Deutsch Andor

Ne dőljünk be annak a romantikusan keserű elképzelésnek, hogy a k-európai művészsors legjellegzetesebb formája a csonkaság, hogy a jelentős filmalkotó művészetét a kudarcai, az el nem készült művek nemesítik! A kompromisszumokra hajlamos pályatársak az ilyenfajta gondolatokra azt felelik, hogy a filmeknek el kell készülniük, és engedmények nélkül nincs mű – és nekik is igazuk van.

Annyi biztos, hogy Szőts István, akinek az élete és a filmjei egyformán tiszták, karakának és kompromisszumot nem ismerők voltak, csak két nagyjátékfilmet forgatott életében. A háború előtt és a háború után is a cenzúrával, az állami megrendelő gyanakvásával és idegenkedésével küszködött, és a történelem ugyan öregkorában bizonyos fokig igazságot szolgáltatott neki, de rendezni már nem engedte. Bereményi Géza a ’85-ben készült Tanítványok elejébe bevágott két snittet az Emberek a havason vonatjelenetéből, de úgy, hogy az ártatlan nézőnek talán fel sem tűnt, hogy Makláry Zoltán kalauzfigurája már egy másik magyar vonaton is kérte a jegyeket (a rendező visszaemlékezése szerint Szőts nem tiszteletadásnak, hanem inkább lopásnak érzékelte a megoldást). Az akkor már hetvenen túli mester ’89-ben diadallal tért vissza Magyarországra: meglepve tapasztalta, milyen fontosnak tartják a rendezéseit itthon a fiatalok. Tanított, előadott, retrospektív életművetítést szerveztek számára, ’90-ben ő volt az akkor még nagy tekintélyű Filmszemle zsűrielnöke, ’92-ben Kossuth-díjat kapott – de az új film, az igazi visszatérés vagy a nagy hattyúdal nem jött össze: anyagi és szellemi okokból sem. A Kőrösi Csoma Sándorról szóló forgatókönyve tíz ország koprodukciójával, nagyon költségesen valósulhatott volna meg, és a Batthyány Lajosról szóló filmterve is túl bonyolultnak bizonyult.

De a rövidre sikerült életmű csonkaságában is kikerülhetetlen: a két elkészült nagyjátékfilm, a pár rövidfilm és dokumentumfilm máig nagyszerű, ráadásul alkotójuk nyakas erkölcsössége is hordoz némi tanulságot a mai kollégák számára.

Erdélyben született, apja katonatiszt volt, és őt is annak szánta: Kőszegre, azután a Ludovikára járt. (Ottlik kortársa, úgyhogy ha valaki keresi, talán felfedezheti az Iskola a határonban. Esetleg még a szigorú előírásokat felfogni képtelen, a rendszerbe beilleszkedésre tökéletesen alkalmatlan Apagyi figurájában is van belőle valami: az évfolyamtársai állítólag Gandhinak becézték, mert nevetségesen békésnek találták.) Művészeti tanulmányokkal Aba-Novák Vilmos és Iványi-Grünwald Béla festőiskolájában próbálkozott, de rájött, hogy a film a számára kijelölt út – önéletrajzi töredékeiben költőien ír e felismerés részleteiről. 1939-ben, amikor a szakmából kiszorított zsidó filmesek helyére próbálják államilag kiképezni az utánpótlást, Máriássy Félixszel és Ranódy Lászlóval együtt kerül a Hunnia Filmstúdióhoz. Magyarországi filmes pályája 18 évig tartott – és talán épp ez a 18 év volt a magyar történelem legszörnyűbb időszaka. Első filmes munkáját a Hollywoodból kis időre hazatért, vele egyidős, bőven több mint 30 filmet készítő Tóth Endre (odakinn: Andre de Toth) szárnyai alatt kapta, azután a Halálos tavaszban volt szkriptes, de az első pillanattól kezdve rendező akart lenni. Balázs Bélát, Pudovkint olvasott, dokumentumfilmeket, rövidfilmeket készített, és következő lépésként egy Nyirő József-novella alapján szeretett volna kisjátékfilmet forgatni. A Hunnia igazgatója beszélte rá, hogy írja meg inkább az eredeti terv egész estés változatát. Akkoriban egy film általában két hét alatt forgott le, vagyis az egyszerű megvalósíthatóság volt az egyik legfontosabb tulajdonsága, és az irodalmi alapanyag többnyire a pesti kabarékultúrában gyökerezett – Szőts viszont egészen mást akart.

Búcsút mondott a színpadiasságnak, a beszélő fejeknek. Fiatal és lelkes alkotótársaival sok amatőr szereplőt bevonva, külső felvételek során, a képi kompozíciót különösen fontosnak tartva izgalmas, újszerű beállításokkal készített filmet. Az Emberek a havason Erdélyben játszódó, drámai erejű ballada. A hegyen élő szegény pásztor feleségét megkörnyékező gazdag fakitermelő sztorijából manapság akár westernfilmet és bosszúdrámát is lehetne forgatni. A producer és az állami megrendelő állítólag a negatív főszereplőből, a csábító fakitermelőből zsidót, a csendőrből románt szeretett volna, de a rendező – ahogy aztán élete során annyiszor – ellenállt a külső befolyásnak. A kultuszminiszternek már nehezebb volt nemet mondani. Ő azt a jelenetet vágatta ki a filmből, amelyből kiderül, hogy a főhős, az egyszerű magyar paraszt (Görbe János) analfabéta: a fia keresztelőjén fordítva tartja az imakönyvet. De itt azért még Szőtsnek is kijutott egy kis happy end: a filmet meghívták a Velencei Filmfesztiválra, ő a kivágott jelenetet kivitte magával Olaszországba, és a vetítés előtt visszaragasztotta a helyére. A kritika pedig utólag külön kiemelte a jelenet szavak nélküli erejét.

Az egész film szavak nélkül erős: az 1942-es Velencei Fesztiválon díjat is kapott, a nemzetközi kritika lelkesedett, és ami talán még fontosabb, a születőben lévő neorealista irányzat rendezői, Visconti és de Sica –mindketten készítettek filmet ebben az évben – példaadó műként tekintettek rá: a 29 éves magyar rendező arra érzett rá és azt valósította meg, amire ők is törekedtek.

A népi realizmus, a mesterkéltségtől mentes hiteles hangulat megteremtése Magyarországon nem talált követőkre: a falusi környezetben készülő következő moziban, a Valamit visz a vízben például Karády és Jávor alakítják a paraszt-főszereplőket…

Szőts az ostrom idejét is a szakmájának szentelte: a Röpirat a magyar filmművészet ügyében címmel 1945 áprilisában kiadott könyvecske azt az optimizmust sugározza, hogy más világ jön, a megújuló állami filmgyártás leszámol a régi sablonokkal, és a filmet mint művészetet kezeli majd. Az állami támogatásra, szakemberképzésre, gyártásra, forgalmazásra, a nézők nevelésére is kitérő írást, amely szerint a modern magyar filmre két veszély leselkedik, a műviség és a politika befolyása, szerzője a saját pénzéből nyomtattatta ki, és több száz példányát a kor új politikusainak, döntéshozóknak küldte szét. Úgy hírlik, egy választ sem kapott.

Újabb filmtervei is döcögősen haladnak a megvalósítás felé. Az Emberek a havason hiába lett világsiker, több rossz pontot is jelentett: az alapjául szolgáló novellákat író Nyírő József neve – érthető okokból – nem csengett túl jól az új világban, ráadásul a film Mussolini Olaszországában kapta legrangosabb elismerését. Még az is felmerült, hogy esetleg meg kellene semmisíteni a kópiáit. Szerencsére ez nem történt meg.

Egy igazi filmes mindig a következő munkára koncentrál, dolgozni akar, és Szőts ugyan tele volt ötletekkel, nem jutott lehetőséghez. A szerzővel közösen írt Tamási Áron-film, a Mezei próféta számára csak Erdélyben volt elképzelhető, így a román-magyar koprodukció kútba esése után végül nem ő, hanem Bán Frigyes dolgozhatott rajta a Mátrában. Régi tervét, a Beszterce ostroma moziváltozatát pedig a pártok között felosztott filmipar logikája szerint Keleti Márton rendezhette meg a szocdemeknek jutott Orient Filmvállalatnál. Szőts rövidfilmekkel, filmkritikákkal, tanítással vigasztalódott.

1947-ben elővette egy 1943-ban elutasított tervét. Az Ének a búzamezőkről forgatókönyve Móra Ferenc regénye alapján született. ’43-ban az volt a terv ellen a kifogás, hogy a magyar és az orosz paraszt kezet ráz benne. De ez a jelenet ’47-ben sem csúszott át: az orosz szereplő nem volt elég rokonszenves, és Ortutay Gyula közoktatási miniszter instrukciói szerint vagy más nemzetiségűvé kellett átírni, vagy ki kellett maradnia. A végül elkészült műnek még nagyobb bűne volt a földjéhez ragaszkodó paraszt ábrázolása – hiszen ekkor már beindult a téeszesítés, és az új filmek inkább arról szóltak, hogy a magyar paraszt boldogan adja a közösbe a földjét. Rákosi Mátyás egy számára rendezett vetítésen már az első jelenet alatt elhagyta a termet: a film alaphangját megadó búzaszentelő körmenet szerinte hamisan ábrázolta a magyar vidék öntudatos agrárproletariátusát. A film valamennyi kópiáját elkobozták, és a bemutató elmaradt.

Szőts ezután a Népművészeti Intézetben dolgozott, fényképezőgépet árult, iskolai csoportképeket fotózott és – mondanunk sem kell – a terveivel foglalkozott. Fiatal volt, úgy gondolta, hogy még számtalan film áll előtte. Addig is a magyar népi ünnepeket és szokásokat szerette volna megörökíteni a Bölcsőtől a koporsóig című dokumentumfilmmel, de a jövőbe tekintő világban a múlt megőrzésére tett kísérlet is gyanút keltett. Csupán egyetlen rész készülhetett el: a Hollókő egy napját bemutató felvételek különlegesen értékes, izgalmas kordokumentumok.

Szőts persze nem adta fel. A Melyiket a kilenc közül című Jókai-adaptáció is régi terve volt. A 40-es évek elején azért hiúsult meg, mert a Londonban élő jogörökös, Grósz Bella nem járult hozzá, hogy a fasizálódó Magyarországon Jókai-film készülhessen. Szőts tizenöt évvel később, a megváltozott körülmények között legalább egy kisfilmet akart belőle forgatni. A munka kezdete 1956. október 23-ra volt kitűzve – és természetesen nem lett belőle semmi. A rendező aktívan részt vett az utcai események megörökítésében, majd ’57 elején a saját pénzén elkészítette a filmet. (Ma, a digitális világban egyre-másra érkeznek a hírek arról, hogy az állami emlőkről leválni igyekvő vagy leválni kénytelen alkotók a saját pénzükön forgatnak: de akkoriban ez valószínűleg kivételes, öngyilkos önfejűség lehetett.) A Melyiket a kilenc közült a Velencei Filmfesztivál meghívta a versenybe – nem tudni, hogy a film minősége miatt vagy politikai állásfoglalásként. Szőts kiutazott a bemutatóra, és jó ideig nem jött haza.

Ausztriában telepedett le, fiatal filmeseket tanított és tovább próbálkozott. A makacs következetesség azonban úgy látszik, minden rendszerben nehezíti a munkát. Hosszú évekig egy hatalmas, vizionárius elgondolás megvalósításán dolgozott: az Éhség a szegénységgel, a szegényparasztsággal vállalt szolidaritás emlékműve lett volna, a rendező már a premier tervét is kidolgozta, amelyre – úgy gondolta – a pápa, valamint a szovjet és az amerikai elnök jelenlétében kerül majd sor.

A filmtervek nem fogytak. Szőts István hosszú élete utolsó pillanatáig rendező maradt; csak nem rendezett. A filmjeiben magyar, román és orosz paraszt képes összefogni. Nem hitt sem a nemzeti sztereotípiákban, sem az üres internacionalizmusban; harmadikutas történelemszemlélete, realizmusa nem tűrte a makulátlan hősöket és a velejéig gonoszakat. Két elkészült filmje ma sem csupán a filmtörténészek számára izgalmas. Nagy rendező volt nagy jellemmel: milyen kár, hogy úgy tűnik, ez a kettő néha kizárja egymást!

Ablonczy László, Fazekas Eszter, Pintér Judit, Vincze Teréz, Zalán Vince írásainak felhasználásával

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!