Ki ez a copfos nő az ágyamban ?

Mörk Leonóra

A történetük dióhéjban összefoglalható, ahogyan a szászországi Nimbschen kolostorának falán olvasható emléktábla meg is teszi. „Ebben az apácakolostorban élt 1509 és 1523 között Katharina von Bora. 1523. április 5-én szabadította ki a torgaui városi tanácsos, Leonhard Koppe. 1525. július 13-án Wittenbergben nőül ment dr. Martin Lutherhez.” Luther, akinek november 10-én volt a születésnapja, 11-én pedig a névnapja, kétségkívül nagy formátumú férfiú volt, de az életútja alakulásában mindenképpen kulcsszerepet játszott a felesége.

A viccesnek gondolt mondás szerint a reformáció legfőbb oka, hogy VIII. Henrik el akart válni, Luther pedig meg akart nősülni. Ami a Tudor királyt illeti, annyi igazság van a dologban, hogy ő kétségkívül meg akart szabadulni a feleségétől: meg is szabadult, sőt, mint tudjuk, többtől is. Luthernek viszont abban az időpontban, amit hagyományosan a reformáció kezdetének tekintenek, vagyis 1517. október 31-én, a wittenbergi vártemplom előtt állva, egyik kezében a tételeivel, a másikban egy kalapáccsal, egészen biztosan nem a nősülés járt a fejében. Annál kevésbé, mert akkoriban még fogalma sem lehetett róla, hogy nagyjából kétnapi járóföldre a szász egyetemi várostól, a nimbscheni cisztercita kolostorban él egy tizennyolc éves apáca, Katharina von Bora.

A másik viccesnek gondolt mondás szerint ezek ketten jól megtalálták egymást, zsák a foltját, a kiugrott barát a megszökött apácát. Ha azt halljuk, hogy egy szerzetes sarokba vágja a csuháját, majd kisurran a hátsó bejáraton, vagy egy apáca az éjszaka közepén kiugrik a zárda ablakán, valóban hajlamosak vagyunk valamiféle Dekameronba illő történetet elképzelni, és azt feltételezni, az illetők a szívüket – vagy más testrészüket – követve szegték meg engedelmességi, szüzességi és szegénységi fogadalmukat. Ennél a két embernél azonban ilyesmiről szó sem volt.

Lutherről közismert, hogy egy kulcsélmény hatására cselekedett, amikor 1505. július 17-én bekopogtatott az erfurti Ágoston-rendi kolostor ajtaján: Jó napot kívánok, áldás, békesség, szerzetes szeretnék lenni! A legenda szerint az akkor már évek óta az erfurti egyetemen tanuló fiatalember néhány nappal korábban éppen hazafelé tartott a szüleihez Mansfeldbe, és a szabadban érte a vihar. Az eső elől egy fa alá menekült, ám ebben a pillanatban lecsapott mellette egy villám, ő pedig ijedtében felkiáltott: Segíts meg, Szent Anna, szerzetes akarok lenni! Az eset emlékét egy kő őrzi a Stotternheim nevű falu határában, emellett az a bizonyos erfurti kapu is áll a mai napig, ahogyan maga a kolostor is. Ha bekopogtatunk, minket is beengednek: még csak szerzetesi fogadalmat sem kell tennünk, mindössze kifizetnünk a szállás díját, az épületben ugyanis most négycsillagos hotel működik.

Luther tehát Istent kereste, amikor csatlakozott az Ágoston-rendhez, és találta meg végül egészen másként, mint ahogyan azt az elöljárói elképzelték. Amikor hátat fordított a szerzetnek, azt is elvi okokból tette, miután a tételeiben minden szerzetesi fogadalom érvényességét megkérdőjelezte. Vele ellentétben Katharina viszont nem saját jószántából vonult kolostorba, hanem az apja adta be, mivel láthatólag nem tudott mit kezdeni vele. Az elszegényedett nemesi családból származó kislány mindössze ötéves volt, amikor a brehnai Ágoston-rendi apácáknál találta magát, majd tízévesen átkerült a nimbscheni Marienthron kolostorába, amelynek az élén a nagynénje állt apátnőként. A fiatal lánynak nyilvánvalóan nem volt más választása, mint hogy az engedélyezett legkorábbi időpontban, tizenhat éves korában felvegye a fátylat. Ezek után a von Bora család joggal gondolta úgy, Katharina gondja végképp lekerült a vállukról.

Azt nem állíthatjuk, hogy Katharina csupa hiábavalósággal, zsolozsmázással, oltárterítő-hímzéssel fecsérelte volna az idejét a szürkésrózsaszín kőfalak között, amelyekből mára csak romok maradtak. Megtanult írni, olvasni, énekelni, valamennyire latinul, és, aminek később igazán jó hasznát vette, egy gazdaság irányításával is megismerkedett. Azután – hála annak, amit a történészek a kora újkor kommunikációs forradalmának neveznek – eljutottak a Mulde folyó partjára egy bizonyos doktor Martin Luther tanai, köztük annak a wartburgi fogsága alatt írt művének a híre is, amelyben kifejti, a szerzetesi fogadalom ellentmond a Szentírásnak és az isteni teremtésnek. Főleg a nők esetében, hangsúlyozta a szerző, akiket a rokonaik gyakorta az akaratuk ellenére küldenek kolostorba, Isten szolgálatára kényszerítve és ezáltal szabályosan tönkretéve őket.

Katharina alighanem egyetértően bólogatott e szavak hallatán, majd nyolc másik társnőjével meghányták-vetették a dolgot, és úgy döntöttek, ők sem akarnak tovább a doktor által rabszolgaságnak nevezett állapotban élni. Luther tanai nyomán egyébként valóságos menekülési hullám tört ki a német kolostorokban, barátok és apácák sorra léptek ki a szerzetekből. A kilenc fiatal nő az elszántság mellett csodálatra méltó szervezőkészségről is tanúbizonyságot tett, amikor elrendezte a szökést. Nem hebehurgya módon kimásztak az ablakon és nekifutottak a nagyvilágnak, hanem segítséget kértek egy megbízhatónak és a reformáció hívének ismert férfitól, bizonyos Leonhard Koppétől. Ő egyfelől Luther barátja volt, másfelől tanácsnok és kereskedő a közeli Torgau városában, aki heti rendszerességgel látta el sózott heringgel és sörrel a kolostor lakóit. Ez utóbbit egyébként maga Luther is kedvelte, a lagzijára kapott is belőle egy hordóval nászajándékba Koppétól.

A hagyomány szerint a kilenc ifjú hölgy 1523 húsvét vasárnapjának éjjelén lopakodott ki a kolostorból, majd bújt el Herr Koppe ekhós szekerének ponyvája alatt, a heringeshordók között. A kereskedő előbb Torgauba, majd Wittenbergbe szállította őket, végül ez utóbbi helyszínen lepakolta az egész csapatot doktor Luthernél. Elvégre a lányok az ő biztatására döntöttek úgy, hogy a szabadságot választják! Luther a maga részéről mindent meg is tett, hogy gondoskodjon a nyakába szakadt apácakülönítményről, pénzt gyűjtött nekik, és amelyikük nem mehetett vissza a családjához, azt elhelyezte különféle wittenbergi befogadóknál. Maga Katharina a polgármesteri feladatot is ellátó híres festő, az idősebbik Lucas Cranach házába került, ahol a mester felesége vette a szárnyai alá. A lány rengeteget tanult a kiváló háziasszonynak számító Barbara asszonytól, és olyan jól összebarátkoztak, hogy a két házaspár később kölcsönösen komaságba is meghívta egymást.

Katharina von Bora és Martin Luther esküvője

A reformáció többi meghatározó alakjához hasonlóan Katharinát Cranach mester festményeiről ismerjük a legjobban. Korai portréiról komoly arcú, szőke fiatal nő néz ránk kissé ferde vágású, kékesszürke szemével. Nem lenyűgöző szépség, viszont látszik rajta, hogy erős, határozott, és hogy nem ismer tréfát. Azokhoz az apácákhoz hasonlóan, akikről a családjuk tudni sem akart, Luther őt is igyekezett jól kiházasítani, ez azonban az ő esetében nem ment simán, mert hol a kiszemelt vőlegény gondolta meg magát, hol a lány. Noha eredetileg Luther is egy másik hölgyet szándékozott feleségül venni, végül csak beláthatták, hogy kettejüket az Isten is egymásnak teremtette, és két évvel a kolostorbeli szökést követően egy szűk körű esküvőn kimondták az igent.

Nem volt ez szerelem első látásra, a kapcsolatuk sokkal inkább azt bizonyítja, az elégedett házasság legalább annyira elhatározás és munka, mint kölcsönös vonzalom kérdése. A férfi már elmúlt negyven, hozzászokott, hogy egyedül él és azt csinál, amit akar, ezért aztán őszintén rácsodálkozott a házasélettel járó változásokra. „A házasság elején különös gondolatai támadnak az embernek. Az asztalnál ez jut eszébe: »Eddig egyedül voltál, most kettesben vagy.« Az ágyban, ha felébred, lát maga mellett két copfot, amit azelőtt nem látott” – vallotta be az Asztali beszélgetésekben. Idővel viszont felismerte, hogy a feleségében pótolhatatlan társra és segítőre talált, és akkor már így nyilatkozott:

„Oda nem adnám az én Käthémet egész Franciaországért és Velencéért sem, mivel Isten őt nekem ajándékozta, engem pedig neki. Ezen kívül gyakran tapasztalom, hogy más asszonyok több hiányosságban szenvednek, mint az én Käthém; és még ha van is neki néhány hiányossága, azokkal sokkal nagyobb erények állnak szemben.”

Katharina (akit a férje a határozottsága miatt csak Käthe uraság néven emlegetett) nem adta írásba a véleményét, így az nem maradt ránk. Nem is lett volna ideje rá, hiszen a házasságkötésük után sorra érkeztek a gyerekek, szám szerint hat, így folyamatosan vagy terhes volt vagy szült vagy szoptatott. Közben ellátta a háztartásukat, ami önmagában is embert próbáló feladatot jelentett, a különféle alkalmazottak, szolgák, szegény rokonok és kosztos diákok mellett ugyanis szintén szép számban érkeztek a hosszas vendégeskedésre berendezkedett látogatók. Ma múzeumként látogatható egykori otthonuk, a wittenbergi fekete kolostor tágas ebédlőjében jellemzően harmincöten, de olykor ötvenen is körbeülték a hosszú asztalt, és az asszonynak kellett gondoskodnia róla, hogy mindenkinek jusson elegendő enni-innivaló meg tiszta ágynemű. Ráadásul joggal mérgelődött azon, hogy miközben a férje az írásaiért soha egyetlen fillér honoráriumot nem kap, a vendégek csüggnek az ajkain, gondosan feljegyzik minden szavát, majd másnap elrohannak a nyomdába, kinyomtattatják és jó pénzért eladják azt, ami valójában Luther szellemi terméke. Tenni azonban semmit nem tudott ez ellen, mert akkoriban a mainál jóval szabadabban értelmezték a szerzői jog fogalmát.

Mindezen túl Katharina sörfőzdét üzemeltetett, csirkét, disznót, kecskét, tehenet és borjút tartott, veteményeskertet művelt, földet bérelt, továbbá felügyelt az ingatlanokra, amelyekbe a férje jövedelmét fektette. Gyakorlati érzéknek híján lévő ura mellett egyértelműen ő menedzselte a család vállalkozásait és pénzügyeit, ezért is érezte méltánytalannak, amikor Luther halála után kiderült, hogy hiába tette meg őt, a feleségét általános örökösévé, a végrendelete nem felel meg a törvényes előírásoknak. Az asszony egyik pillanatról a másikra elveszítette mindazt, amit jórészt ő teremtett meg, és csak a szász választófejedelem jóindulatán múlott, hogy az örökség egy részét végül visszakapta. Attól kezdve hol küldtek neki támogatást különféle protestáns uralkodók, hol nem, és akkor kénytelen volt újra kosztos diákokat tartani, hogy meg tudjon élni.

Hogy milyen szűkös viszonyok közé kényszerült, arról a leginkább az utolsó lakhelye árulkodik: néhány apró szobából álló hajlék Torgauban. 1552 novemberében ugyanis Katharina a pestis elől menekülve útra kelt Wittenbergből, a torgaui városkapu előtt azonban felborult a kocsijuk, és ő olyan súlyos medencecsont törést szenvedett, hogy néhány héttel később, december 20-án meghalt. Élt ötvenhárom évet.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!