Deutsch Andor
Mielőtt a mozitörténet iránt érdeklődő kiváló olvasóink ráunnak a saját korszakukat jól jellemző életrajzokra, amelyek úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha egy közepesen megfizetett hollywoodi forgatókönyvíró eszelte volna ki őket (miszerint: szegény, lehetőleg zsidó származású magyar fiatalember érkezik Londonba vagy Hollywoodba, és csodák csodája, emlékezetes filmkarriert csinál), csavarjunk egyet a bevált formán! Hősünk ezúttal is emlékezetes pályát fut be, neve márkanév lett, az egyik legismertebbek közül való, az utána maradt stúdió jó pár átalakulást és korszakváltást átvészelt, és mára a legeslegnagyobb lett… de van pár különbség is. Ő máshonnan jött, máshova tartott. Kérem, kedves Walt, fáradjon a reflektorfénybe!
Walt Disney tulajdonképpen nem is különbözött olyan nagyon a Kelet-Európából érkezőktől: szegény, tehetséges, falusi srác volt rengeteg vállalkozó kedvvel, aki megpróbálta; és amikor nem sikerült, akkor újra megpróbálta. A fal vastag volt, de a feje kemény. És egyszer jött a nagy áttörés.
Az biztos, hogy nagyon ügyes keze volt: a hivatalos életrajzok mind kiemelik, hogy miután a család illinois-i farmja csődbe ment, és valamennyien kénytelenek a nagyvárosba költözni, a gimnazista Walt ontotta magából a háromkockás képregénykéket, amelyek az iskolai újságban jelentek meg. A világ egyik legnevesebb rajzművésze egész életében a született tehetségére és a gyakorlatban elsajátított tudására támaszkodott: a gimnázium elején járt egy kicsit egy rajztanfolyamra, de mindig elfoglaltabb volt annál, mint hogy ráérjen a hivatalos képzésekre. Még a középiskolát sem fejezte be. És az események azt igazolták, hogy nem is volt rá szüksége.
Már chicagói gimisként vásárolt egy osztálytársával egy kezdetleges, hatalmas kamerát, hogy gyerekek számára készítsenek filmeket. Nem a művészi önkifejezés, hanem a cégalapítás volt a cél. De mindez 1918-ban történt, amikor a patrióta hangulat eluralkodott az országban, és az ifjú Walt hazafias érzései is felerősödtek: két bátyja is katona lett, bár nem kerültek át Európába. A gimnazista kisöcs még fiatal volt a bevonuláshoz, úgyhogy néhány eredménytelen próbálkozás után a vöröskeresztnél kötött ki, velük jutott át Franciaországba, ahol, már a békekötés után, tíz hónapon át sofőrködött: az epizód szinte lényegtelen volna a sikeres pályán, de a hazafias szellem tartósan elkísérte Disneyt. Persze, később nyilvánvalóvá vált a számára hogy nem sofőrként tudja igazán szolgálni a hazáját. Jó pár kormányzati szervnek készített animációs filmeket: kiképzési segédanyagot a hadseregnek, az adófizetés fontosságát magyarázó oktatószkeccset a széles nagyközönség okulására, a harci kedvet feltüzelő ötpercest a 2. világháború idején, és amikor a külügyminisztérium Dél-Amerikával igyekezett javítani az ország kapcsolatát, személyesen turnézott délen a Saludos Amigos című filmjével.
De amikor hazatért az európai kiruccanásáról, még senki nem kérte a segítségét nemes ügyekben: havi ötven dollárért kapott állást egy reklámfilm-készítő ügynökségnél, ahol megismerkedett néhány tehetséges kollégával, akikkel több kis cég alapításával is próbálkoztak: többnyire reklámfilmecskéket gyártottak, és hamar csődbe mentek. De az egyik vállalkozásnak legalább a neve már igazán jó: Laugh-o-gram-nak hívták, a szinte lefordíthatatlan szójátékot egy szellemes szakkönyvíró Kacagráfnak fordította. Van akkora poén, mint Heltai „mozija”.
Walt kamerát vásárolt, és könyvekből tanulta az animációs filmkészítés módszereit. Ekkoriban kötelezte el magát az úgynevezett cellanimációs technika mellett, amelynek az a lényege, hogy az állandó részeket csak egyszer kell megrajzolni, a mozgó elemeket pedig átlátszó acetátlapokra (a cellapokra) viszik fel.
Walt hamar megelégelte a Kansas nyújtotta lehetőségeket – pontosabban a hiányukat: Hollywoodba költözött, és a bátyjával megalapította a Disney Brothers Studiost, és hitelből legyártott egy Alice Comedies című sorozatot: a rövid, mókás filmecskéknek egy élőben lefilmezett kislány a főszereplője, a partnerei pedig rajzolt figurák. A cégalapító ekkor töltötte be a 21-et, és bár imádott rajzolni, és korai fennmaradt firkálmányai (például az Európából hazaküldött levelei) azt bizonyítják, hogy fantasztikusan, könnyű kézzel teremtett karaktereket, úgy döntött, hogy továbblép, a tuskihúzót az alkalmazottaira bízza, és inkább a történetek kialakítására meg a rendezésre koncentrál. Jó pár munkatársat szerződtettek (animátorként kezdi a cégnél a későbbi Mrs. Disney is), csatlakozott hozzájuk a kamaszkori barát és élethosszig tartó munkatárs, sok halhatatlan figura teremtője, Ub Iwerks, és a cég nem sokkal később felvette a Walt Disney Studios nevet.
Innentől nincs megállás. Pedig szó sincs róla, hogy mindig csak sikert arattak volna.
Első népszerű figurájuk Oswald, a nyúl volt, akivel összesen 26 epizódot készítettek, és 1927-ben sikerült az országos forgalmazásra szerződniük. Ezt is meg kell tanulni: Walt naivan átadta a szerzői jogokat a forgalmazónak, aki nem túl tisztességes módon le is nyúlta őket, sőt a cég jó néhány rajzolóját is magához csábította. Disney úgy reagált, ahogy csak egy nagyon tehetséges ember tud: elengedte első gyermekét, gondolta, a hosszú pereskedés helyett, majd kitalál valami jobbat, és újra sikerre viszi. Rajzolt egy nagy fülű, gombszemű figurát, aki azóta is él és virul. Igen, jól gondolják, egy egérről van szó… Mortimerről.
Az első néhány epizód már elkészült, mire Lillian, Disney felesége meggyőzte a férjét, hogy egyszerűbb és kedvesebb névre van szükségük: így keresztelték át már menet közben a cég védjegyét Mickeyvé. Azt utólag nehéz megállapítani, hogy Mortimerként mekkora pályát futott volna be, de Mikiként meglehetősen sikeres lett. Csakhogy ez nem volt rögtön nyilvánvaló. A legelső epizód 1928-ban készült el, és senkit sem érdekelt, a mozik nem akarták műsorra tűzni. Ugyanígy járt a második próbálkozás. Walt minden kudarc után módosított a figurán. Makacs volt, önfejű, és nem adta fel. Harmadszorra is nekirugaszkodott, elkészült a Steamboat Willie című epizód, amely egy Buster Keaton-kisfilm, a Steamboat Bill Jr. paródiája volt. Az eredménynek fontos része volt a technikai bátorság is: Disney ugyanis a képsorokhoz pontosan szinkronizált hanggal, poentírozó zenével dolgozott. A zeneszerző neve mára feledésbe merült, a Mickey és Minnie hangját produkáló szinkronszínész neve viszont könnyen megjegyezhető: mindkettejük helyett Walt Disney dünnyögött, nyögött és kacagott – és a negyvenes évek végéig ragaszkodott is hozzá, hogy ő szolgáltassa teremtményei hangját.
Ahonnan mi tekintünk erre a történetre, bármerre nézünk, őrült diadalt látunk, hiszen az egerek (és a köréjük épülő univerzum) azóta több mint 130 filmben szerepeltek, és messze túlnőttek a filmeken: igazi kulturális alapikonná váltak. De ahhoz Walt Disney kellett, hogy ezt már akkor is lássa. Vagy talán ő sem látta, csak kockáztatott, és nagyon nagyot nyert. Mindenesetre azután, hogy nagy nehezen elindult a kisfilmek országos mozis pályája, ő már amellett kardoskodott, hogy a cégnek egészestés animációs filmmel kell foglalkoznia. De az animációs film akkoriban mindenki számára a rövid kis mókákat jelentette, és a fiatalember nagyotmondását technikailag szörnyen megterhelőnek, anyagilag elképesztően kockázatosnak, és általában lehetetlennek és feleslegesnek ítélték. A kétkedők között volt Roy is, Disney testvére, illetve, ami ebben az esetben talán fontosabb is: üzlettársa. Ő is úgy gondolta, hogy a már bevált, és végre nagy nehezen nyereségesre fordult kisfilm-üzletágnál kell maradni. Walt makacssága mellett viszont már két Oscar-díja volt az érv: 1932-ben a legelső színes kisfilm, 1933-ban pedig a Nem félünk a farkastól betétdalt örökzölddé tevő szkeccs kapta a díjat.
A Hófehérke és a hét törpe elkészítéséhez háromszáz munkatársat kellett alkalmazni, az eredeti költségvetés több mint négyszeresét költötték rá, és a szakma egy emberként jósolt totális kudarcot. A sikert nemcsak a producer néhány merész dramaturgiai módosítása okozta, például az, hogy a kissé szadomazochisztikus rémmese mitológiai figuráiból, a szüzet fogságban tartó gnómokból hét mókás, kedves, saját egyéniséggel és névvel rendelkező mellékszereplőt faragott. Legalább ilyen fontosak voltak azok a technikai újdonságok is, amelyeket alkalmaztak. A film nemcsak hangos volt, hanem színes is: a Technicolor cég úgynevezett háromsávos (a három alapszínt egymásra exponáló) módszerét Disney kizárólagos joggal vásárolta meg: vagyis néhány évig más nem használhatta rajtuk kívül. De Disney alkalmazott először storyboardot is – ami azóta animációs és élőszereplős produkciókban is természetes. Szintén ekkor kísérletezték ki a film térélményét biztosító multiplán kamerát, amely egymás mögötti síkokat fényképezett egybe, és az animációs filmek készítői egészen a kilencvenes évekig ragaszkodtak hozzá. Az 1937 karácsonyán bemutatott film minden várakozásra rácáfolt, és az örökkévalóságba repítette alkotóit: a hét törpéért hét Oscar járt cserébe.
A kísérletezés kora lezárult. Az ezután következő filmek, a Pinocchio, a Bambi és kistestvéreik mind a meglévő sablont alkalmazták kiválóan: egyszerű, érzelmes történet, babaarcú – óriási szemű, magas homlokú – figurák és fülbemászó betétdalok. Az anyagi stabilitást azonban a siker és az 1942-ben átvett tizedik Oscar-díj sem hozta meg: sem a Fantasia, sem a Pinocchio, sem Dumbo és Bambi nem tudott felnőni a Hófehérke eredményeihez, sőt, a maga korában mindegyik bukásnak számított.
1941-ben az irracionálisan nagyra nőtt stúdió dolgozóinak felét el kellett bocsátani, a maradék 800 ember fele pedig sztrájkba lépett. Walt személyesen tárgyalt velük, és végül beleegyezett, hogy a dolgozói beléphessenek a szakszervezetbe. A megegyezést a történelem is siettette: Pearl Habort megtámadták, Los Angelesben kitört a pánik, mindenki a japán partraszállásra készült, és a hadsereg megszállta a Disney stúdió területét: a közeli Lockheed repülőgépgyár védelmezői bevették magukat a filmgyárba, mert úgy gondolták, hogy a stúdióban lévő katonák nem fognak feltűnni (az elképzelt) japán felderítőgépeknek. A hadifelszereléseket rejtő tereptárgyakat a filmek díszletesei készítették.
Vannak olyan hangok is – de hát mindig, mindenkiről mondanak mindenfélét –, amelyek szerint a háborús propagandafilmek gyártását sem annyira hazafias felbuzdulásból vállalta a cég, hanem mert a nézőszámtól független, biztos bevételt jelentettek: az állam volt a megrendelő, és pontosan fizetett. De Walt nemcsak a pénzre hajtott. Talán azért, mert az apja elszánt szocialista volt, ő harcos konzervatív lett, és az „amerikai eszmék védelmére szerveződött filmes szövetség”, az MPA tagja volt: ezzel John Ford, Clark Gable, John Wayne és Ronald Reagan társa lett, akikkel együtt nemcsak a kommunistaellenességet és az izolacionizmust képviselték, hanem talán az antiszemitizmussal és náciszimpátiával is kacérkodtak. A visszaemlékezők egy része megerősíti, mások cáfolják, hogy a Bambi alkotója ennyire elfogadhatatlanul látta a nem rajzolt világot, az igazság pedig biztos bonyolult, és már soha nem fogjuk megtudni, mi az. Annyi azonban tény, hogy a szívhez szóló animációk mágusa a háború után nemcsak az MPA elnökhelyettese lett, hanem többször tanúskodott is az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, és a cégénél is üldözte és kommunista ügynöknek tartotta a szakszervezeti szervezkedőket.
A kollégáival egyébként is meggyűlt a baja. Több, korábban hű munkatársa elhagyta, sokan kizsákmányolásra meg a kreativitásuk kizsigerelésére panaszkodtak, és a konkurencia mindenkire lecsapott, aki tőle jött el: volt disneysek teremtették meg a Warnernál a Looney Tunes sorozatot (aminek a Flúgos firkák a pontos fordítása, de a megszokás nagy úr, hagyjuk meg Bolondos Dallamoknak), így indult be az animációtermelés az MGM-nél, a Universalnál, és ekkoriban már a szárnyát próbálgatta a Disneyt példaképéül maga elé tűző Hanna-Barbera páros is.
Amikor Walt Disney tíz nappal a 65. születésnapja után a stúdió központi épületével éppen szemben emelkedő St. Joseph kórházban meghalt, már újra négyezer alkalmazottja volt. A cég vezetését Roy, a bátyja vette át, de nem kellett kitalálnia semmit: még éveken át az öccse már meglévő ötleteit valósították meg.
Őrjítő sikerekben gazdag, de kudarcokat sem nélkülöző életútja talán modellezi, mi kell ahhoz, hogy valaki sokra vigye az álomgyárban. Először is tehetség. De az kevés. Szükség van még bátorságra (vagy éppen: vakmerőségre), vállalkozó kedvre, makacsságra, keménységre, némi nárcisztikus önszeretetre… és rengeteg elszántságra. Disneyben mindez találkozott: 22 Oscar-díj és több mint 600 film a bizonyíték rá.
(Leonard Mosley, Leslie Iwerks, Bob Thomas, M. Tóth Éva, Kiss Melinda írásainak felhasználásával)
Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!