Deutsch Andor

Radványi Gézáról valamiért mindig megfeledkeznek. Ki tudja, talán rajta múlt, ő vette – látszólag – túl könnyedén az életet, nem csinált karriert, inkább az elveihez ragaszkodott; sok nyelven beszélt, ezért könnyen utazott, több kultúrában, több világban is otthonosan érezte magát. Azt mondják, az első tizenegypár Kassán töltött év volt számára a meghatározó, és örök nosztalgia kötötte gyerekkora városához.

Írónak indult, újságíróként is sikeres volt, és bár itthon sokáig nem létezett, ma is alig: egyfilmes rendezőként emlékszünk rá, a Valahol Európában minden mást elhomályosít az életművében. Nem is csoda. Különleges film, remélhetőleg csak lassan éri utol az élő kultúrából kiöregedő, a kötelezők közé átsorolódó, nem élményt, hanem feladatot jelentő filmek sorsa; bár gyanítom, hogy a címről manapság sokaknak a musical jut először az eszébe.

Pedig sokkal többre emlékezhetnénk Radványiból. Akár az első magyar színes film miatt, akár azért, mert mégiscsak Belmondót és Louis de Funést instruálta… és közben olyan elegánsan nem törődött a világgal, mint egy angol lord.

Ami nem lehetett nehéz a számára, hiszen jómódú polgári családban született, amelyben a kultúrát is nagyra becsülték, sőt, a családba egy egyenes ági Madách-leszármazott is beházasodott: Madách Alice, a nagybátyja felesége volt a kis Grosschmid Géza keresztanyja.

Vannak visszaemlékezők, akik úgy tudják, hogy a két fiúnak, Sándornak és Gézának azért kellett álnevet választaniuk, mert az apjuk nem akarta, hogy művészként rossz fényt vessenek az ő nevére. Merthogy a rendező bátyja is művész lett: őt Márai néven ismerte meg a világ, és nála hét évvel fiatalabb öccséhez hasonlóan szintén emigrációban töltötte élete nagy részét. De a visszaemlékezők szerint a testvérek felnőtt életükben sosem voltak túl jó viszonyban, eltelt úgy néhány évtized, hogy szóba sem álltak egymással: Sándor komoly volt és önemésztő, az öccse laza és bohém.

Talán ezért is nem jött be neki a bécsi Kereskedelmi Főiskola, ahova szigorú atyja küldte: hamar lelépett, és már szülői jóváhagyás nélkül érkezett Párizsba, ahol gyorsan nagyon tehetséges emberek közelébe került – még ha csak hordárként is. A világhírű, magyar származású fotós, Brassaï alkalmazta, hogy a Párizs éjszakai életét megörökítő sorozata készítése közben cipelje a felszerelését; így a kereskedelmi iskolából szabadult, a világra minden tekintetben nyitott ifjonc egyszerre két fontos témával ismerkedhetett meg: a fényképezéssel és az éjszakai élettel. Ezután egy kis újságírás következett Genfben a Népszövetség háza táján, majd újra Párizs, ahol végre belekóstolt a filmesek életébe. Feleségül vett egy német színésznőt, Eva Daghofert, ráadásul forgatókönyvírói megbízásokat is kapott. „Apám, benne vagyok a filmszakmában, forgatókönyveket írok” – számolt be levélben (legalábbis így mesélte kábé ötven évvel később Szekfű Andrásnak), mire a zord apa távirati úton a következőt válaszolta: „Én csak egy öreg vidéki ügyvéd vagyok, de annyit tudok, a filmeket nem írják, hanem fotografálják!”

Radványi Géza soha életében nem maradt meg sokáig egy helyen: ’37-ben továbbutazott Berlinbe, ahol újabb filmes babért aratott le: megkérte egy másik színésznő, az 1931-es magyar szépségkirálynő, Tasnády Fekete Mária kezét, aki a párizsi Miss Europa versenyen „a legszebb mosolyú hölgy” címet is megszerezte. A lánykérés úgy zajlott, ahogy egy bohém fiatalembertől elvárható: szándékát választottja férjével, az UFA magyar származású német filmproducerével közölte először. A Németországban közepes sikereket arató színésznő ettől kezdve számíthatott rá, hogy a férje filmjeiben mindig jut neki komoly szerep.

De ehhez persze az kellett, hogy a férj filmet rendezzen.

Ezért jöttek haza Magyarországra. Az immár harminc körüli kezdő filmes Szőts Istvánnal, Máriássy Félixszel, Ranódy Lászlóval indult együtt. A kor bőséges filmtermésében elsősorban a színpadias, kabaréhangulatú zsánerfilmek a jellemzőek, ő azonban 1940-es első rendezésével, a Zárt tárgyalással másfelé indult. Talán azért, mert Németországban és Franciaországban tanult, és az ottani hagyományhoz kapcsolódott, talán egyszerűen az ízlése diktálta így. Igaz, ő is melodrámát készített (témája egy szerelmi háromszög), de mintha közben hitelességre és aprólékosan pontos karakterábrázolásra törekedett volna. A férjet Páger Antal, a múltból újra felbukkanó régi szerelmet, és híres zenészt Tímár József, a vágy tárgyát Tasnády Fekete Mária játszotta. A film sikert aratott (egy kritika azzal dicsérte, amivel máig inzultálni szokták a kritikusok az itthon készült filmeket: „olyan jó, mintha nem is magyar, hanem francia film volna”), és rögtön a következő évben két újabb lehetőséghez juttatta Radványit. A Beszélő köntös kora egyik igazi megaprodukciója volt: szokatlanul nagy költségvetésből készült, sok statisztát mozgatott, látványos, akciódús jeleneteit változatos külső helyszíneken forgatták, nagy sztárokat vonultatott fel. A szellemes forgatókönyv nem meglepő, elvégre Mikszáth-megfilmesítésről van szó, de talán az is kellett, hogy Nóti Károlyt alkalmazzák a dialógusok megírásához, aki nem törődött vele, hogy a történet a 17. században játszódik, és bátran bevetette a klasszikus kabarépoénjait. A női főszerepet, hogy, hogy nem Tasnády Fekete Mária kapta, a magyar Erol Flynn pedig Jávor Pál lett. Amikor májusban forgatni kezdtek (addigra a rendező már befejezte az Európa nem válaszol című thrillerjét – hogy ebben ki játszotta a női főszerepet, azt mindenki találja ki maga), még szóba sem jött a színes film használata, de munka közben felmerült, hogy akár színesben is dolgozhatnának.

Micsoda idők voltak! A mozik világában permanens forradalom zajlott. Meg is forgatták.

Munka közben átálltak valami egészen újra. Ami addig elkészült, az maradt fekete-fehér, és még olyan gyanakodva tekintettek a színestechnikára, hogy az így felvett jeleneteket újra, monokrómban is rögzítették. A színes változatokat minden este Németországba vitték laborálni, és az alkotók elégedettek voltak a végeredménnyel: a mozikba került film egyes jelenetei színesnek mutatták a világot. A közönség meg elhűlve nézte a szőke Jávor Pált.

De a rendező nyughatatlan természete nem engedte, hogy kiélvezze az egyre növekvő filmkészítői tekintélyét, és úgy tűnik, nem törődött a karrierépítéssel sem: vagy éppenséggel egy még nagyobb karrier lehetősége csábította Olaszországba, ahol rögtön 1942-ben leforgathatott egy egzotikus melodrámát Inferno giallo (vagyis Sárga pokol címen, bár a hazai tévékben ez a film valamiért Fehér emberek néven bukkant fel). A mű nem keltett különösebb feltűnést, legfeljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy a csendes-óceáni szigeten a sárgaláz gyógyításáért küzdő magyar orvost Jávor Pál, a női főszerepet pedig… pedig… hát igen, a rendező felesége játszotta. A teljes stáb és a többi színész olasz volt.

A háború utáni koalíciós idők újra itthon találják Radványit. Az átmeneti néhány év a filmkészítés területén is furcsa helyzetet teremtett, a pártok felosztották egymás között a még működő filmgyárakat: a Sarló Film a Parasztpárté, a Keleti Márton vezetésével működő Orient a szociáldemokratáké, a Mafirt a kommunistáké lett, és az utóbbi cég rendelte meg 1947-ben a Valahol Európábant. Radványi – néhány visszaemlékezéssel ellentétben – nem e rendezés lehetőségéért jött haza, legalábbis más visszaemlékezések szerint már korábban felkérést kapott a filmes oktatás újjászervezésére. Így lett a munkát már korábban megkezdő Fejér Tamás mellett a ’45 utáni első rendezőosztály második osztályfőnöke, többek között Makk Károly, Bacsó Péter és Kovács András tanára: ami azért érdekes, mert harmadasszisztensként mindannyian részt vettek a Valahol Európában készítésében. Bacsó Péter egy interjújában úgy emlékezett, hogy ő a forgatáson elsősorban tetűfelelős volt, vagyis esténként olajos hajmosásra kellett kényszeríteni a film gyerekszereplőit, de ne dőljünk be a szerénységnek: azok, akik közreműködtek a forgatásban, mind úgy emlékeznek, hogy a korszak derűs, demokratikus optimizmusa hatotta át a munkát, amely valóban közös volt; mindenki mindenbe beleszólt, szabadon röpködtek az ötletek, és a stábon belül nem vették komolyan a hierarchiát. Így alakult, hogy két kiváló írónő, Máriássy Judit és Palotai Boris (előbbi Máriássy Félix, az első asszisztens felesége, utóbbi Bacsó Péter édesanyja) is dolgozott a forgatókönyvön. A szerzők között felsorolt Balázs Béla viszont – szintén Bacsó visszaemlékezései szerint – nem túl sokat tett hozzá a közös ügyhöz. Mindössze egy ötlete volt, de az nagyon jó: felvetette, hogy egy elrontott, homályos snittet tegyenek be a filmbe: ez képviselte a haldokló Kuksi elhomályosuló tekintetét.

Az alaptörténetet a rendező hozta, ihletője pedig Sztehlo Gábor evangélikus lelkész 1945 és ’50 között működő gyerekköztársasága, a háborús árvákat összegyűjtő, óvó, egyszeri és megismételhetetlen Gaudiopolis volt: a legtöbb gyerekszereplő innen is került ki, vagyis a szerepük és az életük minden valószínűség szerint igen közel állhatott egymáshoz. Egyedül a legkisebb fiú, Kuksi szerepére nem találtak megfelelő karaktert a gaudiopolisiak között, míg végül hosszú keresés után kiderült, hogy végig ott volt az orruk előtt: Radványi házmesterének a kisfia bizonyult a legalkalmasabb – illetve, utólag kijelenthetjük, a tökéletes – jelöltnek. A forgatás a cseszneki várban zajlott, a stábot hajnalonként ökrösszekerek vitték fel –; ami egyúttal azt is jelzi, hogy a kor körülményei között szó sem lehetett a Beszélő köntös forgatásának gazdagságáról: mindent egyszerűen, olcsón kellett megoldani, és a stáb nem fürdött… tej, vaj, de meleg víz sem feltétlenül állt a rendelkezésükre. Az alkotók már a forgatás során úgy érezték, hogy sikerült valamit megragadniuk a korszak bizakodó, a gyászon felülemelkedő hangulatából: a rendező már e munka során írni kezdte azt a forgatókönyvet, a Circus Maximust, amelyet rögtön a Valahol Európában után akart leforgatni – de végül több mint harminc évet kellett várnia vele. A Valahol Európában – telibe találta a kort, amelyben az olasz neorealizmus volt a legmeghatározóbb irány –, és egész Európában nagy sikert aratott, nagyon sok országban vetítették, a rangos Locarnói Filmfesztiválon is díjat nyert, Létay Vera szerint pedig az amerikai bemutatóhoz Rómában készült angol szinkron többe került, mint maga a forgatás, de, ahogy ez a prófétáknál és filmeknél általában természetes – saját hazájában másképpen néztek rá. Nálunk éppen változtak az idők: A kritikusok sok szempontból kifogásolták, egy éles fülű bíráló például az alkotók szemére vetette, hogy a gyerekek miért a Marseillaise-t fütyülik a filmben, amikor az Internacionálét is fütyülhetnék… és igen sokszor felmerült a kozmopolitizmus vádja. A koalíciós idők véget értek.

A rendező és felesége a premiert még megvárták, de azután rögtön Olaszországba utaztak, és sokáig nem is jöttek vissza – még 1949-ben, a Kossuth-díj átvétele kedvéért sem. Radványi csak hazaüzent, hogy a díjért járó összeget egyenlően osszák szét filmje szereplői között.

A következő évtizedek munkával és utazással teltek: német, francia és olasz filmekkel, igényes kommersszel, néhány nagy névvel, Lili Palmerrel, Romy Schneiderrel, Michel Simonnal… sőt, még egy izgalmas adalék azoknak, akik a nyolcvanas években a tévé előtt töltötték a keddeket: Radványi filmesítette meg először a később sorozatként népszerűvé vált Nem kell mindig kaviár című Simmel-regényt. De a hazatérés nem merült fel. Ha nem is világ- de európai polgár lett, és úgy tűnt, bárhol otthon tudja érezni magát. Talán a felesége miatt alakult így, aki időközben kénytelen volt feladni a színésznői pályáját (állítólag ételmérgezés miatt bénult meg az arca, ami után már nem vállalt színészi feladatot), és a Szabad Európa rádió bemondója lett.

Amikor a 70-es évek vége felé inkább a disszidensek visszacsábítása, mint megbüntetése vált irányelvvé, régi tanítványai azzal fejezték ki tiszteletüket, hogy rábeszélték: forgassa le megvalósítatlan nagy filmtervét, a 2. világháború idején különféle okokból menekülők és bujkálók közös búvóhelyévé váló cirkuszról. És ő némi tétovázás után engedett nekik. De a nagy hazatérés lehetősége kicsit elkésett: Radványiból már elveszett a régi svung, a világból meg az a fajta közös optimizmus, ami a Valahol Európában idején még olyan csodásan természetes volt.

Nagy művész volt Radványi Géza? Igen, semmi kétség. Kiteljesedett a művészete? Ki tudja… mindenesetre gyanús, hogy nemcsak a történelmi körülmények akadályozták, hanem volt benne valami örök elégedetlenség, kielégíthetetlen elvágyódás, kíváncsiság, ami mindig továbbkényszerítette onnan, ahol éppen élt, hogy újabb országokat, újabb feladatokat próbáljon ki. De így is tökéletes pálya az övé: igaz, hogy csak egy-két nagy filmet készített – viszont nem is kellett cserében semmit soha feladnia. Radványi Géza egész életében megőrizte az erkölcseit és az elveit, és ebben a cudarra sikerült évszázadban nincs is ennél nagyobb és ritkább siker – mondhatnánk, ez maga a nagy mű.

Létay Vera, Muhi Klára, Muszatics Péter, Pócsik Andrea, Pusztaszeri László, Szekfű András írásainak felhasználásával

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!