Mörk Leonóra

A holland hagyományosan korcsolyázó nemzet. Már a 17. századi, híres téli tájképeken is láthatjuk, amint fiatal és öreg, férfi és nő, szegény és gazdag lelkesen és főleg nagyon ügyesen siklik a jégen. A leghíresebb holland korcsolyaversenyt, a tizenegy fríz várost érintő Elfstedentochtot ugyanakkor az a veszély fenyegeti, hogy kihal, mint a mammutok. Legutoljára 1997-ben rendezték meg, a részt venni kívánók azóta várják, mikor nő újra olyan vastag jég a csatornákra, hogy biztonságosan lehessen korcsolyázni rajtuk. Talán már soha.

Ha az osztrák gyerekek síléccel, akkor holland társaik korcsolyával a lábukon jönnek a világra. A hollandok azt állítják, a jég szeretete a génjeikbe van kódolva, köszönhetően felmenőik hosszú sorának, akik számára télen egy csatornákkal sűrűn behálózott országban a korcsolyázás számított a helyváltoztatás leggyorsabb módjának. Azóta persze számtalan közlekedési eszköz áll a helyiek rendelkezésére, akik szorgosan ki is használják ezeket a lehetőségeket. Legyen bár tél vagy nyár, jöjjön covid és home office, mintha az egész ország megállás nélkül úton lenne, hömpölyög a tömeg a pályaudvarokon, és beáll a forgalom az autópályákon. A korcsolyázás azonban továbbra is nemzeti sportnak számít, főként az ország északnyugati részén, Frízföldön, a leghíresebb korcsolyaverseny, a Tizenegy város túra, holland nevén Elfstedentocht szülőföldjén.

Az elnevezés a tartomány tizenegy történelmi városára utal, amelyeket évszázadok óta gondosan karban tartott csatornák kötnek össze. Állítólag már 1760-ban akadtak olyan vállalkozó szellemű frízek, akik egyetlen nap alatt korcsolyával a lábukon végiglátogatták mind a tizenegyet. A kihívás tehát már részét képezte a helyi tradícióknak, amikor 1890-ben a nevezetes sportember, Pim Mulier maga is megtette a távot, és eszébe jutott, mi lenne, ha ezt a szép hagyományt hivatalos formába öntenék. Mulier amúgy is sokat tett a holland sportélet fellendítéséért, az ő nevéhez fűződik például az első ottani teniszklub megalapítása, a jéghoki meghonosítása, vagy az első atlétikai versenyek megszervezése. Az Elfstedentochtot először 1909-ben rendezték meg, huszonkét résztvevővel. Ezt követően hozták létre a Tizenegy Fríz Város Egyesületét, mint az esemény lebonyolításáért felelős szervezetet.

A rajthoz az sorakozhat fel, aki tagja ez egyesületnek, és befizette az indulási engedély árát. A mezőny a fríz fővárosból, Leeuwardenből indul, majd Sneek, IJlst, Sloten, Stavoren, Hindeloopen, Workum, Bolsward, Harlingen, Franeker, Dokkum útvonalon érinti a fríz városokat, hogy végül visszatérjen Leeuwardenbe, és a Bullemolen nevű malomnál szakítsa át a célszalagot. A táv majd 200 km, ezt teszik meg egyfelől a profi versenyzők, másfelől az amatőrök. Valamennyi ellenőrző pontot érinteniük kell, és ott begyűjteniük a megfelelő pecsétet, különben hiába nyomták le a kilométereket, diszkvalifikálják őket, mint történt ez 1997-ben az egyébként olimpiai aranyérmes Piet Kleinéval. A feladat az, hogy éjfél előtt beérjenek a célba. A nyertes nem kap pénzdíjat, mindössze érmet, ilyenből azonban valamennyi résztvevőnek jut.

Az idők során a verseny össznemzeti happeninggé nőtte ki magát, amelyen több mint tizenötezer résztvevő vág neki a távnak, miközben az egész ország szurkol, vagy a pálya mentén vagy odahaza a tévé előtt. Legutóbb a becslések szerint több mint 9 millió nézőt ültetett a képernyők elé az esemény. Aki tehette, szabadságot vett ki, vagy beteget jelentett, hogy személyesen buzdíthassa a versenyzőket: kétmillió látogató érkezett Frízföldre és kétezer újságíró, hogy beszámoljon a történtekről.

Így ment ez majd’ száz éven keresztül. Az évek során összesen tizenöt alkalommal álltak rajthoz a versenyzők, mígnem aztán közbeszólt a klímaváltozás. A rendezvényhez ugyanis zord tél szükségeltetik, mert a mezőnyt kizárólag akkor indítják el, ha az útvonalon a csatornák jege megbízhatóan 15 cm vastagra hízik. Amennyiben ez a kedvező helyzet előáll, hivatalosan bejelentik a túra megrendezését, és 48 órán belül eldördül a startpisztoly. Az utóbbi években, vagyis most már évtizedekben azonban erre hiába várnak a szakemberek és a lelkes indulni vágyók. Már a legutolsó, 1997-es verseny során is akadtak a pályának olyan részei, ahová mesterségesen kellett jeget beültetni, mert természetes formájában nem volt elég vastag ahhoz, hogy elbírja a rázúduló tömeget.

Tizenegy évvel ezelőtt, 2012 január végén azután újra felébredt a remény, mert végre több napon át mínuszokat mutattak a hőmérők. A fríz hotelek megteltek a várakozókkal, akik arra számítottak, hogy a verseny időpontját február 11-ére tűzik majd ki. A bizakodásukat fokozta, hogy a holland meteorológiai intézet előrejelzésében az hangzott el, továbbra is fagyni fog, és a nagy napra a jég vastagsága bőven eléri a 15 cm-t. Tíz, izgalomban töltött nap után azonban az időjárás megfordult, olvadni kezdett, és a rendező bizottság elnöke hivatalosan is lefújta az eseményt.

Azóta a rajongók kénytelenek az emlékeikből élni. Felidézni például 1963 telét, amikor a tízezer indulóból mindössze 69 ért célba a rendkívüli hideg, a durva északi szél és a résztvevőket valósággal megvakító hófúvás miatt. Vagy az 1986-os versenyt, amelyen rajthoz állt egy bizonyos W.A. van Buren, valójában az akkor még csak trónörökös Vilmos Sándor, ma Hollandia királya. Ahogyan viszont melegszik az éghajlat, egyre később kezdődik a síszezon és egyre több síterepen kénytelenek munkába állítani a hóágyúkat. A hollandok is hiába vágyakoznak a Hendrick Avercamp 1600-as években készült festményeiről ismerős zord telek után. Sokan attól tartanak, az Elfstedentochtnak örökre vége, ugyanaz a sors vár rá, mint a globális felmelegedés miatt fenyegetett állatfajokra, a méhektől a földközi-tengeri barátfókáig.

A hollandokat azonban nem lehet csak úgy lezavarni a pályáról! Ha korcsolyázni akarnak, és otthon nem tudnak, keresnek maguknak másik helyszínt. Így találtak rá az osztrák Karintia tartományban a Weissensee-re, arra a tóra, amely telente Európa legnagyobb karbantartott, természetes jégfelületének számít. A tó környékének klímája annyira kiszámítható, hogy telente garantáltan fagyot hoz, és a tó jege eléri az átlagosan 40 cm-es vastagságot. November végén kezd el befagyni, hogy aztán március végéig biztonságos terepet kínáljon mindenféle téli sporthoz, a jéghokitól a jég alatti úszásig.

A holland távkorcsolyázók jó harminc éve fedezték fel maguknak a Weissensee-t, és azóta a téli szezon csúcspontja az alternatív Elfstedentocht. Az idén január 21. és február 4. között álltak rajthoz a különféle távok résztvevői, akiket erre az alkalomra charterjáratok reptetnek Rotterdamból Klagenfurtba. A pálya itt logikusan nem érint városokat, helyette kacskaringósan kitűzött útvonalon kanyarog a jégen, hogy elérje a 200 km-t. Lehet persze búslakodni, hogy ez nem ugyanaz, hogy a verseny nem csupán sportesemény, hanem a fríz kultúra és hagyomány része. De mint tudjuk, visszafelé soha nem vezet út, az a faj, civilizáció és adott esetben sportrendezvény marad fenn, amelyik képes alkalmazkodni a változó környezethez.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!