Az Alföld legbritebb britje

A Rembrandt plakátja. A filmet a hűvös fogadtatás ellenére Korda az egyik legjobb filmjének tartotta

Deutsch Andor

Hallottak már önök Pusztatúrpásztóról? Akik autóval járnak Mezőtúr és Túrkeve között, azok elsuhannak az autóbuszmegállója mellett, a többiek valószínűleg nem ismerik. Pedig a világ filmtörténetének jeles helyéről van szó: született itt három testvér, akik meghökkentő filmes karriert futottak be, a legidősebbet még lovaggá is ütötték.

Az apjuk uradalmi intéző volt, korai halála után a család Kecskemétre költözött, és a három fiú élete ettől fogva költözésekkel telt. Amelyek néha szökés formáját öltötték: Sándor, a legidősebb már 14 évesen Pestre menekült szigorú nagyapjuk elől. De a testvérek azt is kipróbálták, milyen érzés Bécsbe, Párizsba, Berlinbe, Los Angelesbe és Londonba hurcolkodni: nemcsak Túrkevén idézi őket emléktábla, hanem Hollywoodban, Berlinben és Londonban is. A lakcímmel persze a név is változik. Kellner Sanyiból már Pesten Korda Sándor lett, a világ pedig Sir Alexanderként emlékszik rá. Csak azért nem nevezhetjük az életét népmesébe illőnek, mert a legnagyobb fiú volt – viszont világéletében nagyon fontosnak tartotta a családi kötelékeket, mindig segítette tehetséges öccseit, Zoltánt és Vincét. Bárhova vetette is a sors, ha tehette, velük, meg úgy általában, egykori honfitársaival dolgozott. És sokat dolgozott: munkával telt az élete.

1908-ban érkezett a fővárosba, és beiratkozott a Mester utcai kereskedelmi iskolába. A
tananyag nem nagyon érdekelte, de az iskola jelszava: „Sursum Corda”, fontos lehetett
számára. Kortársai beszámolói szerint könnyen és gyorsan alkalmazkodott az újfajta világhoz:
annyit lógott az órákról, amennyit csak tudott, és bár nagyon szegény volt, a Velence
Kávéházat tette törzshelyévé, melynek tulajdonosa, bizonyos Ungerleitner úr hetente ingyenes
vetítéseket szervezett a vendégei számára. Igen valószínű, hogy a szépreményű Korda-fiú itt
ismerkedett meg a vetített mozgókép varázsával. A sors tréfája, hogy a kávéházat később
mozivá alakították: talán a kilencvenes évek közepéig működött ezen a helyen a Tisza mozi.

Egy korabeli kávéház berendezéséhez a szimpla kávéja mellett órákat töltő újságíró legalább
olyan szorosan hozzátartozott, mint a tonett asztal, és fiatal hősünk az itt szerzett kapcsolatai
segítségével hamarosan pénzkeresethez jutott: mivel még diák volt, álnéven „Sursum Corda”
aláírással kezdett cikkeket közölni, de nem sokkal ezután már Korda Sándor néven publikált.
Fiatal volt, így hát a fiatal művészetet osztották rá, és filmes témákról tudósított; de szükség
esetén kriminovellákat is írt, és éjszakai szerkesztői ügyeletet is vállalt. Amint tehette, maga
után hívta a testvéreit – egész életében pótapaként pátyolgatta őket. Rövid ideig kipróbálta,
milyen Párizsban éhezni, de valószínűleg nem élvezte, mert hazajött, és hamarosan már a
Színházi Élet filmrovatát vezette, mellette még számtalan lapba írt cikkeket, azután 1915-ben
megalapította az első magyar filmes újságot, a Pesti Mozit. Ez volt számára az első olyan dolog, amiben első volt; később még jó néhányszor kipróbálhatta, milyen érzés az élen járni.

Micsoda idők voltak ezek! Minden olyan könnyen történt. Az új nevét büszkén viselő,
ambiciózus fiatalember úgy haladt előre választott, még alig létező pályáján, mint kés a
vajban. A Velence Kávéház tulajdonosa az első magyar moziüzemeltető cég, a Projectograph
alapításában is részt vett. Az ifjú Korda ott volt. A Projectograph tulajdonosai rájöttek, hogy
ha már mozijaik vannak, érdemes a filmgyártásba is beszállniuk: az ötlet talán Kordától
származott. Szerződést kötöttek a Kolozsvárott nagyot álmodó Janovics Jenővel, Korda odaköltözött (ekkor már évi 18 000 korona fizetést kapott), azután Pestre helyezték a
gyártást… és Korda mindenütt felbukkant, ahol filmes üzletek születtek, és filmek készültek.

A fiatal Korda (kép: Wikimedia)

Az első filmjét 1914-ben rendezte (ennek címe, hogy, hogy nem A becsapott újságíró volt), 1915-ben egy monstre, háromnapos forgatás végére elkészült első nagyjátékfilmje (Tiszti kardbojt). Ezután jött a kolozsvári szerződés Janovicsnál, ahol jópár filmet készített és nyilvánvalóan sokat tanult az új szakmájáról: az ő rendezésében született A nagymama a nyugdíjból visszatért Blaha Lujza főszereplésével és a Mágnás Miska is. Sajnos a termésből semmi sem maradt meg, az ekkori filmek mind elvesztek és/vagy elpusztultak.

Korda a fővárosba visszatérve megvásárolta a kolozsváriak itteni részlegét, vagyis igazgatója
lett a saját vállalatának, és ettől kezdve nemcsak rendezett, hanem producerként is működött.
Az ő nevéhez fűződik az egyik első külföldön is bemutatott magyar film, a Fehér éjszakák elkészítése. A budapesti külvárosban épített stúdiója, a Corvin ma már ugyan a város belsejének számít, de máig stúdióként működik. (A romantikus hatás ugyan gyengül, de be kell
ismernünk: jó részét az egyik kereskedelmi televízió kebelezte be, és a Róna utcai stúdióban manapság főleg vidám, táncos vetélkedőket vesznek fel.) A Tanácsköztársaság idején úgy tűnt, hogy a filmes szakma egyre több ágában otthonosan mozgó Korda az állami
filmigazgatáson is nyomot hagyhat, ám – tanulságul az utána következő filmes hivatalnokoknak – nem sokkal később, rövid tapasztalatgyűjtő kitérőt tett az ellenforradalom börtönében, majd menekülni volt kénytelen. Vitte magával a filmográfiáját, amin már 25 cím sorakozott. Feleségével, Corda Mária színésznővel együtt érkezett Bécsbe, és soha többet nem tért vissza
Magyarországra.

A Corvin részvénye (kép: Wikimedia)

Érdemes vajon megtorpannunk itt egy pillanatra, hogy együtt elábrándozzunk azon, mi mindent érhetett volna el ez a különlegesen tehetséges, hat nyelven beszélő férfiú, ha itthon marad? Milyen filmipar, milyen filmek születtek volna a segítségével? Valószínűleg csak a ködöt szurkálhatjuk így: nagyon sok tehetséges ember menekült innen messzire, akik máshol alkottak nagyot, és a nyomukat őrző márványtáblák legfeljebb annyit érnek, hogy emlékeztetnek: bölcs ország igyekszik otthon tartani a tehetségeit – de egy bölcs ország nem is szorul rá, hogy erre emlékeztessék, szóval, inkább térjünk vissza a tényekhez. Kordáék éppen Bécsben próbálnak boldogulni.

Sándor újra nevet cserélt és Alexander Korda néven kezdett rendezni. Az 1920-ban forgatott Koldus és királyfi jól jellemzi alkotója speciális ízlését, történelmi érzékenységét, és azt, hogy már ekkor tudta: a múltba helyezett modern történetek, ha elég igényes köntösbe öltöztetik őket, látványosak és izgalmasak, akkor népszerűvé is válnak. De kölcsönökből élt, és kölcsönökből filmezett. Amikor már nem volt kitől kérnie, Berlinbe költözött, és saját céget alapított. Ebben a városban is sikerült valamiben elsőnek lennie: az 1927-es Modern Dubarryban lépett először kamera elé Marlene Dietrich. A Korda Film fő vagyontárgya azért továbbra is Frau Corda volt, valamennyi filmjük főszereplőnője, és ez egy darabig még akkor is így maradt, amikor a Fox Hollywoodba csábította a párt. A férfi ímmel-ámmal több stúdiónál is elvállalt néhány megalázó bérmunkát, de van-e igényes rendező, aki örömmel irányítaná A hercegnő és a vízvezetékszerelő című romantikus sztori forgatását? Amerika nem az ő világa volt. Ráadásul a hangosfilm súlyos sebeket ejtett a felesége pályáján. Egy rendező tudhat rosszul angolul (a leghíresebb példa Kertész Mihály, akinek az instrukcióit gyakran egyáltalán nem értették a sztárjai), de erős akcentussal nem lehet romantikus hősnőt játszani, és Máriát a saját férje sem akarta hangosfilmbe szerződtetni. A sértődött színésznő beadta a válópert, és soha nem bocsátotta meg, hogy művész- és élettársa nem maradt a némafilmek pártján. Korda 1931-ben – talán megkönnyebbülve – Londonba költözött. Addig csak tehetséges volt: ekkoriban vált korszakossá.

Marlene Dietrich ekkor még csak leendő mozisztárként (Kép: Wikimedia)

Ezekben az években Anglia mozijait eluralták az amerikai termékek; helyben csak úgynevezett quota quickie-k készültek: gyorsan legyártható, olcsó darabok, amelyekkel ki lehetett elégíteni a hazai produktumok vetítését előíró szabályt, de senki sem hitte, hogy sikert arathatnak. A frissen érkezettnek viszont meggyőződése volt, hogy van más megoldás, és kölcsönökből, nagy kockázattal leforgatta a VIII. Henrik magánéletét. Ismerős cím, ugye? Éppen nyolcvan éve készült, még sincs elfelejtve. Charles Laughton Oscar-díjat kapott érte, és a producert is jelölték a díjra: angol film korábban nem került az Oscar közelébe. A nagyon szellemes forgatókönyvet Bíró Lajos írta, a látványért a producer Vince öccse felelt, aki akkoriban még egy szót sem tudott angolul. Pedig nehéz feladatot kapott, ugyanis meglehetősen rossz anyagi körülmények között dolgoztak. Abban az időben mindenki úgy gondolta, hogy történelmi film nem arathat kereskedelmi sikert, és a producer csak komoly küszködés árán tudta a szükséges 60 000 fontot összehozni. A film látványos, de igazából szűk terekben játszódik. A kamera azért időzik annyit Laugthon arcán, mert ha kicsit elfordítanák, kiderülne, hogy nincs mögötte semmi: se kastély, se statisztéria. A nézők mégis imádták: a feleséghalmozó uralkodó csak Angliában 500 000 font bevételt hozott, és Korda tizenhat filmre szóló forgalmazási szerződést írt alá a United Artists-szal – vagyis bármit csinált, azt bemutatták Amerikában. 1935-től aztán társtulajdonosa is lett az UA-nek, ami addig kizárólag az alapító művészek, Charlie Chaplin, Mary Pickford, Douglas Fairbanks és Sam Goldwyn irányítása alatt állt.

A siker mértékét az is jelzi, hogy egy folytatással is próbálkoztak. A Don Juan magánélete azonban – bár pont ugyanazok készítették – sápatag utánlövés maradt. Talán jobb is volna tapintatosan hallgatni róla, mégis meg kell említenünk, hiszen a nagy Douglas Fairbanks utolsó filmszerepe volt.

Jelenet a VIII. Henrik magánélete című filmből

Korda néha rendezett, sokat produkált. Cégével, a London Filmsszel a szakma egyre újabb magasságait hódította meg. London közelében 165 holdon építtetett hatalmas, tizenhat stúdióépületből álló, szupermodern filmstúdiót, és sztárokat szerződtetett: többek között Leslie Howardot (aki, bár igazi angol úr volt, félig magyarként született, apja Steiner Ferdinánd néven kezdte földi pályáját), Merle Oberont (aki nemsokára II. Mrs. Korda lett), és Vivien Leigh-t.

1936-ban Korda megkapta az angol állampolgárságot, de már előtte is igazi hazafi, a brit birodalmi gondolat lelkes híve volt, aki akár törvényekkel is védte volna az amerikai kultúra térhódításától a hagyományos angol értékeket: és azon belül a saját iparágát. Az 1936-ban készült Rembrandt gyönyörű (sőt: festői) képeivel teszi magát emlékezetessé, viszont hiányzik belőle a VIII. Henrik derűje… a társadalom peremén élő zseni története nem is vonzotta a nézőket. De egy igazi művészt nem rettent el a bukás. Korda a visszajelzésekre fittyet hányva élete végéig azt mondogatta, hogy ez a kedvenc filmje – de azért jó időre felhagyott a rendezéssel.

Producerként viszont az egyik nagy dobás követte a másikat, és így legalább Zoltán öccse is beírhatta magát az emlékezetes rendezők közé. A London Films hagyományos brit értékeket
képviselő (és ezért ma már egyre kevésbé PC) filmjeinek jó részét a harcosan baloldali öcs rendezte. A Négy toll, A bagdadi tolvaj, A dzsungel könyve és a Szahara is a testvérek összefogásával készült – a stábnak többnyire Vince, a látványtervező, valamint Rózsa Mikós zeneszerző, Bíró Lajos író és André De Toth – a későbbi rendező – is a tagja volt. Ennyi siker után miért vágott Sándorunk újra neki Amerikának? A mindig vádaskodók szerint igyekezett minél távolabb kerülni a világháborús hadszínterektől. A romantikusok szerint viszont ezzel is az új hazáját akarta szolgálni.

A második amerikai korszakkal kapcsolatban makacsul tartja magát a pletyka, hogy Korda Churchill utasítására tért vissza a tengerentúlra, és cége angol kémek fedőszerve volt. Ne is kutassuk, mennyi ebben az igazság; elégedjünk meg azzal, hogy egy jó filmforgatókönyv
biztos kijönne a stábtagok között bujkáló ügynökök ötletéből! Ráadásul az Amerikába szakadt
angolok tökéletes fedősztorit hoztak össze. 1941-ben Laurence Olivier és Vivien Leigh főszereplésével elkészült a Lady Hamilton, és ismét csúcsra járatta a bevált receptet: történelmi figurák magánélete, komoly történet, könnyed hangvétel – ezúttal valóban látványos környezetbe helyezve. Hogy filmjei sikerével vagy a kémtevékenységével érdemelte-e ki, azt nem tudjuk, de amikor Korda visszatért Angliába, Churchill ajánlására lovaggá ütötték a pusztatúrpásztói intéző fiát.

És ettől kezdve boldogan élt. Üzletember volt (fiatal korától kezdve a befektető-kábítás zsenije), producer, rendező. Szakmája minden csínját-bínját ismerő profi, nagyszerű beszélgetőtárs, művelt, régimódi férfi és családját mindenáron óvó nagy testvér. Bukott is, sikert is aratott, ült börtönben, bujkált a hitelezői elől, ha kellett, elölről kezdte, ha lehetett, élte a milliomosok életét; az angolok a filmiparuk megteremtőjeként emlékeznek rá, és aki csak ismerte, egyetértett benne, hogy nagyon nagy szíve volt – elvégre ő volt az ember, akit Mr. Kordának hívtak.

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!