Kozár Alexandra

Háy János az utóbbi időben egyik könyvet a másik után ontja magából a legkülönbözőbb, a személyes mellett fontos társadalmi problémákkal foglalkozó kérdésekkel. Nemrég Indiában turnézott, drámái pedig nemsokára Angliában is megjelennek, Spiró Györggyel és Tóth Krisztinával egy kötetben.

A közelmúltban mutatták be Házasságon innen és túl című drámáját (immáron nem először), melynek a bemutatóján nem lehetett jelen, mert épp Indiában népszerűsítette Petőfi költészetét. Mit értenek Indiában Petőfiből, abból, hogy „Mit nekem te zordon Kárpátoknak” vagy hogy „Ott, hol a kis Túr siet beléje”?

Petőfiből annyit értenek meg Indiában, amennyit elmagyarázunk nekik. Amikor az előadást összeállítottam, arra törekedtem, hogy olyan általános emberi és költői vonatkozásokat sűrítsen, melyek minden emberi életben és minden költői attitűdben tetten érhetők. Azzal könnyítettünk, hogy vittünk ki zenéket, Petőfi verseire Rozs Tamás írt dallamokat. India nagyon melegszívű ország, az emberekben nincs az a fajta birodalmi gőg, mint mondjuk az amerikaiakban vagy az oroszokban, hogy vagyunk mi, és aztán kész. Hihetetlenül nyitottak, pedig 1,4 milliárdan vannak. Népdalokat, bordalokat, szerelmes verseket tettem be a programba, természetesen a forradalmárt, a szabadságért harcoló közéleti figura működését sem kerülhettük el, de kihagyhatatlan volt a János vitéz is. Amúgy a szerelem és a szabadság gondolata mindenki számára fontos, érthető, s nem utolsó sorban élményszerű.

Mondjon azért néhány konkrét verset, mik szerepeltek!

Befordultam a konyhára, A virágnak megtiltani nem lehet, Üresen áll már a kancsó, Szabadság, szerelem, Csatadal, ilyenek. Persze, eredetiben hallották, én meg angolul elmagyaráztam a versek tartalmát vagy felolvastam nyersfordításban. Egyszerű, primér szinten jól érthető verseket tettünk be. Ezenkívül megjelent egy válogatott kötet a 200. évfordulóra hindi nyelven Petőfi verseiből, Girdhar Rathi hindi költő segítségével állította össze Köves Margit, aki a Delhi Egyetemen tanít, s be tudta vonni a munkába a tanítványait is. De Petőfi számtalan verse korábban is olvasható volt nemcsak hindi, de malajálam nyelven is. Malajálam nyelven hallottam is néhány Petőfi verset előadni, elég jól szólt. Fantasztikus élmény, amikor egy számodra teljesen ismeretlen nyelven felépül egy vers akusztikus tere. Nem szabad elfelejteni, hogy Indiában a kisebb nyelveket is harminc-negyvenmillió ember beszéli. Mi persze alig tudunk valamit arról a világról, ahol háromszor annyian élnek, mint Európában. Csak, hogy az arányokat érzékeltessem, meg egy kicsit nagyképűsködjek is, egyszer, még az előző indiai utam során behívtak egy tévéstúdióba beszélgetni. Angolul zajlott a beszélgetés, de kértem, hogy fordítsák le hindire, mert én nem tudok jól angolul. Mire azt mondták, á, nem kell, sokkal jobb lesz ez így, őszintébb, meg az indiaiak örülnek is annak, ha kicsit béna vagyok nyelvileg, mert így nem hasonlítok a valahai gyarmatosítókra. Megkérdeztem, hogy most akkor hány ember előtt fogunk égni. Ne görcsöljek, mondta a szerkesztő, ez egy rétegműsor, csak hatvan-hetven millióan nézik.

Milyen visszajelzést kaptak az indiai lakosságtól?

Az érdeklődés aktív volt. Mumbayben, Delhiben és Keralában volt összesen négy fellépésünk. Vittem citerát meg dorombot, és én is beszálltam zenével, már csak azért is, hogy Tamás ne érezze magát komfortosan a csellóval, időnként beszálltam a hamis hangszereimmel mint zavaró tényező. Azt fontos tudni, hogy ilyenkor nem én lépek fel mint Háy János, és nem Rozs Tamás, hanem két magyar, aki egy harmadik magyarról beszél. Úgy kell szerepelni, hogy aki utánad jön, bátran léphessen a színpadra és ne azt mondják, hogy na, megint egy magyar. Főleg mostanság fontos, amikor nem túl jó a hírünk a világban.

Az ön művei eddig nem nagyon jutottak el máshová Európában, most viszont bemutatták A halottember című drámáját Manchesterben a Salfordi Egyetemen, több írása is megjelent angol nyelven irodalmi folyóiratokban, illetve hamarosan megjelenik egy drámaantológia három magyar szerző, Spiró György, az Ön és Tóth Krisztina drámáival. A Bloomsbury kiadó adja ki, ami nagyon nagy dolog, különösen egy olyan országban, ahol a kiadásoknak mindössze egy-két százaléka külföldi. Eljött az áttörés?

Nem törekszem semmiféle áttörésre, számomra az elsődleges, hogy megírjak dolgokat, hogy ez miképpen működik itthon vagy épp külföldön, nem az én kompetenciám. Amúgy is túl sok a marketing a világban, s immáron letarolta az irodalmat is. Pedig egy írónak nem az a dolga, hogy aranyoskodjon a magazinokban, hanem, hogy jót írjon.

Dráma és regény között mindig is volt átjárás a műveinél, a nemrég botrányt kavart Mamikámból jelenleg színdarabot ír. Követőit tájékoztatta a közösségi portálokon, hogy kihagyja a roma beszélőre jellemző, korábban bizonyos értelmiségiek által erősen kritizált, stigmatizálónak ítélt beszédmodort. Elég volt a botrányból?

Pontosítsunk. Én nem tudom, a magyarországi cigányság hogy beszél. Az a beszédmód, ami a regényben megjelenik, egy általam ismert falusi nyelv. És ebben nincs jelentősége annak, hogy a beszélő cigány vagy nem cigány. Ezt a beszédmódot jól ismerem, soha nem beszéltem így, de a szomszédaink vagy épp az anyám igen. Ahhoz, hogy meg tudjam szólaltatni azt a történetet, ami alapjaiban inkább egy görög drámához kötődik, mint egy lokális eseménysorhoz, ez a nyelv kellett. Bár minden irodalmi nyelv teremtett nyelv, de előhozza azt a nyelvet, amiből ki lett keverve. Ettől tud hiteles lenni. S a hitelesség az alapszerződés mű és olvasó között. De amikor a felolvasó estjeimen meghallottam a saját előadásomban, úgy éreztem, ezt az én hangomon nem lehet elhinni. Ha benne hagyom a színdarabban és arra kényszerítem a színészeket, hogy ezzel küszködjenek, akkor nem egy autentikus valóságot tapasztalunk meg, hanem egy küzdelmet a nyelvvel. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen küzdelem könnyen parodisztikussá teheti az ábrázolást, s ezáltal a megjelenített sorsok nevetség tárgyává válhatnak. De én minden cinikus vagy külsődleges ábrázolást, a sorsok ilyenfajta megítélését írói szempontból halálos véteknek tartok. Hiszen ez az egyenes út ahhoz, hogy a szereplők karikatúrákká váljanak. Természetesen a mondatszerkezeteket és a ragozási szabálytalanságokat megtartottam, és szerzői utasításban azt kértem, hogy minden olyan beszédszerűséget, ami otthonos az előadóknak, bátran használjanak, csak ne beszéljenek tájnyelven, mert az már eleve csak ironikus lehet.

Legutóbb megjelent könyvénél, a traumatizált gyerekekről és rettenetes tanáraikról szóló Völgyhídnál viszont előbb volt egy bábfigurákra írt színdarab, és abból lett a regény.

Igazából ott is volt egy kisebb prózai szöveg, ami megelőzte a drámát. Fontos, hogy amiből kiindulok, mindig kisebb legyen, mint amibe belefutok. Ebből a szempontból a Mamikám számomra újszerű munka, mert itt redukálnom kell, sok mindenről le kell mondani, tartalmilag értékes anyagokat kell kiszednem. Korábban soha nem csináltam ilyet és nem is szeretnék többet, mert nem tudom íróilag nem mészárlásként megélni.

Ebből azt hallom ki, hogy nem önszántából, hanem valamiféle megrendelésre írja a darabot.

Soha nem írok színdarabot a magam akaratából, csak felkérésre.

Hogyhogy? A Gézagyereket se saját elhatásozásból írta?

Nem. Én primitív elveket követek. Ha valamit kérnek tőlem és fizetnek érte, akkor azt a munkát el kell végezni. Fiatalabb koromban persze azt gondoltam, hogy aki megrendelésre dolgozik, az egy rohadt korrupt szemétláda, de azóta megengedőbb lettem. Jóllehet soha nem vállalok el olyan munkát, ami nem esik egybe a saját írói ritmusommal és természetesen megírok olyat is, amit nem kérnek tőlem, a legtöbb próza és vers így születik. A dráma más, mert ha egy téma, egy sors megérint, akkor azt megírom prózában. A novella nekem sokkal szikárabb és sokkal inkább tőlem függő műfaj. Abból is próza lesz, amiről azt gondolom, hogy drámát kéne belőle kibontanom, mint volt ez a Nehéz című novellámnál, vagy épp a Mamikám esetében. De ha nem jön a kérés, akkor ez nem történik meg.

Óriási siker volt a kettővel vagy hárommal korábbi regénye, A cégvezető. Olyan szenvedéllyel, logikával és vehemenciával ír a bukott, illetve elbukni készülő címszereplőről, mintha egyfajta személyes érintettség, leszámolási vágy is lenne az egyébként komoly társadalom- és közelmúltképet vázoló történet mögött.

Minden könyvnek van személyes érintettsége, nem tudok olyan gondról vagy problémáról beszélni, ami engem nem érint vagy nem érdekel. Ami a cégvezetővel történik, az a fajta megtorpanás, hogy most hogyan tovább, minden ötven fölé jutott ember gondja, így az enyém is. A cégvezetőben egyfajta prófétikus narráció érhető tetten, ami számonkérő hangnemben ostorozza a főszereplőt. Ez a hangnem némiképp annak tudható be, hogy a cégvezető a pénzt és azt a konzum világot testesíti meg, ami körülvesz minket. Edward Bernays teoretikus, a marketing atyja, aki Freud unokaöccse volt, a huszadik század elején kitalálta, hogy nem elég az, hogy a szükségleteinket kielégítjük, emocionális pluszt kell tenni a termék mögé. Hogy ne csak azt vásárold meg, ami szükséges számodra, hanem azt is, ami a személyiséged építéséhez szükségesnek látszik, azt, amire vágysz. Neki arra voltak jók Freud gondolatai, hogy a tudatalattit bepörgesse a marketingbe. Azóta élünk olyan társadalomban, amit leural a termelés és a PR (maga a fogalom is Bernaystől származik), és akár észrevétlen is a minden áron való fogyasztásra vagyunk késztetve. Az egész mögött ott áll egy mediális hadsereg, a teljes világtőke, a gazdasági elit, ami mind-mind arra inspirál, hogy te mint vásárló és ne mint önálló ember létezz a társadalomban. Elveszted a személyiségedet és elveszted a valósághoz való viszonyodat, hiszen nincs is már körülötted valóság, csak az a teremtett világ, amit a pr legyártott számodra. A közösségi média szinte kényszerít arra, hogy pszeudo-ént építs fel. Csakhogy ezzel végleg elveszted a lehetőséget, hogy érzelmileg viszonyulj a világhoz, hogy egyáltalán a valósághoz tudj viszonyulni. Márpedig érzelmi viszonyulás nélkül az élet nem valósul meg, és erre túl késő a halálunk pillanatában rájönni. Hideg szívvel tudsz pénzt keresni, de nem tudsz a saját életedhez és a számodra fontos emberekhez közel kerülni. A cégvezetőt mint ennek a hatalmas tőkeerőnek a kicsiny képviselőjét akartam megmutatni. Ezzel kellett szembeállítani egy másik erőt, amit, mondjuk, kicsit fellengzősen, a szellem vagy az érzelmek képviselnek. Ennek a két erőnek az összecsapása zajlik a regényben. De ezen túl nincs személyes érintettségem, pláne nincs leszámolni valóm másokkal, még a cégvezetőkkel sem. Az irodalmi mű távol van a morális méricskéléstől, és mentes az ítélethozataltól.

A cégvezető a végén elbukik.

Az elbukás éppúgy része az életünknek, mint a felívelés. Az elbukás szerintem kegyelmi állapot, mert lehetőséget ad arra, hogy átgondold, mi van veled. A regényben a főhős egy titkárnő miatt elhagyja a feleségét. Banális sztori. De a titkárnőt a cégvezető már azért választja, mert ő inspirálja arra, hogy tovább csinálja a dolgokat. A tovább csinálás akarata mindannyiunknak nagyon fontos. Ahogy múlnak az évek és szűkül a jövő, úgy egyre nehezebb és nehezebb nekiállni a napoknak. Ebből a szempontból nézve A cégvezető egy middle life regény vagy épp öregedés-regény is, gondolkodás arról, hogy mi késztet még cselekvésre. Én alapvetően a cselekvés híve vagyok. Minden, ami jó az életünkben, cselekvés. A nemcselekvés a sorsunk elárulása.

A szűkülő jövőt és az egyre növekvő motiválatlanságot saját magára is érti?

Van az a pillanat, amitől fogva elkezded látni, hogy a jövő nem egy tág térség, hanem egy nagyon is jól érzékelhető beszűkülés. Becsaphatjuk magunkat azzal, hogy mi még baromi fiatalok vagyunk, csak az osztálytársaink öregedtek meg. De az egy élettani tény, hogy az erő és az életenergia csökken a kor előrehaladtával. A kérdés mindig az, hogy tudsz-e aktív részese lenni az életnek vagy csak passzív elszenvedője vagy, hogy mi az, ami erőt ad, hogy hasznos vagy-e vagy haszontalan.

A szűkülő jövő nem tud épp hogy motiváció lenni a többet akarásra?

Persze, hogy mi a válaszod a szűkülésre, rajtad is múlik. Lehet a lemondás, hogy innentől leszarok mindent, de lehet az egyre nagyobb vehemenciával történő csinálás, amit legtöbbször a rémület hajt, hogy nem lesz már elég idő. Szabó Magda mondta, amikor már érezte, hogy közel a vége: „Idefigyelj, kisfiam, az a baj, hogy teli van az a koffer, amivel elmegyek.” Én nem akarom azt érezni, hogy nem írtam meg, amit megírhattam volna. Fontos, hogy ami benned van és lehetőségként adódott, azt véghez kell vinned. Az a kötelességed, hogy megcsináld. Mondhatnánk úgy, talán kicsit dagályosan, hogy ez lehet a hála azért, hogy olyan szerencsés voltál, hogy neked jutott az a képesség, ami lehetővé tette, hogy írj. Azt hiszem, engem a szűkülő idő miatti félelem szorít, nevezhetjük ezt halálfélelemnek is, vagy a végességünk egyre erősebb tudatosulásának. Tulajdonképpen az életünkben mindent ez generál a háttérből. Fontos azt is tudni, hogy ha az embernek van valami dolga a világban, és mindenkinek van, azt meg kell csinálni és akkor, amikor kell. Nem lehet holnap és nem lehetett tegnap. A járni tanuló kisgyereknek csak akkor tudunk segíteni, amikor épp járni tanul. Nem lehet a gyerekeinkről a jövőben vagy a múltban gondoskodni, csak az aktuális jelenben. Amúgy nekem nincsenek nagy terveim, csinálom a napi dolgokat, de ebben elkötelezett vagyok, mert nem tudom, mikor ürül ki a raktár, és mikor jön el az, hogy már nem jut eszembe semmi. Persze, akkor sincs semmi baj, de szeretném, ha eszembe jutna, mert az alapvető önértelmezésemet a világban mégiscsak az adja, amit csinálok, hogy írok dolgokat, hogy próbálok minél radikálisabb lenni, mélyre ásni, akár ott is, ahol eddig is ástam, de nem ment elég mélyre az ásó.

Ha tízévesen nem szeret bele a magyartanárnőbe, talán nem is lesz író?

Szerintem de. Annyi ellenszéllel szemben lettem író, s valószínű ez a legtöbbünkkel így van, hogy az a meggyőződésem, és így neveltem a gyerekeimet is, hogy ha van benned bármi késztetés arra, hogy bármilyen művészeti ágban valamit létrehozz, akkor az egy olyan erős imperatívusz, aminek mindenképpen elő kell jönni. Ezt a belső akaratot sok-sok év elutasítottsága sem tudja megtörni. Nagyon szerettem volna popzenész lenni, de amikor kezdtek elfonnyadni a fiatalság vadhajtásai, rájöttem, nem szeretem én ezt annyira, hogy ezen az úton elinduljak. És ha nem szeretem annyira, akkor nem tudom elviselni a kudarcokat, nem tudok elég erőt belenyomni, mert minden nem szokványos polgári pályán sokkal több energia és erőbedobás szükséges. Az, hogy negyven éve írok és jelentetek meg dolgokat, nem biztosíték arra, hogy holnap is tehetséges leszek. Tehetséges csak akkor vagy, ha épp dolgozol. És ehhez jön hozzá, hogy hiába hozol létre jó minőségű dolgokat, attól még kaphatsz negatív hozzáállást a külvilágtól. Persze, a polgári értelemben vett siker és a kudarc nem része a műalkotásnak, de a motivációba és az életed alakulásába belejátszhat. Magad előtt is elbukhatsz, ez az igazi kudarc, amikor belátod, hogy rossz úton indultál el, és akkor is kell a belső erő, hogy nekimenj újra és újra. Szinyei Merse például, amikor a Majálist nem eléggé értékelte a világ, bosszúból abbahagyta a festést. Hajnóczyt sem a külvilág buktatta el, maga buktatta el önmagát. Faulkner is végigitta az életét, de mindig figyelt az arányokra. A művészi pályáknak nincs mérhetősége, és a megítélésük iszonyatosan függ az épp aktuális társadalmi közegtől. Mégis azt gondolom, ha gyomron vágnak, és utána nem tudsz kiegyenesedni, az nem a gyomron vágó hibája, hanem a te gyomrodé. Ha te az elbukási erőket hallod meg jobban, s nem a benned lévő létrehozni akarásra figyelsz, akkor máris elbuktál.

Az ön munkásságát azért az utóbbi évtizedekben sokkal inkább a siker, mint a kudarc jellemezte.

A 2000-es évektől főleg olvasói irányból több a pozitív visszajelzés, de azért a Kik vagytok ti? (Háy János rendhagyó irodalomtörténeti könyve – A szerk.) vagy a Mamikám kapcsán számos ütés, még ha igazságtalan is volt, azért betalált. Persze az önsajnálat művészileg csak akkor érdekes, ha van benne felhajtó erő, ha a sebeink nyalogatásával vagyunk elfoglalva, az teljesen érdektelen. Szóval, csinálni kell, akár tapsolnak, akár nem. Persze, pusztán szakmai alapon nem lehet művet, művészi alkotást létrehozni, az csak gyártmány lesz. Mindig kell valami felhajtó erő, erős érzelmi motiváció, érintettség. Én mindig azt írom meg, ami nagyon mélyen foglalkoztat, és olyan beszédmódon, amit a téma kever ki.

Most éppen mit táplál a felhajtó erő?

A régi magyar irodalom verseiből írok újakat, a 15. századtól Csokonaiig. Ezeket a költőket mára a nyelvi nehézségek, a poétikai ügyetlenségek és a gondolati távolság miatt nem ismeri és nem olvassa senki. Megpróbáltam egy-egy vers nyomán újabbakat írni megőrizve egyfajta kötött formát, egyfajta régiességet, így született 130 vers. Ezek a költők még tisztában voltak a világ és az ember törékenységével, náluk még a Mindenható volt a mindenható és nem az én. Ezek a versek a valahai kompakt világrend és e világrend szétmorzsolódásának a határán vagy idejében születtek. Még nincs bennük az euroatlanti civilizáció egotobzódása. Ők még tudták, hogy az esendőségünk a legfontosabb része a személyiségünknek, melyet később az új civilizáció pökhendiséggel és önteltséggel váltott fel. Szerelmes, istenes, okosos. Ez a címe.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!