelte lányát, akivel a szegénység elől menekült Varsóba. A kis Apolonia pedig az unalmas iskolai kötelezettségek elől menekült a Varsói Birodalmi Balett iskolájába, ahol 1913-ban már Coppeliát táncolta – azt, sajnos, már képtelenség megmondani, hogy a művésznő ekkor 20 vagy 13 éves volt. De az tény, hogy két évvel később egészségügyi okokból kénytelen volt átnyergelni a fizikailag kevésbé megterhelő színházra: az egészsége (talán a nélkülözéssel sújtott gyerekkor emléke) élete során jó párszor közbeavatkozott, és letérítette a maga elé tűzött pályáról. Ekkoriban választott új nevet: az Apolonia Polává rövidült (Amerikában később úgy érzékelték, hogy a lengyel nemzeti büszkeségét teszi közhírré így, és ő sosem tiltakozott), a vezetéknevét pedig a korszak népszerű olasz költőnőjétől, Ada Negritől kölcsönözte. A tengerentúlon ez is beszélő névvé vált, és nem a költőnőre, hanem viselőjének egzotikus fekete hajára és igéző szemére utalt.

Mire 1922-ben Amerikába érkezett (ez az évszám végre biztosnak tűnik), már túl volt egyen s máson: sokat játszott Varsóban majd Berlinben. Az talán szintén a legendagyártás része, hogy Max Reinhardt fedezte fel, de az biztos, hogy Ernst Lubitsch vele kezdte a filmes karrierjét: a legendás rendező 1918-ban állt először a kamera mögé, és első nagy munkája, A múmia szeme főszerepét Pola Negri alakította. Abban és a következő évben még négy közös filmet készítettek (Lubitsch összesen kilencet rendezett ’19 végéig: kicsit más volt a tempó, mint manapság). Volt közöttük pár, amelyik a tengerentúlon is komoly sikert aratott: a Madame DuBarry és a Cigányvér is kosztümös, távoli tájakon játszódó, pikáns kaland volt, és jelentős mértékben épített egzotikus, kacér és – ahogy Lubitsch visszaemlékezéseiben külön hangsúlyozta – a kacérságba mindig egy kis könnyed játékosságot csempésző főhősnőjére. Az Egyesült Államokban kivívott hírnevüknek hála a következő néhány évben Lubitsch és Negri is komoly szerződéseket kaptak a nagy stúdióktól. Lubitsch volt az első az átszipkázott európai rendezők hosszú sorában: Mary Pickford követelte ki, hogy a stúdió vezetői szerezzék meg Rosita című kosztümös filmjéhez. A Paramount Negriben is meglátta a sztárrá válás lehetőségét. Akkoriban a nyelv még nem volt akadály, és a producerek Negri példáján lelkesülve kezdték behálózni az európai csillagokat. Az ő sikereinek köszönhetően érkezett azután Amerikába Garbo és Dietrich is.

És a lengyel színésznő beváltotta az ígéretet. Minden megvolt benne, ami a sztársághoz kell, divatot teremtett, és vagyont gyűjtött. Az kevés, hogy valaki jó színész és szép: a felhajtásban is részt kell venni. Ő pedig igazán ötletes volt az extravaganciában. Egy kicsinyített Fehér Házat építtetett Los Angeles-i lakhelyéül. Ő mutatkozott először vörösre lakkozott lábkörmökkel, ő hozta divatba a turbánt és a magas sarkú női csizmát. Nem biztos, hogy tényleg így van, de a New York Times újságírójának a ’70-es években azt nyilatkozta, hogy ő az első nő, aki kamera előtt nadrágot viselt. És előfordult, hogy párducot sétáltatott pórázon Hollywoodban. Vagy nem fordult elő, de mesélték róla. Térd fölött végződő szoknyát viszont soha életében nem vett fel – ez biztos, mert ő maga mondta.

Az igen valószínű, hogy Negri nem volt ártatlan kislányka. Tudatosan építette a karrierjét; pontosabban ügyelt rá, hogy a stúdió tudatosan dolgozzon vele. Amikor a Paramount szerződtette Gloria Swansont, rögtön érzékelte, hogy az új színésznő nagyjából az ő szerepkörére alkalmas, és nem hagyta szó nélkül a vetélytárs megjelenését. Enyhén szólva. És amikor továbbra is úgy érezte, hogy nem kap elég figyelmet, egy régi harcostársat is bevont: így kezdett újra Ernst Lubitschcsal dolgozni, és így született 1924-ben Lengyel Menyhért és Bíró Lajos forgatókönyve alapján a kis kelet-európai ország uralkodónőjének szerelmi hányattatásairól szóló Tiltott paradicsom.

És persze, ha már a misztikus keletről érkezett, egzotikus démonról volt szó, Negri szerelmi élete és a házasságai is hozzátartoztak a népszerűségéhez: először egy lengyel gróffal próbálkozott („A megismerkedésünk romantikus volt, a házasságunk nem” – foglalta össze egy újságírónak rövid történetüket), azután egy grúz herceggel. Közben (és némi átfedéssel) tartós párkapcsolatban élt egy német majd egy brit milliomossal, aztán Charlie Chaplinnel („A komédia királya elveszi a tragédia királynőjét” – írta egy amerikai újság) és legfőképpen a „latin szeretők” mintapéldányával, a húszas évek szupersztárjával, Rudolph Valentinóval. Mókás részlet, hogy épp a pletykalapok sajtócézára, WR Hearst mutatta be őket egymásnak: talán már akkor úgy gondolta, hogy a tulajdonában lévő újságok sokat fognak írni róluk. Többen úgy vélik, hogy Negri húszas évek végén készülő filmjei is a magánélete körüli bonyodalmak miatt nem arattak sikert: először a Valentinóval fenntartott titkos kapcsolata, majd a sztár váratlan halála után, a temetésén rendezett túlzó jelenet vetette vissza a népszerűségét. A nagyközönség úgy érezte, hogy a színésznő – ahhoz képest, hogy csupán egy titkos szerető volt – túl hangosan gyászolt, és a neki járónál nagyobb jogot formált a sztár emlékére. Ráadásul, ezután egy éven belül következett a grúz herceg – sokak szerint egyáltalán nem volt herceg, és ezek után abban miért hinnénk, hogy grúznak valódi volt? –, akinek a kedvéért a színművészetnek is búcsút akart mondani, hogy attól kezdve példás családanya legyen. Kétszer is teherbe esett, mindkétszer elvetélt. Négy év múlva elvált: a fő vádpont az volt, hogy a férje elkártyázta a vagyont, amit ő keresett.

Ha egy visszavonult színésznőnek elkártyázzák a vagyonát, az azért jó dolog, mert akkor a színésznő kénytelen újra játszani: a ’30-as évek elején Negri visszatért, méghozzá már a hangosfilm korszakába. Ami azért érdekes, mert még a nyugdíjas korában vele készült interjúban is szóba kerül az erős lengyel akcentusa. Énekelt, színházban is játszott, és sokat betegeskedett. Volt, hogy a premieren kellett félbeszakítani az előadást, hogy kórházba vigyék. 1935-ben visszajött Európába, ahol már (vagy még?) mint hollywoodi sztárt fogadták, és német filmekben vállalt főszerepeket. Németországnak szüksége is volt ezekben az években a nagy nevekre, hiszen a saját művészei közül egyre többen költöztek (pontosabban: menekültek) Amerikába. Adolf Hitler állítólag rajongott a ’35-ben készült Mazurkáért, amelyben egy nő a tisztességével visszaélő férfi meggyilkolásáért kerül bíróság elé. A filmeknek is megvan a maguk sorsa: a Warner Bros. először megvásárolta az amerikai forgalmazási jogot, azután – bocs! – mégsem mutatta be, mert az eredetit jelenetről jelenetre lemásolva elkészítette a saját, amerikai változatát, a Vallomást. Csak éppen a Negrinél vagy tíz évvel fiatalabb, de rá meghökkentően hasonlító, született amerikai, Kay Francis játszotta a főszerepet. A németországi siker (és az amerikai hírnév fokozatos megkopása) viszont elég volt ahhoz, hogy Negri Európában maradjon. Óvatosságát jelzi, hogy bár az UFA szerződtetett színésznője lett, és még öt német filmben vállalt főszerepet, Párizsban lakott. A francia pletykalapok még így is meggyanúsították, hogy Hitler szeretője. Ez már neki is sok volt, és beperelte az újságot. Nem sokkal azelőtt, hogy a németek bevonultak Párizsba, a nácik elől menekülők útvonalán, Portugálián keresztül Amerikába ment. Hívták még filmekbe, de már nem főszereplőnek – a túl kicsinek tűnő feladatokat viszont általában visszautasította. Színpadon jó párszor fellépett, általában a régi filmjei slágereit énekelte.

Aztán még egyszer közel került az örökkévalósághoz: Billy Wilder 1949-ben filmet akart forgatni egy egykori némafilmsztárról, aki kettesben él öreg komornyikjával egy kopott villában, és azt hiszi, hogy még visszatérhet a reflektorfénybe. Wilder a filmre készülve állítólag végiglátogatta a némafilmkorszak összes letűnt csillagát. Fogadni mernék, hogy a legtöbbjük valóban a nagy visszatérésről álmodott, de ez a szerep talán túlságosan közel állt a valósághoz, így mind nemet mondtak rá. Nemcsak Pola Negri, hanem többek között Mae West, Greta Garbo és Mary Pickford is. Gloria Swansonre, aki elég bölcs vagy elég kétségbeesett volt hozzá, hogy vállalja a feladatot, valószínűleg a feledhetetlen Sunset Boulevard (Alkony sugárút) miatt emlékszünk a legtöbben.

Negri tudott visszavonulni, és tudott visszavonulni a visszavonulásból: több mint harminc évet töltött nyugdíjban, egy texasi házban. Évente kétszer felutazott New Yorkba, hogy felfrissítse a ruhatárát. 1964-ben egy Disney-filmben eljátszott egy bogaras nagynénit. Néha itt-ott átvett egy díjat. Megírta az emlékiratait, és amikor Londonban megjelent az újságírók előtt, megismételte a régi trükköt: egy párducot vezetett maga mellett pórázon. 1975-ben részt vett az életműve előtt tisztelgő MOMA-vetítéssorozaton, ahol a régi, klasszikus némafilmjeit játszották a fekete-fehér melodrámákért rajongó hippiknek. Sokáig az édesanyjával élt (őt mindenhova magával vitte), azután egy barátnőjével, azután egyedül. 90 éves korában halt meg, és mivel nem volt senkije, a texasi San Antonióban működő Częstochowai Szent Szűz kápolnára hagyta a vagyonát.

A Hírességek Sétányán neki is van egy csillaga Hollywoodban, de a legtöbb turista nem az övét fényképezi.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!