Deutsch Andor
Mephisto, aki Faustot játszotta: Emil Jannings élete
Egy adat a játékos összehasonlítás kedvéért: 2014-ben 40 millió amerikai nézte a tévében az Oscar-díj átadását. Idén februárban kicsit visszaesett az érdeklődés, csupán 15 millióan kapcsoltak oda. Ez sem kevés: amikor 1929-ben legelőször osztották ki a díjat, 270 vendég volt jelen a Los Angeles-i The Hollywood Roosevelt Hotelben, és az első rádióközvetítést is csak a következő évben szervezték meg.
A díjakról már akkor az egyes szakmai kamarák tagjai döntöttek szavazással, de a szabályok még nem lehettek elég pontosan megfogalmazva, mert amikor az illetékes bizottság kibontogatta a borítékokat, kiderült, hogy a színészi szakma képviselői szerint az év legjobb teljesítményét egy Rin Tin Tin nevű kutya nyújtotta (később maga is filmek témája). A szervezők viszont úgy gondolták, hogy ez rossz kezdet volna (a késő utókor pedig, hogy akkoriban még irigyek lehettek egymásra a színészek, és senki nem akart kétlábú kollégára szavazni): mindenesetre gyors szabálymódosítás után új győztest hirdettek, és a németjuhász helyett egy akkor 45 éves svájci születésű német színész, Emil Jannings örülhetett. A díj rögtön két filmért járt: az 1927-es Az elsodort ember című bankrablós melodrámában (a forgatókönyvön Bíró Lajos is dolgozott) egy becsületes banktisztviselőt alakít, akit kirabolnak és megfosztanak a személyazonosságától, de az indoklás szerint következő filmje, az 1928-as A hontalan hős is sokat nyomott a latban. Ezt Európából ismert régi munkatársa, Josef von Sternberg rendezte, a forgatókönyv körül Lubitsch, Mankiewicz és Bíró Lajos is ott sürgölődött; Jannings Hollywoodba menekült orosz herceget kelt életre benne, aki egy filmforgatáson orosz forradalmárként statisztál, miközben a rendező egykor valóban szovjet kommunista tisztként harcolt. Egy ilyen sztori manapság vígjátékként készülne el, de az egykorú kritikák mind Jannings drámai erejű játékát és pompás megőrülési jeleneteit emelik ki – azokat a részeket, amelyekben a sorsüldözött herceg már nem tudja, mi valóság és mi Hollywood.
Íme, itt a válasz a lelkes filmbarátok számára szervezett vetélkedőkön azóta is rendszeresen feltett kérdésre: a legeslegelső Oscar-díjat egy német anyanyelvű, korpulens és kissé kopaszodó drámai színész, Emil Jannings vette át. Az Amerikai Filmakadémia azonban igyekszik megfeledkezni róla, még a honlapjukon sem szerepel: meglehetősen kínos epizód ő az Oscar-díjak majd százéves történetében. Mindjárt kiderül, miért.
Jannings nagy színész volt. Ösztönös és elhivatott; az a fajta, aki sosem kételkedik saját tehetségében, és mindig biztosan tudja, hogy egyetlen dolga van a világon: a színészet. Az anyja természetesen másképpen gondolta, így a kis Emil 16 évesen elszökött otthonról, és csupán 22 éves volt, amikor Berlinben a nagyszerű színházi újító, a Salzburgi Ünnepi Játékok egyik megalapítója (később, amikor kénytelen volt elmenekülni Németországból, Amerikában jobb híján filmeket is rendező), Max Reinhardt szerződtette. Aki látta a lelkes fiatalembert, nem kételkedett benne, hogy színpadra született, és Berlin talán az egyik legalkalmasabb hely volt a világon arra, hogy ezt bebizonyítsa. 1918-ban megkapta az első filmszerepét, és nemsokára már nagy produkciók legfontosabb figuráit formálta meg. Többek között a korszak legnevesebb rendezője, Murnau is nagyra tartotta: vagy négy filmjében is játszott. Volt Othello, Tartuffe és pompás, expresszionista ördög a mester méltán legendás, 1926-os Faust-filmjében. (Apró közbevetésként le kell hűtenünk mindazokat, akik most azt hiszik, őt alakította Brandauer Szabó István Oscar-díjas filmjében. Nem. Az a történet egy Gustaf Gründgens nevű, de Janningsszal szinte egyidős és az övéhez igen hasonló sorsú színész/színigazgató életén alapuló regényből készült.)
Az elmúlt száz évben úgy tűnik, nem változott, hogy aki Európában sikeres, az úgy gondolja, pályája következő lépcsőfoka Hollywoodban várja, ahogy az sem, hogy az ottaniak szívesen csábítják magukhoz és formálják azután saját képükre a világ tehetségeit. A visszaemlékezők és szakírók nem értenek egyet abban, hogy történetünk főszereplője gondolt-e először arra, hogy Amerikába tegye át a székhelyét, vagy egy ottani (szintén K-Európából érkezett) producernek köszönheti a lehetőséget. Az biztos, hogy a Paramount Pictures alapító-vezetője, Adolph Zukor hihetetlenül kedvező szerződést kínált neki: nem egyszerű alkalmazott lett, mint a stúdió jó néhány színésze (köztük Rudolph Valentino, Gloria Swanson, Douglas Fairbanks is): vétójogot kapott a partnerei és a rendezői kiválasztásában, sőt, a forgatókönyvvel kapcsolatban is kötelező volt vele konzultálni. És úgy tűnik, jó döntéseket hozott: többször is Ernst Lubitsch rendezte, és Gary Cooper játszotta a szerelmi vetélytársát.
Voltak sztárok, akik azzal tették magukat izgalmasabbá az Újvilágban, hogy menekült kelet-európai arisztokratának hazudták magukat, a nőket a stúdió publicistái vették néha rá, hogy egzotikus, keleti országból származó szökött rabnőnek vagy a halál torkából kievickélt orosz hercegnőnek mondják magukat, és Jannings is sokat mellébeszélt, amikor új hazája újságírói a múltjáról kérdezték. De ő fordított utat választott, és többnyire azt füllentette, hogy született amerikai, aki New York valamelyik ócska bérházában született, kisgyerekkorától kezdve nehéz kétkezi munkával kereste a betevőt, és már akkor kívülről fújta a Shakespeare-hősök összes nagymonológját. Effajta nyilatkozatait pedig mindenki elhitte – ugyanis sosem hallották beszélni.
De azok a kedves olvasók, akik az elmúlt hetekben velünk tartottak filmtörténeti kalandozásaink során, már sejthetik, milyen csalódás várt a német sztárra: a hangosfilm érkezése. Jannings nem tanult meg jól angolul, és erős akcentusával ugyan továbbra is kaphatott volna feladatokat Hollywoodban, de csak erősen megváltozott feltételek mellett: úgy tűnt, alig egy évvel élete legnagyobb sikerei után másra fogják bízni a drámai főszerepeket, ő pedig kénytelen lesz másodrangú gonoszokat játszani.
Felháborodott. Halálra sértődött. És hazaköltözött.
Már újra Németországban, 1930-ban a pályakezdő Marlene Dietrich oldalán leforgatta a Kék angyalt; ő alakította a karót nyelt Ronda tanár urat, aki a diákjai erkölcseinek védelmében kezd járni a Kék angyal nevű lokálba, ahol halálosan beleszeret az ottani dívába, és az érthetetlen szenvedély felforgatja rendezett életét. Egy darabig még az is elképzelhetőnek látszott, hogy ő lesz az, aki megakadályozza a film amerikai sikerét, ugyanis nem járult hozzá, hogy a nemzetközi változatban egy amerikai színész szinkronizálja – határozott véleménye szerint nagyon jól tudott angolul, és ragaszkodott a saját hangjához. Szerencsére Dietrich következő filmje, a Marokkó már Amerikában készült, bombasikert aratott – elég annyit mondanunk, hogy a cilindert, amelyet Dietrich a filmben hordott, háromezer dollárért árverezték el a forgatás végén –, és ezek után a Kék angyalt sem lehetett megállítani. A film beutazta az egész világot: ha tökéletes mozidémonra keres valaki példát, azóta is Lola Lola, a füstös berlini kabaré dizőze az egyik első, aki az eszébe jut. Stanely Kubrick egy 1972-es interjújában minden idők egyik legtökéletesebb mozis pillanatának nevezte azt, amikor Ronda tanár úr valamelyik mulatóbeli jelenetben előveszi a zsebkendőjét és kifújja az orrát. (A másiknak Nyikolaj Cserkaszov visszanézéseit látta Eizenstein Rettegett Ivánjában.)
Jannings nem akart mást, csak játszani. Hiszen ahhoz értett. Amikor 1935-ben felajánlották neki, hogy egy kosztümös történelmi filmben vállalja el I. Frigyes Vilmos porosz király szerepét, természetesen igent mondott, hiszen azt kellett nyújtania, amiben jó volt: drámai indulatot, nagyságot, finom rezdüléseket. Arra nem is figyelt, hogy ezt a mozidarabot Goebbels gyártatta, a kész művet minden németországi diáknak kötelező volt megtekintenie, és hőse, a népe üdvéért minden hatalmat magához ragadó, a háborútól sem visszariadó egyeduralkodó az ügy érdekében szükség esetén nemkívánatos könyveket és hangszereket éget – noha a valóság két évvel megelőzte a filmet: 1933-ban ez már megtörtént Berlinben.
Szinte természetes, hogy a kultúra ügyeit is rövid pórázon tartó náci uralom összehozta a színészt kedvenc rendezőjével, Veit Harlannal (aki a Jud Süss című, különféle pincékben máig vetítgetett antiszemita alapfilmet is rendezte), akivel szívesen tettek eleget a nagy költségvetésű, művészileg igényes, erkölcsileg zavarba ejtő állami megrendeléseknek.
A Naplemente előtt című Hauptmann dráma filmváltozata (amelynek főszerepét a hazai színpadokon Csortos Gyula, Somlay Artur és Ajtay Andor is játszotta) különösen megtetszett a Führernek, magához kérette a színészt, és barátságot kötött vele, aki azzal segítette új pártfogóját, amivel egy színész tudja: az arcával. Németországban 1938-ban még tartottak választásokat, és Jannings többször is felszólalt nyilvánosan a Führer érdekében. Hogy, hogy nem, egy évvel később kinevezték az állami filmgyár vezetőjének. Ezután még jó pár nagy történelmi filmet vállalt: a Robert Koch, a halál legyőzőjében a német nép egészségéért minden kishitűséggel és álnoksággal szembeszálló orvos-kutatót játszik, hogy megálljt parancsoljon a járványszerűen terjedő tuberkulózisnak. Azután a búr háborúban az angolok ellen sikeresen harcoló 19. századi katona, majd a német nemzet felemelkedésében és felfegyverzésében fontos szerepet játszó 19. századi államférfi, Bismarck jelmezébe bújt, begyűjtött pár állami díjat (valamint a Velencei Filmfesztivál rangos Mussolini-kupáját), szép villában élt, és úgy tűnt, színészt jobban nem kényeztethet el a sorsa.
Ugorjunk.
Amikor az amerikai hadsereg 2. páncélos hadosztálya bevonult Halléba, a város romos utcáin egy férfi szaladt feléjük. Egy Oscar-szobrocskát tartott a magasba.
„Ne lőjenek! Oscar-díjas színész vagyok” – kiabálta nehezen érthető angolságával. Az angolok és amerikaiak is kihallgatták, ő pedig minden alkalommal azt vallotta, hogy kedve ellenére, kényszerből dolgozott a náci rezsimnek. De ehhez talán túl sok fénykép készült róla Goebbels társaságában: ahogy díjakat vesz át, közös hajókirándulásokat tesznek, a színész széles mosollyal fogadja premieren a nála másfél fejjel alacsonyabb politikust.
Nem sokkal később, 1945 nyarán egy New York-i újság munkatársa felkereste új ausztriai otthonában. A látogató régi ismerős volt, még az amerikai időkből. Klaus Mann-nak hívták: jót beszélgettek. „Ha nyíltan ellenállok, koncentrációs táborba küldenek – mondta a színész, és hozzátette: – Goebbels parancsának nem lehetett nemet mondani.”
Martin Chilton kulturális újságíró – kutatómunkájának ez a cikk is sokat köszönhet – úgy számolta, hogy 1951-ben, posztumusz megjelent életrajzában a színész 72 szót szánt a náci múlt feltárására. Osztrák állampolgárságot kapott, 1950-ben, 65 évesen májrákban halt meg: állítólag nagyon sokat ivott. Akkor már öt éve nem állt kamera előtt vagy színpadon.
1960-ban megkapta a színészlegendáknak járó csillagot a Hollywood Boulevard-on, ma is megtekinthető. 2004-ben svájci szülővárosában hasonlóan emlékeztek meg róla – de néhány nappal később a közfelháborodás hatására eltávolították a plakettet. Amerikában készült némafilmjeinek jó része megsemmisült – a legtartósabban talán a Becstelen brigantyk című Tarantino-rendezés őrzi majd az emlékét: abban Jannings a Führerrel együtt hal meg egy lángoló moziban.
Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!