Deutsch Andor

A városra éjszaka borul, csend van, kiürültek az utcák. Aztán mintha árnyék futna végig a járdán. Mintha valami moccanna két ház között. Madarak riadnak fel, idegesen köröznek a parkok fái fölött. Hullámok törnek meg a parti sziklán. De a vihar előtti csend sem tarthat örökké: hamarosan fülsüketítő bömbölés hallatszik, és hatalmas mancsok döntik romba a város felhőkarcolóit…

Lehet majom, gyík, bogár (sőt, akár egy ötven láb magas, bikinis szőke nő); élhet a tenger alatt, a Föld középpontjában vagy jöhetett az űrből… a szörnyfilm nagyjából egyidős a mozgóképpel. És valamiért úgy alakult, hogy a japánok a legjobbak benne: a kaidzsu (szó szerint: hatalmas fenevad) saját műfajuk, és aki igazán a mélyére akar hatolni, annak a helyi néprajzban, vallás- és kultúrtörténetben meg persze a néplélek megismerésében is el kell merülnie. Viszont nem sikerülhet úgy elmerülni a japán néplélekben, kultúrtörténetben és a többiben, hogy nem vetünk a kaidzsura legalább egy futó pillantást. És mint a filmtörténetben úgy látszik mindig, e műfaj feltérképezése sem lehetséges úgy, hogy megfeledkeznénk közben Amerikáról.

Mert a legjellegzetesebb japán filmműfaj – amely ugyan a moziban született, de már áthatja a teljes (és arrafelé igen bőséges, kifinomult és sokműfajú) popkultúrát, tévében, rádióban, képregényben, animében, a témának szentelt fesztiválok formájában is létezik – igazából az Egyesült Államokból került a szigetre. Mert az még hagyján, hogy az ember a majomtól származik: a kaidzsu is egy majomtól származik.

1933-ban mutatták be Amerikában az első King Kong-filmet: az alaptörténet, amely szerint az egzotikus tájakon járó fehér ember különös lényt talál, amelyet hazavisz, és ez otthon bajt okoz, már a 30-as években sem volt új. Ezúttal egy filmes stáb talál egy bennszülött törzsre, amely békésen éli romlatlanul természetközeli életét, és ennek egy nagyon nagyra nőtt majom is a része. A helybeliek ugyan figyelmeztetik a stábot, hogy baj lesz, ha megzavarják az ősi rendet, de ők magukkal hurcolják Kongot New Yorkba, ahol persze elszabadul, pusztítani kezd, és ha nem szeretett volna korábban bele a stábbal utazó szép szőke színésznőbe, még nagyobb galibát okozhatna. A majom végül meghal, de bánatra semmi ok: folytatásokban és feldolgozásokban nagyjából örökre velünk marad.

1933-ban az óriási bestiát egy akkor még egészen újszerűnek tűnő technika, a stop-motion segítségével keltették életre (vagyis a film minden kockáját külön exponálták, és két kocka között mindig mozdítottak rajta egy kicsit). A siker a főszereplővel összemérhető nagyságú volt, így hát King Kongot számos országban, többek között Japánban is bemutatták, ahol – a kor szokásainak megfelelően – hamarosan két olcsó helyi koppintást is készítettek belőle: egy néma komédiát és egy szörnyfilmet, amelyben szerepel ugyan egy King Kong, de a legkevésbé sem hasonlít az eredetire. A filmek sajnos azóta megsemmisültek, csak egy-két kép és leírás segíthet elképzelnünk őket.

De az utódaik köztünk járnak.

Ehhez futólag számítsuk hozzá a sintoista hagyományt, japán őshonos hitvilágát, amely különleges képességekkel bíró szellemekkel, isten-szellemekkel (kamikkal) van tele, és mindegyik egy másik tárgyban vagy élőlényben lakozik: akár egy darab kőben, akár a napban (sőt, hogy a magyar filmekről se feledkezzünk meg: akár egy rókatündérben), és ugyan az ember számára láthatatlan birodalomban élnek, nagy hatásuk van a hétköznapjainkra. Ha egy kami nem kapja meg a megfelelő tiszteletet, bosszút áll érte. A japán folklór sok ilyen lényt és szörnyet ismer, köztük hatalmas méretűeket is, de akkorákat, hogy a lépteik nyomán egész tavak keletkeznek, sőt, létezik olyan földalatti óriáshal, amelyre Takemikazucsi, a vihardémon felügyel. Egy jókora követ helyezett rá, de amikor megfeledkezik a feladatáról, a hal csapkodni kezd a farkával, és földrengést okoz.

Jó, a hal még nem majom. És az atombomba sem majom, de az is fontos szereplője ennek a történetnek.

Mert az első King Kong vagy közeli rokona, a magyar tévében Pánik New Yorkban címen játszott The Beast from 20.000 Fathoms (vagyis a negyvenezer méter mélyről származó szörny) rettentő főszereplője, ami emberi atomkísérlet következtében vált várospusztító lénnyé, ugyan nagy visszhangot keltett a harmincas években Japánban, de azután húsz évre eltűnt. Közbejött ez-az, ami elterelte a helybeliek figyelmét. A háború után az amerikai hadsereg és közigazgatás 1952-ig maradt a szigeten, és ugyan az ország újjáépítésének szervezésében részt vett, a háborúhoz vezető és az az alatt történt események feldolgozásában nem segített: sőt, a témát – beleértve Hirosima és Nagaszaki bombázását – hivatalosan és nem hivatalosan is kerülték. Hirosimáról az ötvenes években csupán egy fikciós elemeket tartalmazó dokumentumfilm készült Japánban, de azt kevesen látták. Felelősségről, gyászról, veszteségekről akkoriban alig esett szó a japán közbeszédben. Még akkor sem történt ilyesmi, amikor 1954 elején egy japán halászhajót, a Daigo Fukuriu Marut és legénysége 23 tagját a Bikini-szigetek környékén egy amerikai atomkísérlet sugárzó hamuja terített be. A halászok bőrén kiütések jelentek meg, megbetegedtek, többen meghaltak. Honfitársaik azonban a szolidaritásukkal vagy a részvétükkel sem enyhítették az áldozatok nehéz sorsát. Igyekeztek úgy tenni, mintha nem léteznének ezzel kapcsolatos emlékeik, sokáig stigmatizálták a sugárbetegeket, még az is elterjedt, hogy a tüneteik fertőzőek.

De amit elfojtanak, az a felszínre tör. Nagyjából ennyiben összefoglalható a kommersz kultúrák története. Nincs Godzillánál jellegzetesebb példa erre.

1952-ben újra bemutatták a japán mozikban az akkor már húszéves King Kongot, és az amerikai filmet érthetetlen módon többen nézték meg, mint először. A japánok valamiért nagyon vonzódtak a titokzatos óriáslényekhez. Hát persze, hogy kellett nekik egy saját.

Ilyen előzmények után készült el 1954-ben az első Godzilla-film. Megszületett a szörny, aki a tenger mélyéről érkezik. Aki ősi és hatalmas. Kiismerhetetlen és legyőzhetetlen. A gyártás megkezdésének praktikus oka az volt, hogy a Toho stúdió egy nagy költségvetésű háborús koprodukcióra készült, de a szerződés végül mégsem jött létre: Tanaka Tomojuki producer pedig ráérzett, hogy a nukleáris veszély ügye benne van a levegőben. Az egymondatos alapötlet tőle származott, és egy jó producernek egymondatos ötletei vannak – a többit már a szakemberekre bízza. Ennyi jutott az eszébe: „Radioaktív óriásszörny emelkedik ki a tengerből és pusztítani kezd”. Kevés? Ez a mondat az elmúlt hetven évben milliárdos filmüzleteket mozgatott, és még mindig nem fogy belőle az erő.

Az első terv szerint egy vízi King Kong támadt volna egy japán nagyvárosra. Ezért van az, hogy az azóta is élő godzsira szó a japán gorilla és a bálna szavakból áll össze – nemzetközi megfelelőjét, a godzilla nevet csupán az amerikai forgalmazás céljára találta ki a gyártó. A filmre harmincszor többet költöttek, mint a korszak átlagos japán produkcióira (ne feledjük, ez A hét szamuráj bemutatásának az éve!), de megérte; gigászi sikert aratott: abban az évben kb. tízmillióan látták Japánban.

A második világháború emléke még élő, eleven seb volt, és a moziban újra japán városok pusztultak, csak most egy nukleáris sugárzást kibocsátó 20 ezer tonnás, 164 méter magas őshüllő rombolt le a maga agyatlan hüllőmódján mindent maga körül. A trükkrészleg nagyjából azon a szinten állt, ahol a King Kong tartott a 30-as években, viszont Cubraja Eidzsi trükkmester, akkor már a japán filmipar nagy öregje, éppen a King Kong láttán választotta a szakmáját, és ezt a filmet pályája nagy lehetőségének tekintette. A forgatáshoz szükséges legfontosabb műve a Godzilla-jelmez volt, amelybe belemászott egy színész, és így cammogott be az aprólékos részletességgel felépített makettváros házai közé. A jelmez latexből, bambuszrudakból, tyúkólak építéséhez használt dróthálóból, szövetből, valamint párnatöltelékből állt, és vagy száz kilósra sikerült, így viselője, Haruo Nakadzsima színész nagyon nehezen lépkedett, bár a rendező kívánságára elefántok járását tanulmányozta a szerephez. A szörny egyébként sem mozog természetesen. Ahányszor a képbe került, lassítást, néha háromszoros lassítást alkalmaztak: ezzel is a teremtmény nagyságát és erejét akarták kifejezni. Egyes testrészeit, a száját és szemét külön is elkészítették: a közelképeken ezek látszanak, és ilyenkor két-három bábszínész mozgatja őket. Az alkotók arra is ügyeltek, hogy Godzilla talpa egyszer se kerüljön képbe, mert úgy gondolták, hogy az gyengének mutatná a szörnyetegüket. Az is fontos szempont volt számukra, hogy ne engedjék tartósan a kamera elé: a címszereplő csupán a film 22. percében bukkan fel, és utána megint hosszú időre eltűnik. Csak a későbbi folytatások készítése közben dolgozták ki azt a módszert, hogy optikai eszközökkel varázsolják bele makettkörnyezetébe a túlméretes bestiát – ez azért érdekes, mert Fritz Lang már 1927-ben, a Metropolis egyes jeleneteiben alkalmazott egy tükörrendszert, amely azt az érzést keltette, mintha a színész a különleges díszletben jelenne meg, pedig a környezet csupán egy makett volt, és a színész nem benne, hanem mellette állt.

A szörny hangjának a megalkotását Ifukube Akira zeneszerzőre bízták: az azóta is minden filmben bevetett hátborzongató üvöltést, amely legalább olyan erős védjegye a szörnynek, mint Tarzan saját csatakiáltása, vagy Kovakövi Frédi subidubidúja, úgy hozták létre, hogy egy gyantával borított kesztyűt húztak végig egy nagybőgő húrjain.

De ne higgyük, hogy nevethetünk Godzillán! A korabeli japán közönség sírva nézte a filmet; az alig hihetően létrehozott tömegkatasztrófa láttán egyszerre indult meg a gyász és a bűnbánat folyamata. Az egyik főszerepet játszó, és egész életében a folytatásokban szereplő Takarada Akira visszaemlékezése szerint a nézőket nemcsak a rombolás látványa kavarta fel, hanem a film végén elpusztított, csontvázzá váló Godzillát is megsiratták: a szörnyre vadászó embereket legalább olyan bűnösnek tartották, mint a szörnyet.

A film amerikai vetítésének jogait mindössze 25 ezer dollárért vásárolta meg egy jó szimatú forgalmazó, amely a siker érdekében szívesen fektetett be még egy kicsit. Ma már elképzelhetetlen módszert alkalmazott, hogy az Egyesült Államokban is népszerűvé tegye a szerzeményét: átalakította. Egy új történetszállal egészítette ki. Hozzáadott egy amerikai színészt (a később kiváló Perry Masonként emlékezetessé vált Raymond Burrt), aki Japánban dolgozó, így Godzilla támadásait végig dokumentáló újságírót alakít. Egyes visszaemlékezések szerint alig három napos forgatásra volt szükség, maga Burr pedig utólag azt állította, hogy mindössze 24 órát áldoztak a feladatra. Ez azért egy kicsit gyanús, de hol van helye a legendáknak, ha nem az ős-Godzilla kapcsán? Az új történetszállal kibővített változatot sokan megnézték, és Amerika után ebben a formájában járta be az egész nyugati világot. Godzilla akkor harapott a farkába, amikor az amerikanizált verziót megvásárolta egy japán forgalmazó, és otthon is bemutatta.

A siker már akkoriban is folytatást kívánt, és szinte kötelezőnek tűnik, hogy a második rész mindig olcsóbb, ócskább, egyszerűbb legyen, mint az első volt. Mindössze hat hónap kellett hozzá, hogy a japán mozikban bemutassák a Godzilla újra támad című filmet, amelyben a szörny egy őshüllővel méri össze az erejét.

Hát így született meg az új műfaj, a kaidzsu. Az őshüllős szörnyfilm. A tokuszacu-film (vagyis a speciális effektusokat bőven használó sci-fi/horror) azon ága, amely mitikus lények támadásaira specializálódott. 1956-ban jött egy új monstrum, Rodan (ő egy vulkán mélyéről bújt elő, és repült), azután néhány olyan darab, amely űrből érkezett lényeket kevert az alapsztoriba, majd 1960-ban a producerek visszatértek a gyökerekhez: megszületett Mothra, a gigászi, kegyetlen molylepke – amely talán alkotói számára is komolyan vehetetlennek tűnt, ezért a filmet dalbetétekkel egészítették ki, és néhány komikus színészt is bevettek a csapatba.

A második résztől kezdve már színesben forgattak. Japánban és az Egyesült Államokban is új epizódok készültek. Mára több mint 30 film tartozik a szörnyfolyamba: van köztük dráma, katasztrófafilm és horror, a lények a legkülönbözőbb kombinációkban harcolnak egymás és az emberiség ellen. 2019-ben a szörnyek addigi teljes válogatottja felszínre jött egy nagy bunyó kedvéért, tavaly végre King Kong és Godzilla is szembetalálkozott egymással. A digitális technika természetesen teljesen átvette az uralmat az alkotói folyamat fölött, de az amerikai változatban külön szoftvert fejlesztettek arra, hogy Godzilla mozgásában megőrizzék azt a jellegzetes hatást, ami olyan, mintha ember cipelné a súlyos jelmezt.

A nagyérdemű publikum több kontinensen ijedezik, kéjesen borzong, és közben – akár így akarják az alkotók, akár nem – a filmek mindig többet jelentenek egy kis ijesztgetésnél: azért ilyen népszerűek ezek a buta hüllők, mert a nézőnek a mozin kívül is mindig van mitől félnie. És akkor már jobb a moziban kisikoltoznia magát.

Jason Barr, Ian Failes, Jasuo Nagajama, Alicia Haddick, James Hanton, Ryan Harvey, Isiro Honda, Sofi Sanders írásainak felhasználásával

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!