Kácsor Zsolt
Amikor az Újpesti Zsidó Szeretetotthonban a 101 éves Klein Sándor az életéről kezdett nekem mesélni, úgy éreztem, mintha egy csodamasina révén visszautaztam volna az időben. Merthogy, amikor ő megszületett, Magyarország miniszterelnöke gróf Bethlen István volt, a pápát XV. Benedeknek hívták, a Downing Street 10. szám alatt pedig David Lloyd George lakott.
Ha nem is sokkal, de Klein Sándor már túl van a századik életévén, hiszen 1921. december 18-án, egy vasárnapi napon jött a világra a ma Ukrajnához tartozó Gát községben. Három évvel az I. világháború lezárása után vagyunk, a trianoni békeszerződés érvénybe lépésének évében, egyszóval Klein Sándor szülei nagyon jól tudták, hogy milyen háborús helyzetben élni, túlélni és gyermekeket vállalni Európa keleti végein – ahol lám, most újra felcsaptak a lángok. Annyit feltétlenül el kell mondanom, hogy az újpesti szeretetotthonban mindenki által „Sanyi bácsinak” hívott, nagyon kedves és közvetlen öregúrral még az orosz invázió előtt találkoztam, úgyhogy akkor még nem volt téma az orosz-ukrán háború – holott őt, mint kárpátaljai származásút, szívesen megkérdeztem volna a helyzetről, hiszen ha valakinek, akkor neki van élettapasztalata. Az említett szülőfalu, ez a beregszászi járásban fekvő, Gát nevű település – akárcsak most – 1921-ben is magyar többségű volt, igaz, száz éve még néhány zsidó család is lakott ott, őket azonban mintegy két évtizeddel később deportálták.
Amikor Klein Sándor, az Újpesti Zsidó Szeretetotthon legidősebb lakója 1921. december 18-án világra jött, Magyarország államfője mintegy másfél éve Horthy Miklós volt, az Egyesült Államok elnöke a republikánus Warren G. Harding, az aktuális német kancellár nevét pedig le sem írom, felesleges, hiszen az I. világháborút elveszített Németország 1918 és 1921 között összesen 6 kancellárt „fogyasztott el”. A történelmi idő jelzésére az sokkal többet mond, hogy Klein Sándor születése előtti napon tartották Sopronban azt a nevezetes, 1921. december 17-i népszavazást, mikor a város lakossága úgy döntött: nem Ausztriához, hanem Magyarországhoz kíván tartozni.
A 101. évében járó Sanyi bácsi a korát meghazudtoló szellemi frissességgel fogad az egyszemélyes, fürdőszobás, otthonosan berendezett szobájában. Az igaz, hogy a tagjai már nehézkesebben mozognak, az esze azonban vág, mint a borotva. Az első mondata hozzám az, hogy ismeri a nevemet az Új Élet című lapból, amelynek rendszeres olvasója, a híreket ugyanis követi – amin eléggé meghökkenek, mert nem feltételeztem volna egy 101 éves öregúrról, hogy újságolvasó, sőt, a világ eseményeit követő ember. Nem azért, mert nem néztem ki belőle, hanem azért, mert azt hittem: száz év fölött tán már semmire sem kíváncsi az ember, elvégre eleget látott az életében.
Márpedig az érdeklődés hiánya Klein Sándorból nem hiányzik. Először ő kérdezget pár dolgot rólam, holott ő sokkal érdekesebb nálam. Azt hiszem, még soha nem találkoztam senkivel, akitől ezt a mondatot hallottam volna:
Az apám 1880-ban született.
Klein Sándor édesapjáról van szó, aki tehát éppen Ady Endre nemzedékéhez tartozott. Postakocsis volt, lovaskocsival hozta-vitte a küldeményeket Beregszász és Munkács körzetében, Sanyi bácsi vélhetően tőle örökölte a lovak szeretetét. Ám a postakocsis életnek Trianon véget vetett: a trianoni békeszerződés értelmében Gát községet is elcsatolták, így a Klein család a magyarországi Tiszalúcra költözött át zsidó rokonokhoz. Klein Sándor édesapja gazdálkodásból, földművelésből igyekezett eltartani a négy gyermekes családot, sajnos kevés sikerrel és még kevesebb anyagi haszonnal… Sándor gyermekként Tiszalúcon járta ki az elemi iskolát, mint mondja, „keresztényekkel együtt jártam iskolába, de nem volt köztünk semmi ellentét, engem a zsidóságom miatt ott nem bántott senki”.
Mivel az édesapjának nem ment a gazdálkodás, úgy döntött a család, hogy legalább a Sándor gyereknek legyen jól fizető állása. Így azt találták ki, hogy menjen el inasnak egy miskolci divatszalonba – ami az akkor éppen kamaszodó fiatalembernek nemigen tetszett. Nem az ő világa volt az elegáns selymek, kelmék, szövetek birodalma, ő jobb szeretett volna lovakkal foglalkozni – csakhogy közbeszólt a második világháború, s azzal együtt a munkaszolgálat. Klein Sándor a Felvidékre került munkaszolgálatosnak, méghozzá viszonylag egyszerű munkára: villanyvezetékeket kellett szerelnie. Amivel voltaképpen az életét sikerült megmenteni, ugyanis azokat, akik otthon maradtak, deportálták és megölték a náci haláltáborokban.
Igaz, ezek az én szavaim. Sanyi bácsi a beszélgetésünk alatt kerülte a deportálás, haláltábor és holokauszt szavakat. Ő így beszélt az odaveszett családtagjairól: „nem jöttek vissza Lengyelországból”. Amikor a felszabadulás után hazament Tiszalúcra, a családból csak két testvére volt életben. A húga és az öccse. Megkérdeztem tőle, hogy mit érzett, amikor az üres tiszalúci házat meglátta, mire Sanyi bácsi ismét valami olyasmit mondott: „hát… nem jöttek vissza Lengyelországból”.
A húga és az öccse úgy döntött, hogy zsidóként biztonságosabb nekik Magyarországtól távol élni, a húga tehát Izraelbe költözött, az öccse pedig Kanadába. Sanyi bácsi azonban nem ment ennyire messzire: csak Kazincbarcikáig.
– A háború után ömlött a pénz Kazincbarcikára, épültek a gyárak, a kohók, a lakótelepek, én is oda mentem munkát keresni. Aztán ott ragadtam szinte egész életemre.
Nem hiszem, hogy a kedves olvasók kitalálják, mi volt Klein Sándor foglalkozása Kazincbarcikán, de miközben tippelgetnek, azt tanácsolom: ne higgyenek a zsidókkal kapcsolatos, nevetséges sztereotípiáknak. Szóval nem, nem és nem! Klein Sándor nem gyémánkereskedést nyitott Kazincbarcikán, nem is pénzváltót üzemeltetett, sőt, bankot sem alapított, hanem – fuvaros lett.
Mint az apja. Csak az apja még a felverődő por ellen olajos kaviccsal leszórt kárpátaljai utakat járta lovaskocsival, míg Klein Sándor 1948-tól Kazincbarcikán fuvarozott, méghozzá gumikerekű lovaskocsikkal. Ezeket később teherautók váltották fel, de Sanyi bácsi örök szerelme a ló maradt. Mutat is egy régi fényképet magáról, amelyen egy szép paripával látható.
Hatvannégy évesen ment nyugdíjba 1985-ben. Családot nem alapított, de volt egy élettársa.
– Keresztény lány volt, dolgos és jó asszony volt mellettem. Nagyon szerettem. Sajnos már meghalt.
Meghalt már a húga és az öccse is, csak unokahúgai és unokaöccsei vannak – de azok is messze, idegen országokban. Úgyhogy Sanyi bácsi helyettük a fényképeiket nézegeti. Az asztalon hever előtte néhány vaskos mappa, tele fotóval egy egyszerű életről. Egy szerény, kedves, elárvult zsidó fiú hosszú életéről, akinek igazán akkor gyullad fény a szemében, amikor a húgáról, az öccséről, és azok gyermekeiről beszél. Őrájuk láthatóan különösen büszke.
Mint ahogyan arra is, hogy milyen jól tartja magát.
– Vigyázok magamra, odafigyelek, hogy ne hízzak el! – mondja, s mutatja is a hasát, hogy nincsen pocakja.
Valóban, pocakja nincsen, csak emlékei egy századról, amely úgy elmúlt, mint egy sóhajtás. Beszélgetés közben egyszer elréved, majd megjegyzi: „milyen szép bélyegeket gyűjtöttem kisgyerekkoromban! A színes bélyegeket nagyon szerettem”. Nem mondja ki, de én jól tudom, hogy a bélyeggyűjtés vélhetően az édesapja foglalkozásából adódott: furcsa is lett volna, ha egy kárpátaljai szegény postakocsis kisfia nem csodálkozik rá a színes bélyegekre. A gyűjteménye már régen nincs meg, azt sem tudja, hová lett, a felszabadulás után ugyanis nem gyűjtötte őket. Nem mondja ki, de én jól tudom: felejteni akart. Minek is gyűjtögetett volna bélyegeket, hiszen ha valaki, hát ő tudta, hogy bármikor felkavaradhat a világ szennyes, mocskos árja, hogy megsemmisítsen mindent és mindenkit, ami és aki az útjába kerül. Színes bélyegek? Ugyan, minek, kinek és miért?
Tán ez az oka annak is, hogy miután elkerült Kazincbarcikára, Klein Sándor Tiszalúcra nem ment vissza. Miért nem, kérdezem tőle, mire csak annyit válaszol: „nem akartam látni, ami odalett”.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!