Azért küzdünk, hogy önmagunk maradjunk

Szöveg: Marharita Ormotsadze Yakovleva Fotók: Maugli Fordította: Kerényi Kata

Tudósítás az ukrán frontvonalból

Már semmi sem ugyanaz

Dmytro Krapyvenko sikeres újságíró, a The Economisttal közös márkanév alatt futó Ukrainian Week című folyóirat főszerkesztője. Ukrajna egyik legjobb újságírójaként beutazta a világot, és valódi hatalmasságokkal készített interjúkat. 2022. február 24. azonban derékba törte az életét és a karrierjét. Dmytro felfüggesztette újságírói tevékenységét, hogy Ukrajna védelmét szolgálja.

Február 24-től minden megváltozott. Katona lettem: otthagytam a hivatásomat és fegyvert fogtam. Máshol és máshogyan élek, mint azelőtt. Nem túlzás azt állítani: új időszámítás kezdődött számomra” – mondja Dmitro, aki most a 30. számú Kosztyantin Osztrozkij hadosztály katonája.

Kosztyantin Osztrozkij a litván állam hercege volt a 16. században. A történelem kiemelkedő hadvezérként őrizte meg az emlékét: az orsai csatában serege legyőzte  Ivan Cseljadnin és Mihajlo Golycia orosz tábornokok hadseregét. Osztrozkij emellett humanitárius cselekedeteiről is híres volt: templomokat, kolostorokat és kastélyokat épített.

2022-ben Ukrajna lakosságának nagy része, bár kisebb léptékben, de szintén humanitárius aktivistává vált: pénzt utal a hadseregnek, ruhát gyűjt a katonáknak, élelmiszert, védőfeleszerelést és kisebb használati cikkeket küld a frontra. Ez a támogatás pedig nagyon sokat jelent a harcoló katonák számára.

“Hogyan segíthetnek nekünk azok, akik a frontvonaltól távol élnek? Talán különösen hangzik, de azzal, ha gondolnak ránk; és a küldött csomagok ezt fejezik ki. Sokszor kapunk gyerekrajzokat és leveleket, ez nagyon sok erőt ad. Azok, akik nem élik át, amit mi, nehezen tudják átérezni, milyen most Ukrajnában élni. Ezért nagyon fontos, hogy azok az ukránok, akik most külföldön vannak, sokat beszéljenek a fájdalmunkról és arról, miért is harcolunk. Azért küzdünk, hogy megállítsunk valamit, ami gonosz, hogy ne gyűrűzhessen tovább; és ez mindenkit érint, nem csak minket.” – mondja a Maugli fedőnéven dolgozó katonaorvosnő.

A 93. Kholodnij Yar hadosztály sajtófőnöke, Irina Rybakova szerint a hétköznapi emberi tisztelet alapvető fontosságú. „Már azzal is támogat minket valaki, ha nem becsüli le a hadsereget, ha nem közömbös az országban zajló események iránt.”

Dmitro Krapyvenko még jól emlékszik a szovjet időkre.

“Fontos éreznünk, hogy egy közösség vagyunk, és mindannyian együtt dolgozunk a győzelemért. A legrosszabb, ami történhet, az az elidegenedés, ahogy az a Szovjetunióban is történt, amikor az úgynevezett rendes állampolgárok és tisztviselők elhatárolódtak az Afganisztánból hazatért katonáktól. Szerencsére nálunk nincs ilyen, mert senkinek sem kell elmagyarázni, hogy miért harcolunk. Azért küzdünk, hogy önmagunk maradjunk.”

Zéró pont, extrém körülmények

Zéró – így nevezi a katonai szleng az első frontvonalat, ahol közvetlenül ütköznek meg egymással az ellenfelek.

A katonáink egy része – elsősorban a gyalogság –  olyan körülmények között kénytelen létezni, ahol a legalapvetőbb dolgok is hiányoznak. Nincs például áram. A mérnökök, felderítők és parancsnokok a környékbeli városokból ingáznak, így teljesítenek szolgálatot. A sajtó munkatársai is viszonylag élhető körülmények között laknak” – osztja meg tapasztalatait Irina Rybakova. A fronton szolgáló gyalogságnak ezzel szemben nagyon nehezek a körülményei. Főzni nem nagyon tudnak, gázmelegítőket használnak vagy készételeket kapnak. Mivel állandóan mozgásban vannak, sehol sem tudnak kényelmesen berendezkedni. A mostani nyirkos, esős időben elhagyatott épületekben, ipari létesítményekben húzzák meg magukat, hogy legalább tető legyen a fejük felett.”

Anatolij Sztyepanov, katonai fotóriporter 2014 óta örökíti meg a háborús eseményeket. Jól emlékszik rá, hogy amikor Szeverodonyeckben komoly harcok folytak, az egységeknek nem volt elegendő antibiotikumuk, ő látta el vele az egyik hadosztályt a saját készletéből. És ez nem egyedülálló eset. Az önkéntesek is folyamatosan segítik a katonákat gyógyszerekkel. Köztük van Anastasia Denysiuk-Koblyk is, akinek nagyszülei, a Pustov család a Világ Igazai. Ők zsidókat mentettek a holokauszt idején Harkivban, az unokájuk pedig most, az ukránok ellen indított népirtás idején a hadsereget támogatja önkéntesként. A civilek a katonák élelmezésébe is besegítenek: az egyhangú ellátmányt édességekkel, házias ételekkel igyekeznek változatosabbá tenni.

Dmitro Krapyvenko így jellemzi a háborús életkörülményeket: „A katonák úgy élnek, mint a hajléktalanok. A lövészárkokban senki nem gyújthat tüzet, de az állandó stressz miatt nincs is rá feltétlenül igény: ha az emberre lőnek, nem gondol ilyesmire. Megszűnik az éhségérzet is, külön figyelni kell arra, hogy a nyugodtabb időszakokban együnk valamit. A másik, ami nagyon fontos, az a személyes higiénia. A nedves törlőkendők a felszerelés legfontosabb részei közé tartoznak. A bázisra visszatérve pedig mindenkinek az első dolga kell, hogy legyen, hogy kimossa a ruháit és megtisztítsa a fegyvereit. Minden más várhat.”

Testvériség

Testvér – így szólítják egymást az ukrán fegyveres erők katonái. Iryna Rybakova így beszél erről: „Azok az emberek, akik korábban nem ismerték egymást, most hónapokig szoros fizikai közelségben kénytelenek együtt élni. Ez csak úgy lehetséges, ha kölcsönös tisztelettel és elfogadással fordulnak egymás felé. Az összezártság sosem zökkenőmentes, de a közösen átéltek hatására egy idő után megjelenik a szeretet, a támogatás és az igaz testvériség érzése, amit a könyvekből és filmekből ismerünk.

Krapyvenko szerint a kulcs az együttműködés. „A legjobb, ha felfedezzük, hogyan egészíthetjük ki egymást. Én jól elboldogulok mindenféle kütyüvel, ügyesen kezelem a navigációs rendszereket, el tudom olvasni az angol nyelvű kézikönyveket. Te ügyesen javítasz autót. Ketten együtt többet érünk, mint külön-külön. Persze néha csak arra van szükségünk, hogy megoszthassuk egymással a gondolatainkat és érzéseinket. Ha bizalmat és tiszteletet mutatsz, akkor a többiek is így közelítenek hozzád.”

Maugli azt mondja, hogy a háborús helyzetek megtanulhatók. „Régóta szolgálok a harctéren, így kitapasztaltam, milyen nehéz pillanatokat élhet át az ember ilyen körülmények között. A légitámadások és a bajtársak halála például ilyen: olyasmi ez, amit nem tudunk irányítani. Itt fontos szerepe van a katonai orvosoknak: a sebesültek ellátásán túl a lelki egészségvédelemben is helyt kell állnunk. Megbirkózunk vele, de ahogy telik az idő, egyre megterhelőbb.”

Papok a fronton

A harcvonalban is van vallásos élet. A  hadosztályoknak és a zászlóaljaknak saját lelkészeik vannak. „Eredetileg minden zászlóaljban volt egy pap – mondja Iryna Rybakova. – De ahogy egyre nehezebbre fordult a háborús helyzet, a számuk megfogyatkozott. Volt, akit áthelyeztek, mások felmondtak: nem mindenki állt készen arra, hogy a katonákkal együtt élve a lövészárkokban szolgáljon. Most az a törekvés, hogy legyenek főállású tábori lelkészek, akik tiszti besorolást kapnak és szerződéses munkaviszonyban állnak a hadsereggel. A képzésük már folyamatban van.”

 A hadsereghez tartozik az ukrán fegyveres erők főrabbija is – az izraeli Hillel Cohen rabbi, aki családjával hosszú évekig Kijevben élt, és most február óta a hadseregben szolgál tábori rabbiként.  Az Ukrajnai Zsidó Hitközségek Szövetsége és a chabadi rabbik is támogatják az ukrán fegyveres erőket – lőszert, kóser termékeket szállítanak a fronton lévő zsidó katonáknak. Meir Stambler, az Ukrajnai Zsidó Hitközségek Szövetsége Tanácsának vezetője szerint több mint 2000 zsidó szolgál az ukrán hadseregben.

Az, hogy kinek mi a leginkább megterhelő érzelmileg, egyénenként változó lehet. Dmytro Krapyvenko azt mondja: „A veszteségek. A bajtársak halála és az ezzel járó folyamatos lelkifurdalás: vajon megtettem-e mindent, hogy megakadályozzam, ami történt? Miért ők haltak meg, és miért nem én?”

Iryna Rybkova  számára az örökös bizonytalanság a legnehezebb. „Sehol sem érezheted azt, hogy biztonságban vagy: nem veheted le a sisakot, nem szállhatsz ki a kocsiból nyugodtan. Folyamatosan bombáznak, éjszaka is, és ha utaznod kell, nem tudhatod, mi vár rád menet közben.”

Maugli így jellemzi a helyzetet: „A háborúban nincs remény. Csak próbálsz kitartani amellett, amit helyesnek gondolsz. Küzdesz az életedért és a világért, amelyben eddig éltél. A vallás és a művészet életmentő ilyenkor. Én zsoltárokat szoktam énekelni és dobozokat festek.”

Állatok a háborúban

Anatolij Sztyepanov  egyszer, még 2016-ban egy riportfotózáson volt a fronton, ahol a katonákkal élt egy fedél alatt. Egy nap megjelent egy macska és csatlakozott a zászlóaljhoz. A katonák etették és gondoskodtak róla. Aztán egy orosz mesterlövész lelőtte. „Akkor láttam – mondja Anatolij – , hogy ezek orkok, nem emberek.”

A falvakban és városokban rengeteg az elhagyott állat.  „Néhányat közülük befogadunk, de vannak szabadságszeretőbbek, mint például Charlie, a kutya. Egy darabig velünk tartott, aztán csatlakozott másokhoz. Mindenkivel egyformán barátságos, mindenki ismeri és szereti, de sosem adja fel a függetlenségét. Azok az állatok, amelyek korábban házikedvencként éltek, most a háború közepén rémültek, zavartak, látszik, hogy nem fogják túlélni az utcán egyedül. Őket igyekszünk befogadni” – meséli Maugli, aki még hozzáteszi: bármerre is jár, mindig nagy figyelmet fordít az élővilágra.

30 év háború

Bár a közvélemény nagy része számára Oroszország teljes körű háborúja Ukrajna ellen 2022 februárjában kezdődött, a legtöbb ukrán valójában már  9 éve háborúban él. „Számomra minden 2014-ben, a Majdanon  indult (amikor az ukránok Viktor Janukovics diktatórikus oroszbarát rezsimje ellen harcoltak  – a szerző kiegészítése). 2014-től 2022-ig gyakran voltam a fronton önkéntesként” – mondja Dmitro Krapyvenko.

Február 24. óta megnőtt a sajtó munkája és felelőssége – mutat rá Iryna Rybakova – és ezzel együtt a kockázat is. Ráadásul a csapatok nagyon gyorsan mozognak, változtatják a telephelyüket, így autókat kellett szereznünk, hogy követni tudjuk őket. Most azt filmezzük, hogyan dolgoznak a harckocsik, a tüzérség és az aknavetők, míg korábban, a fegyverszünet idején nem tudtuk megmutatni, mi van a látszólagos csend mögött.”

Maugli, a katonaorvos számára a háború 2014. március 8-án kezdődött. Akkor a krími Perevalne faluban voltam, ahol az orosz hadsereg őrizetbe vett. Már akkor megmondták, hogy a Krím csak a kezdet, és hogy mindenkit meg fognak ölni, akinek az útlevelében az szerepel, hogy ukrán. Amikor azt válaszoltam, hogy nem írunk állampolgárságot az útlevelekbe, azt felelték: nem baj, akkor mindenkit megölünk, akinek Ukrajna állította ki a papírjait. Most váltják be a korábbi ígéretet: ez már invázió és népirtás. A háború túllépett az egyes régiók határain, nehéz küzdeni ellene. De kitartunk és hiszünk a győzelemben”.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!