Deutsch Andor
Szamos-parti Hollywood? Transzilván Cinecitta? Valami ilyesmi: a 20. század elején Kolozsváron, a Nemzeti Színház Farkas utcai épülete környékén a világ pergő újdonságaira különösen fogékony, nagyon tehetséges emberek találkoztak, és nekik köszönhetően a még gyerekcipőben járó vagy még inkább pelenkás magyar filmgyártás hatalmas lendületet vett, sőt világsikereket aratott. És mindez nincs, ha nincs ott egy fiatal, bölcsészhajlamú színházi ember, a magyar kultúra örök védelmezője: Janovics Jenő. És ha A sárga csikó nem arat sikert Japánban.
Kolozsvárra 1899-ben érkezett meg a 20. század, amikor „mozgó élő fényképek” nyilvános bemutatását eszközölte egy helyi középiskolai tanár, aki négy várost érintő turnéja során a színházat választotta első vetítése helyszínéül. A kinematographiai prezentáció rövid műsorszámai mind külföldi exportból származtak, és a címük alapján nagyjából el is képzelhetjük őket. A kíváncsi publikum elé került többek között Az indiai fakírok tánca, az Amerikai boxolók és a Négerek fürdése című felvétel is. Akkor már a színtársulat tagja volt a Budapestről odaszerződtetett (egyébként Ungváron született) ifjú rendező-színész, Janovics Jenő, és bár nincs róla adat, jó úgy képzelni, hogy ő is a nézők között ült, és a gyertyafényes előadás során látott meg valamit a vásznon, ami egy életre rabul ejtette… de annyi biztos, hogy másnap már a színházi előadás szünetében, a színházi publikum előtt kapcsolták be a vetítőgépeket. Az újítás azonban megosztotta a várost, és sokan úgy gondolták, hogy az alpári mulatságnak nincs helye Thália szentélyében.
Janovicsot 1905-ben, harminchárom éves korában a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójává választották, és ugyanebben az évben a villanyáramot is bevezették a városba. Janovics, aki később ösztönösen rátalált arra, hogy mit jelent producernek lenni, először még nem gyártotta a filmet, csak vetítette: kinevezése után mozivá alakította az ezerkétszáz férőhelyes Nyári Színkört, és bérelt kópiákat kezdett vetíteni. Tekintélyes kollégája, a nagyváradi színház igazgatója azonnal több panaszos (értsd: feljelentő) levelet fogalmazott ellene, amelyet a kolozsvári városvezetésnek és a budapesti minisztériumba küldött: azt követelte, hogy a színház maradjon színház, és a pórnép olcsó szórakozását ne engedjék megtelepedni a város központjában.
Azt nem tudom, hogy kapott-e hivatalos választ, de a tízes években Janovicsnak már három mozija volt a városban, és az a közvélekedés is átalakulhatott kicsit, amely szerint a mozi a plebsz mulatsága: amikor elkészült Kolozsvár első saját gyártású filmje, amelyhez a technikát és a szakembereket még Budapestről kellett hozatni, a főbb szerepeket a város elegáns hölgyei vállalták. Az apacsnő szerelme című háromfelvonásos film címszereplőjének egzotikus jelmezébe (és az alatta viselt fűzőbe) a helyi nőszövetség elnöke, az Erdélyi Helikon védasszonya, Szilvássy Carola báróné bújt bele. A végeredmény önmagában is mozitörténeti mérföldkő: az első erdélyi filmmel együtt az első filmes bukás is megszületett.
Janovics szerencsére többre vágyott a melodrámáknál: először Az ember tragédiája előadását dobta fel néhány vetített betéttel, azután mozijai nagy sikerén felbuzdulva az egykori bölcsész franciára fordította Csepreghy Ferenc A sárga csikó című népszínművét, és elküldte Párizsba, az akkor már világcégnek számító filmgyár, a Pathé igazgatójának.
A megállapodás gyorsan megszületett: mindent a magyar fél fizetett, a franciák pedig a helyszínre küldtek egy tapasztalt rendezőt és két operatőrt, akik a felszerelésüket is magukkal hozták. A szerepeket Janovics színészei kapták, és mivel a rendezőnek nem volt közös nyelve velük, a magyar ötletgazda végig ott volt a forgatáson, és közvetített. És nagyon figyelt: mire a film elkészült, kitanulta az új szakmát, és készen állt rá, hogy külső segítség nélkül is folytassa, amit elkezdett.
Ekkoriban alakult ki Janovics jellemző stílusa. Száz évvel később talán már másképpen látjuk, de a producer a természetes játék híve volt, tiltotta a túlzó, „némafilmes” színészi gesztusokat, az új történetek helyett egész életében a klasszikus színművek megfilmesítését helyezte előtérbe, és – mivel Kolozsváron ekkor még nem volt műterem – természetes körülmények között, külsőben forgatott.
Ami nem mindig előny: A sárga csikó egyik jelenetében három színésznőnek kellett egy csónakból a Szamosba esnie, hogy a film férfi főszereplője kimenthesse őket: ám az egyik színésznőt, Imre Erzsit beszippantotta egy örvény, és bár maga a rendező is vízbe ugrott utána, a művésznőt nem tudták megmenteni. A helyzet szörnyű abszurditásához tartozik, hogy a parton nagy számban álló nézelődő tömeg a balesetet is üdvrivalgással fogadta, mert azt hitték, csupán egy bravúros jelenetről van szó. A felvételeket a rendőrség lefoglalta mint bizonyítékot, a forgatás leállt… de néhány nappal később újraindult, és decemberben sor került a párizsi premierre. A Pathé az ottani visszajelzésekben bízva több mint százharminc kópiát csináltatott, és világszerte forgalmazta az egzotikus tájon játszódó érzelmes történetet. A sárga csikó egészen Japánig vágtatott, és ott is nagy sikert aratott.
Ne kerteljünk: Janovics Jenő ugyan élete utolsó pillanatáig a magyar kultúra védelmezője és terjesztője volt, de jól is keresett a filmgyártással. Megértette, hogy mekkora lehetőség rejlik a fiatal művészetben, és azt is, hogy attól, mert valami művészet, még lehet iparszerűen művelni. Legfőbb szerelme mindig a színház maradt, de mintegy balkézről, azért beleírta magát a filmtörténetbe.
Az első sikerek után már a budapesti színészek is örömmel jöttek vendégszerepelni a kolozsvári forgatásokra. Ott volt köztük például Csortos Gyula, de Jászai Marit is azért láthatjuk ma színészként működni, mert Janovics szerződtette, sőt, a már visszavonult Blaha Lujzát is sikerült rábeszélnie, hogy a kamera előtt eljátssza Csiky Gergely A nagymamájának főszerepét. És a producer éles szeme másban is megmutatkozott: a rendezői kiválasztásában.
Mivel a színészeket többnyire a saját színházából kölcsönözte, a forgatások a nyári szünetben, rohamtempóban zajlottak. 1914-ben három film készült el így (a Bánk bán és A tolonc mellett az ígéretes című A kölcsönkért csecsemők), és mindhármat egy komoly filmes tapasztalattal rendelkező fiatalember rendezte: a tízes évek elején szerzett első budapesti színészi próbálkozásai után Dániába, az akkori európai némafilmgyártás fellegvárába utazott, ahol két éven át a Nordisk filmvállalatnál működött rendezőasszisztensként, és ezzel máris ő volt Kolozsvár legtapasztaltabb filmese. Kertész Mihály valóban kiváló választásnak bizonyult. A sűrű program miatt nem egymás után, hanem gyakran egyszerre forgatta a különböző produkciókat (ezt a módszert később Amerikában is alkalmazta), és 1917-ben már tizenhét filmet készített egy nyár alatt. A cég kinőtte a színház mögött épített ideiglenes stúdiót, és Janovics egy közeli faluba, Szászfenesre – akkoriban úgy hívták, Mozifalvára – költöztette a stábot. Kertész viszont még ennél is messzebbre vágyott: először Budapestre, majd a Tanácsköztársaság bukása után Hollywoodba tette át a székhelyét. Onnan már nem ment tovább, helyben vált legendává: Michael Curtizt négyszer jelölték Oscarra, és egyszer meg is kapta a díjat – a Casablancáért.
Egy jó producer nem akad fenn azon, ha elhagyja egy embere. A gyár egyre bővült, Janovics több új rendezőt is fogadott. Az egyikük, egy frissen végzett tanár kezdetben nem tűnt túl jó választásnak. A színészek nem szerették, fellázadtak a köreiken kívülről érkezett ifjú ellen, pipogyának, határozatlannak nevezték, és Janovicsnak többször is közbe kellett avatkoznia, hogy el ne üldözzék a forgatásról. Az angol filmipar köszöni a segítségét: a fiatalember, Korda Sándor ugyanis egész jól belerázódott a szakmájába: Sir Alexander Korda néven producerként és rendezőként is halhatatlan lett.
Janovics pedig meggazdagodott. A nyolc év alatt leforgatott több mint hetven film hasznából országszerte huszonhat mozit, Kolozsváron kilenc bérházat vett, tovább igazgatta a város Nemzeti Színházát, és 1918-ban már egy hatalmas új, szupermodern filmstúdió megépítéséről szőtt terveket – amelyek természetesen nem valósultak meg.
A történelemnek más tervei voltak.
Nem volt hajlandó letenni a román hatóság előtt a hűségesküt, az impériumváltás után is kitartott az épületét vesztő színház mellett, rendezett, igazgatott, teljesen elszegényedett, és nagyon szeretett volna újra filmezni. Hiába. A harmincas években még forgatott kicsit, kalotaszegi népművészeket, pünkösdi népszokásokat örökített meg, de már nem készíthetett új játékfilmet: talán ha otthagyja Kolozsvárt, akkor másképpen alakul az élete. De az ő szeme előtt még akkor is a magyar kultúra erdélyi védelmezése lebegett, amikor először Kolozsváron, azután Budapesten kellett bujkálnia. Kiss Ferenc, a Színészkamara nyilas elnöke ugyan különféle kedvezményeket ígért neki, de a zsidótörvények elől nem volt menekvés. Janovics nem neki, hanem a szerencséjének köszönhette az életét.
Azt a keveset, ami még hátravolt belőle.
Ahogy tehette, rögtön visszament Kolozsvárra. 1945 őszén már az új magyar Nemzeti Színházat szervezte: a nyitóelőadás természetesen a Bánk bán volt, amelyben Biberach szerepét osztotta magára. De az élet nem szégyelli a hatásvadász befejezéseket: éppen a kitűzött premier napján halt meg. Hetvenhárom éves volt.
A sors különös fintora, hogy azok a filmek, amelyekben színészként is közreműködött, mind megsemmisültek. Egyedül egy 1918-as híradó felvétel maradt fenn róla, amelyen nagy tömeg előtt, indulatosan szónokol. Nem tudjuk, mit mond: a némafilmkorszak hőse volt, a hangja nem hallatszik el a 21. századba.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!